Kiadó: InsideOut

A zsidók egyiptomi rabságát, majd Mózes vezetésévél a szabadulást megéneklő izraeli Amaseffer debütálása a maga majd 80 perces hosszúságával, zenei összetettségével nem egy gyorsfogyasztásra szánt korszerű anyag. Az ipari méreteket öltő zeneletöltés korában, egy-két felületes belehallgatás után ezt sokan kirostálják majd, jobb esetben örökre bentragad hallgatlanul a winchesterben.  A tömörített zenefájl igénytelenségében alkalmazkodóbb, de egyértelműen alacsonyabb rendű alfaja a hanghordozók osztályának, mint a booklettel rendelkező, kihalástól fenyegetett társa az audio CD, márpedig ezt az albumot csak szövegkönyvvel a kézben érdemes először meghallgatni. Ebben az esetben viszont egy csodálatos közel-keleti zenei időutazás részesei lehetünk.

Számos rock/metál csapatnál egyfajta rejtélyes belső késztetés, hogy az ókori Babilont egy  lassú-málházós, epikus tételben megénekeljék. Ha az Amaseffer zenei világát akarjuk elnagyoltan körülírni, talán ezen a nyomon érdemes elindulni.  Ha konkrétabb meghatározást keresünk akkor azt mondhatjuk, hogy az Amaseffer Exodusa olyan, mint Izrael állam maga;  a nyugati civillizáció jeleit magánviselő korpusz, amely beékelődött az arab világba, létrehozásához pedig sok-sok pénz kellett. Ha a beékelődés olyan csodálatosan és zökkenőmentesen történt volna a nagypolitikában, mint itt a muzsika hangján, akkor 1948. május 14-én  David Ben-Gurion izraeli miniszterelnök Jasszer Arafat pihenő fejével az ölében kiáltotta volna ki Izrael állam függetlenségét, egyidőben az önálló és szabad palesztin állam megalakulásával... A sok pénz is áll azt hiszem, hiszen ilyen nagyszabású produkció, rengeteg vendégszereplővel és nagyzenekari hangszereléssel nem olcsó mulatság, de a zsidók ezt azért meg szokták oldani valahogy.

A lemez hangzását meghatározó zenei meder csordultig van keleti dallamokkal, jórészt autentikus hangszereken megszólaltatva, amelybe az Amaseffer csepegteti a nyugati civillizációt, jelesül a jófajta progresszív metált. Csepegtetést írtam, nem véletlenül. Bár a nyugat markáns képviselőjeként maga Angela Gossow kisasszony(?) is felbukkan az Arch Enemy-ből Mózes rossz lelkiismeretének démoni hangjaként,  a lemez nem fogja leszakítani az arcokat (az állakat igen, pl. az enyémet). Van benne súly pedig, nem is kevés, csak nem a megszokott héthúros/kétlábgép töménységgel szólalnak meg a témák. Ha valaki azt mondja, hogy a  kivonulás éjszakájának sikerét némi egyiptomi emberhalállal megszponzoráló öldöklő angyal zenei megjelenenítésében (Ten Plagues) nincs súly, az semmit nem tud a zene kifejező erejéről.

Mats Leven (Yngwie, At Vance, Krux, Therion, stb.) a másik "nyugatos" csodálatos dallamaival talán élete egyik legjobb teljesítményét nyújtja. Egyedül és duettben is végig hibátlan. A nagyívű, többnyire lassú, himnikus témák persze lehetőséget biztosítanak a kibontakozásra, de ez is lehetett a cél. "Itt vannak a zenei alapok Mats, kenjed neki !" És lőn.

Ki lehetne vesézni, hogy a lemezidőből mennyi a tényleges zene, és mennyi az átkötő bibliai szövegmondás, meg egyéb közjáték, de csak a gyorsfogyasztókról tudom elképzelni, meg Tartuffe cimborámról, hogy csinál belőle egy lerövidített best of változatot, amelynek minősítésétől most eltekintenék. Az idei év rock/metál termése a tavalyi közelében sincs, ha Yngwie és Ripper kihagyja a ziccert az Amaseffer még a tízes lista győztese is lehet.

Túrisas