Anthriel: The Pathway (2010) 2.

Kiadó:
Lion Music

Honlap:
myspace.com/anthrielmusic

Többéves tapasztalat mondatja velem, hogy mostanában nem zárhatunk le anélkül éves összesítést, hogy ne vennénk bele egy korábban teljesen ismeretlen finn banda lelkes méltatását. Az már most eldőlt, hogy ez az idén sem alakul majd másképpen. Jött ugyanis – megjegyzem minden előzmény és figyelmeztetés nélkül – egy olyan progresszív metál kiadvány az ezer tó országából, ami azonnal kiütött, s még mielőtt föltápászkodhattam volna, tudtam, hogy az albumnak – pedig az együttes nevét még csak ki sem tudom helyesen ejteni – a Top 10-ben a helye. Jelzem, nem lesz könnyű dolgom a 2010-es lista összeállításakor, hiszen még csak szeptember van, de már bőven beteltek a férőhelyek.

Az Anthriel olyan szemtelen rutinnal és kompetenciával írta meg és játszotta föl első lemezét, mintha legalább egy évtizede nyomnák a világ élvonalában. A végeredmény ugyan kb. olyan messze van az eredetitől, mint Gyurcsány Feri a szociáldemokráciától, de ezen a szinten ez engem már egyáltalán nem zavar. Aki ilyen precízen, egy az egyben le tudja venni a SymphonyX egyáltalán nem szájbarágós stílusát, a prog-metálba oltott neo-klasszikus ízlésvilágot ilyen hitelesen képviseli, megérdemli a nyafogásmentes főhajtást; még akkor is, ha nem a stílusalapítók, látnoki képességű újítók, hanem a hallatlanul tehetséges epigonok között fogja őket az utókor számon tartani (ha egyáltalán).

Hálás vagyok ezeknek a finn csókáknak, mert megidézték számomra a SymphonyX "Damnation Game"-es hőskorszakát, amikor Michael Romeo gitárja még nem úgy szólt, mint egy méretesebb ütve fúró, és Russell Allen sem érzett késztetést arra, hogy rongyosra gerjessze a hangszálait. Talán vannak még olyanok, akik emlékeznek a tiszavirág életű Kenziner első lemezére (Timescape, 1998). Nos, a "The Pathway" ugyanarról a tőről fakadt (a Kenziner-ben is egy finn gitárfenomén, bizonyos Jarno Keskinen volt főszerepben), csak sokkal jobb.

Nem állítom, hogy minden dal 100 százalékos; a vége pl. már kezd egy kicsit ellaposodni. A "Promised Land" című nótát csak a váltott gitár- és billentyűszólók mentik meg attól, hogy türelmetlenül átugrassam, és a nagyszabásúra tervezett finálé (Chains Of The Past) is nagyjából 6 perccel hosszabb, mint kellene. De azért ez mégiscsak egy bemutatkozó album; micsoda potenciál, milyen további lehetőségek rejlenek még ebben a csapatban!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika