Finn Zierler a BT billentyűse és zenei agya nem egyszerű figura. Fogja magát és kiköltözik egyedül a sivatagba, vagy ideiglenesen hajléktalannak áll, mindezt pedig azért, hogy a komponáláshoz ihletet merítsen. Aki hallotta bármelyik BT lemezt, érezhette, sőt átérezhette azt a hideglelős, rideg, de egyben mélyen zenei világot, ami Zierler belsőjéből fakad. A Jorn Lande, iletve Kelly Sundown Carpenter által - szó szerint - hátborzongatóan felénekelt eddigi két lemezüket egyedül, sötétben hallgatni nem is igen tanácsos. Kevésbé kiegyensúlyozott, lelkileg labilis egyének pszichéjében akár nemkívánatos folyamatok elindítója is lehet.

Elképzelni is nehéz, hogy Zierler ezúttal hová fordult ihletért, az eredmény mindenesetre magáért beszél. Egyetlen, kerek egész, de azon belül 43 tételre bontott kompozíciót szabadított a rock-világra, amihez foghatót én még nem nagyon hallottam. Egy igazi súlyos metal-szimfónia, de nem a mostanában szélesretaposott ösvényen haladó és bejáratott recept alapján készülő "szimfónikus-metal-opera" hármasságban fogant megjelenésekre kell gondolni. Persze, ezeket sem áll szándékomban leszólni, hiszen döntő többségük igényes produkció. Csupán az esetlegesen bekövetkező csalódástól óvok minden szimpatizánst. Itt verzéket és refréneket, de még csak dalokat sem találunk, jó esetben percenként, de inkább rövidebb időközönként változik a téma és a hangulat. Nem szószerinti zenei idézetekben, de hatásaiban a barokktól, a XIX-XX. század, leginkább orosz klasszikusain és Carl Orff-on keresztül, a világháborús idők sanzonjain át érkezünk meg a legbrutálisabb metal témákhoz, de nem egy ívben, hanem mindent ízekre szedve, és ami a legfontosabb; egy organikus, sajátosan zierleri egységbe ágyazva.

Az eredmény egy lenyűgöző zenei utazás. Korántsem annyira horrorisztikus, mint az előző lemezek, bár ez is meglehetősen nyomasztó. Az új énekes Björn Jansson is 1000 hangon szólal meg, de ebben a zenekarban ez alapkövetelmény.

Szeretném, ha az állandóan számonkért "zenei nyitottság" nemcsak a trendkövetésben, de abban is megnyilvánulna, hogy mind a rockrajongók, mind a szakma elfogadja az ilyen, ma még szélsőségnek számító zenei kísérleteket. Már most klasszikus!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 143. számában jelent meg.)