Hú, de nagyon jól van az, hogy a metal mára szűknek érzi angolszász zenei hagyományait, illetve de nagyon jól van az, hogy az ezerszer és jobbára jogosan elátkozott globalizmussal azért be-befolydogált a határokon, tőlünk idegen kultúrákba is a jófajta fém. Ha pedig már ott volt, jól össze is keveredett az ottani népzenei kinccsel, majd visszajött kicsi, kerek ezüstös hanghordozón, hogy a gyönyörűségtől elaléljon, majd új erőre kapjon a megállíthatatlannak tűnő eurometal-henger súlyától már-már lepénnyé deformált kritikus.

Amaseffer, Myrath és Orphaned Land a keleti szekció legismertebb nevei, akik nem akármilyen tehetséggel és eleganciával szabták át a progresszív rock/metal uniformizált világát, holott a képlet tulajdonképpen kézenfekvő és egyszerű. Bőven meríts a saját (arab, zsidó) zenédből, de úgy fűszerezd mindezt, hogy közben a hagyományos nyugati alapanyagok ízei (Symphony X, Porcupine Tree, Opeth, stb.) is felismerhetők maradjanak.

Hat év vajúdás után végre megérkezett a folytatás az undergroundban jelentős sikereket elérő Mabool után. A TNWOO nem okoz csalódást, bőven kárpótolja a hosszúra nyúlt várakozásban ellankadtakat. A Steve Wilson (Porcupine Tree) által kevert anyag szerencsére dinamikusabban is szól a Mabool-nál, noha a képlet egy az egyben ugyanaz. Egy csipet progresszivitás helyenként hörgésekkel turbózva (míg a Myrath esetében a Simphony X, az Orphaned Land kapcsán az Opeth a gyakori és jogos hivatkozási alap), valamint nagyon-nagyon sok zsidó és arab népzenei betét.

Az egész egy szépen, lassan, fokozatosan kicsomagolt koncepció része, amely üzenetében Seress Rezső klasszikus soraival rokonítható; "Szeressük egymást gyerekek, mert minden percért kár". Nekünk ez üres szentimentalizmus, csak arra kell (?), hogy a közszolgálati TV-ből kiírthatatlan "Önök kérték" színvonal-kompatibilis tartalmat kapjon, egy izraeli zenekartól azonban brutálisan vaskos gesztus. Főleg, hogy a fiatal rockerek nemcsak sajátjaikat, az idősebb, hagyományaikhoz erősebben ragaszkodó, ortodox zsidókat, hanem az ígéret földjén "lábatlankodó" keresztényeket (!) és arabokat (!!!) is keblükre ölelik, de legalábbis a békés egymás mellett élést szorgalmazzák muzsikájukon keresztül, a kulturális és vallási különbségek ellenére.

Mondanám, hogy ez odafigyelős zene, nem háttérmuzsika, de a helyzet az, hogy most éppen az írásra figyelek, közben félfüllel hallgatom csak, mégis nagyszerűen működik. Jó ez mindenhogy, a mesés kelet kincsének egy darabkája! A klezmer ehhez képest kismiska.

Túrisas