A "Csőlátás" nevű zenekar hatalmas nagy kedvenc, rendszeres szereplője a többórás zenehallgatással töltött szeánszaimnak. Pedig kicsit nyögvenyelősen indult a mára beteljesedett szerelem; valahogy úgy, mint egy szülők által előre elrendezett házasság, amely végül piszkos jól sikerült. Nem volt azonnal szimpatikus a nehezen megközelíthető, borongós dallamvilág, de apróbb kifogásokkal éltem Marko Waara énekhangjával kapcsolatosan is. A 2002-es "Tomorrow" lemez boncolgatásakor azt találtam írni: "Kifogással maximum Marko Waara énekes esetében élhetünk, de itt sem a teljesítménnyel magával van gond, hanem azzal, hogy Andy Alkman-hoz hasonlóan (Hellfueled) Waara is amolyan jobban sikerült fiatal Ozzy-klón benyomását kelti. Valóságérzékemet némileg magam mögött hagyva hajlamos vagyok olykor nagyívű javaslatokat tenni. Most pl. az jutott eszembe, hogy a Thunderstone-ból távozott a zseniális Pasi Rantanen (helyét a svéd At Vance-ből ismert Rick Altzi vette át), és talán a szerényebb képességű Waará-t le lehetne vele cserélni. Ez csupán azért aggályos, mert Waara erősen kivette a részét a zeneszerzésből."

Bár Pasi Rantanen-t a mai napig a szakma egyik legjobb torkának tartom, mára némileg módosult Waara orgánumáról, stílusáról alkotott nézetem. Némi barátkozás után ez az egészen egyedi hang és dallamvilág mélyen az ember hallójárataiba tud költözni, és ott maradandóan tanyát ver. Warra hangjának egyedi voltát annak ellenére is állítom, hogy az Ozzy-val való összehasonlítás kézenfekvő. A két hang mégis egészen másképpen van "kezelve": Ozzy-ról az eszelős, Waará-ról a fájdalmas jelző jut eszembe.

Ami a többi zenészt illeti, mondanom sem kell, hogy a finn metál szakma sokat látott, nagy profijairól van szó, akiknek hangszeres teljesítményéhez semmi kétség sem férhet. A "While The World Awaits" lemezen még Kari Tornack billentyűzött (a TunnelVision-ben ezután Vili Ollila lépett helyére, Tornack pedig 2007-ig a Thunderstone-ban játszott), aki akkoriban előszeretettel alkalmazott '80-as éveket idéző hangszíneket, effekteket.

A szóban forgó nóta közel másfél perces Dream Theater ízű instrumentális fölvezetéssel indul, amelyet egy lendületes Lauri Porra-féle bőgő groove-ra ráültetett jellegzetes Waara verze- és refrénsor követ. Szövegszerűen a dal egy olyan felnőtt nő emlékeit idézi meg, aki némi szentimentalizmussal és nem kevés melankóliával emlékszik vissza első és meghatározó serdülőkori szexuális élményére. Juhani Malmberg a szám vége felé odakanyarintott egy stílusosan uniszónóval fölvezetett nagyívű, technikás és kellőképpen átgondolt gitárszólót. Nem nagyon kedvelem a "fade out"-os, lassan lekevert dalokat, ezért külön hálás vagyok a döbbenetes pontossággal kivitelezett frappáns zenei lezárásért: dobkíséret mellett a szinti, a gitár és a bőgő együtt kergetőznek a gyors arpeggió fináléban.

A TunnelVision utoljára 2002-ben hallatott magáról. Türelmetlenül várom a folytatást. Addig is igényes, egyenértékű pótlékként ajánlom azokat a Waara által fölénekelt számokat (épp egy EP-nyi anyagot tesznek ki), melyek a Children of Bodom billentyűse, Janne Wirman által összehozott, "Warmen" néven futó project lemezein jelentek meg: "Waters Of Lethe", "Lying Delilah", "Faithful Eyes" (Accept The Fact, 2005) és "Unconditional Confession" (Japanese Hospitality, 2009).

Tartuffe