Bevallom, engem is idegesít, ha az elektronikus médiában itt-ott, egy-egy kedvenc lemeze/koncertje kapcsán a cikkíró túlzásokba esik, és január 2-án már az év lemezéről/koncertjéről lelkendezik, hiszen akaratlanul is felmerül az emberben, hogy ez messze nem objektív értékítélet, s mint ilyen, aligha vehető komolyan. Átolvasva a Rage legutóbbi koncertjéről általam írottakat – bár minden sorával továbbra is egyetértek – volt benne egy jó adag ártatlan, "gyermek-lelkű" szentimentalizmus (baráti körömben értsd: csöpögős, ömlengős, nyálas szar).

Veszélyes terület, elismerem, hiszen pl. ez a koncert összességében felülmúlta a múltkorit, így most, ha konzekvens vagyok, és betartom a fokozatokat, valahogy úgy kellene kezdeni a beszámolót, hogy "Emberek! Azonnal kezdjünk gyűjtésbe, nem kímélve pénzt, időt, fáradtságot, mert ha rövid időn belül nem tudunk köztéri szobrot állítani Victor Smolski művész úrnak, szembeköpjük magunkat, pondrókká válunk valamennyien, akiknek a Metal még számít valamit ebben a k...a világban!”

Nem így kezdem. Legyen ez most egy jéghideg, realista, mértéktartó beszámoló a tegnap estéről, hátha így hihetőbb minden, ami az indiánsátorban történt.

Jöttek először ugye ezek a kozák haverok, Smolski cimborái, akik, ha lényegében üres teremnek is, de csak bemutatták, hogy Magyarországon kívül (na jó, ez így gonosz egy picit), mindenhol, a leglehetetlenebb helyeken is megterem a minőségi metál. Háttérzenének kimondottan jó volt, egy pillanatra oda is sétáltam a színpadhoz, de szerencsétlenségemre éppen akkor nyomott a fejébe az énekes arc egy kozák fejfedőt és hirtelen, minden logikus átmenet nélkül csasztuskába váltottak. Hátraarc-asztal-sör.

Edenbridge. Továbbra sem értem. Tény, hogy jó a sajtója az osztrák zenekarnak, de a hetedik lemezük után sem jelentenek számomra többet egy kiváló, minden ízében kidolgozott farsangi produkciónál, ahol a haveri kör tagjai most már évről-évre kitartóan Nightwish-nak öltöznek. Instrumentális szólólemez ide, vagy oda, Lanvall gitáros-szerző pedig középszerű gitáros és középszerű szerző, amire saját maga is rájöhetett, ha a függöny mögül vizsla szemmel végigkövette a főműsorszámot. Nagyon remélem, hogy ezt megtette és megteszi estéről estére. Kárára nem válik, az biztos.

A Rage a remekül sikerült Carved In Stone album címadó nótájának felvezető dallamaira kezdte meg a wigwam színpadának lebetonozását, ezúttal Mike Terrana nélkül. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy André Hilgers a gátlásos új gyerek, össze-vissza kalimpálva próbálta kétségbeesetten tartani az ütemet. Pontosabban annyi mégiscsak igaz belőle, hogy tényleg így hívják az új ütőst, de semmi több. Profi zenész, hiba nélküli játékkal, de nekem Terrana azért hiányozni fog. A Rage azonban már tovább nem osztható. Smolski és Peavy. Utóbbi nélkül ugye nem beszélhetünk Rage-ről, a Smolski nélküli Rage-nek pedig büszke múltja ugyan lehet, sőt van is, de hogy jövője nincs arra mérget veszek. Ez a két ember nagyon egymásra talált. A színpadon félelmetes erőt és energiákat uralnak Ők ketten. Nekem többször is az Indiana Jones azon klasszikus jelenete jutott eszembe, amikor kinyitják a csúnya nemzeti szocialista bácsik a frigyládát. Egyik pillanatban még semmi, a következőben meg már mállik is le a hús a bőrrel a koponyacsontunkról. Aztán hirtelen újra becsuk, majd megint kinyit. ( Hú! Nem könnyű realistának lennem, de még belül vagyok.)

Azt is most figyeltem meg igazán - ez nyilván Smolski klasszkus zenészi neveltetéséből fakad - , hogy szólói a végletekig kigyakoroltak, hangról-hangra stimmelnek, még a hangerőszabályzót, a pick-up váltót, tremoló kart is külön kigyakorolt testmozdulattal tekeri/kapcsolja/húzza/nyomja föl/le. Mindehhez rendelkezik egy saját dallamvilággal és modern hangzással.

Peavy hangját éri ugyan kritika, de amit tud, azt mindig tudja lemezminőségben. Részemről egyáltalán nem szeretnék egy jobb hangi adottságokkal rendelkező énekest a csapatba. Mi több, abszurdnak, butaságnak gondolom az ilyen hangokat.

Csúcspontok, merthogy több is akadt az egész estés betonozás folyamán.

1. Lord Of The Flies/DiesIrae
A végtelenül kedves pólóárus lány a színpadon terem, elindul a sampleres vonósokkal megerősített zenehenger, a végtelenül kedves pólóárus lány támogatásával bomba vokálokkal, beszáll a zenekar, a többit lásd Indiana Jones-nál...

2. Gitár szóló/Unity
Végtelenül kedves pólóárus lány balra el, hangszerbemutató, mögötte néhány évtized kemény zenetanulás (elmélet/gyakorlat).

3. No Regrets
Mindig libabőr, miért most lenne kivétel?

4. Set This World On Fire
Az a riff, az a refrén! Huhhh!

5. Down
Aszongya Peavy: "You're going down"-aztán gyalu. Ütött, mint Papp Laci.

6 Medley (Long Hard Road/Higher Than Sky/Don't Fear The Winter/Long Hard Road)
Mint a klotyóba öntött rágcsálóírtó Miskolcon. Berobbant, én meg kerestem az arcom.

7. Straight To Hell
Búcsú frigyládanyitogatással...

Most pedig  Rage napok következnek, a Firewind, meg a Kamelot pedig gyúrjon rá a hétvégére, ha nem szeretnének lemaradni. Nem lesz könnyű dolguk.

Túrisas