Annihilator: Annihilator (2010)

Nincs ember a rockszakmában, aki kétségbevonná Jeff Waters kimagasló tehetségét, és talán olyan sem, aki ne tartaná a thrash színtér jelentős zenekarának az Annihilatort. Ennek viszont némiképp ellentmond, hogy mégsem kíséri kollektív, visszafojtott lélegzet egy-egy új Annihilator lemez megjelenését.

Úgy érzem, hogy az előre borítékolható minőség mellett Jeffnek valahogy mindig sikerül egy kis szart is tölteni a palacsintába. Ez persze nem a klasszikus salakanyag értelemben vett "szar", csupán allegorikus, úgynevezett minőségi szar, de ahhoz pont elég, hogy az Annihilator nem emelkedett soha a Megadeth magasságába, noha Waters technikailag és dalszerzésben is elviekben tudja azt, amit Mustaine is tud. Sőt, tud többet is, hiszen az alapvetően thrash csapat életművéből össze lehetne ollózni egy olyan, önmagában csupa-csupa nagyszerű dalokból álló válogatást, amelyben egyetlen árva thrash nóta sem szerepelne. Akármi is az ok, de tény, egy-két hibátlan anyagot kivéve Waters nem szállít alapműveket. Személy szerint én a thrash alapvetés "Alice In Hell", illetve a dallamos "Set The World On Fire" lemezt tartom a csapat legjobbjának. Ilyen lemezeket véletlen nem ír az ember, tehát az állandó és magas elvárás nem hamis illúzió. Erre az elvárásra érkeznek válaszul aztán évről-évre a "majdnem"-anyagok.

A legutóbbi "Metal" megjelenésekor, a neves vendégszereplők miatt azt hittem, most aztán legyalulja a fejem a Megsemmisítő, de megúsztam, maradtam, ahol a part szakad. Érdemes lett volna talán ezúttal a sokatmondó "Alice Is Back" címet adni a lemeznek, ha már Havancsák Gyula volt szíves a pokolból éppen visszatért kislány "bájos", hamuszürke, szemgolyókat nélkülöző arcát a borítóra művészkedni. Ettől még ugyanúgy maradhatott volna a késsel homlokba applikált logo is, de pszichésen legalább úgy készültünk volna, hogy nem egy újabb profi szakmunka érkezik.

Ha klasszikus talán nem is született, nekem tetszik, sőt nagyon tetszik a lemez, szól is mint a disznó, Waters zseniálisakat gitározik, a szigorú thrash szögletességet pedig úgy oldja helyenként fel néhány dallammal és melodikus gitártémával, szólóval, mint hullát a savas kád, márcsak hogy megmaradjunk az új lemez képi világánál.

Túrisas

Címkék: lemezkritika