Ügyeletes kedvenc 14. - Twinspirits: I Am Free (The Forbidden City, 2009)

Az úgy kezdődött, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve tetszőleges lejátszásra állítottam hűséges társamat, az mp3 lejátszómat. Hát – mit mondjak? – értek meglepetések, nyilván többnyire pozitívak. Ezek közé tartozott a Daniele Livarani nevéhez (Genius rock operák, Khymera, Empty Tremor) köthető Twinspirits is, amit annak idején kicsit lityi-lötyinek nyilvánítottam, és a néhány dögösebb nóta ellenére is kevésnek gondoltam arra, hogy törzsvendéggé váljon a hifi cuccban (kritika).

Tagadhatatlan, hogy az ominózus cikk megjelenése után nem sokkal kénytelen voltam fölülvizsgálni korábbi (utólag talán bevallhatom: némileg elhamarkodott) értékítéletemet, és íziben beszerezni a "The Forbidden City" CD-t eredetiben. Még ehhez a megkésett fölismeréshez képest is tetszetősebbé vált a dolog, amikor a minap egy kiadós sörözés után hazaindulva begyűrtem a fülest a hallójáratomba, és – mit tesz Isten? – éppen az "I Am Free" került terítékre. Csak kapkodtam a fejem, hogy "hú!" meg "há!", ez meg mi a sz.r?

Nos, ez nem más, mint 10 perc kristálytiszta, nagyívű fémzene, amolyan modern "cantata tripartita" Liverani mester tollából. Az elnevezés onnan jön, hogy a dal tényleg 3 jól beazonosítható részből áll. Az első rész tipikus európai progresszív metál kompozíció, bőséges szinti alapokkal, harapós gitárhangzással, fogós refrénnel. A második, bridge-ként is fölfogható rész szakosan kivitelezett szigorkodással (értsd: torokhanggal) indul, majd kiteljesedik Liverani és Ermolli uniszónójában. Ezt követően egy Dio és Tony Martin legszebb pillanatait idéző megalomán lírai levezetést hallhatunk, amelyben Göran Nyström svéd pacsirta megmutatja, hogy a meghallgatásokon miért is rá esett a banda választása.

Kétségkívül ügyeletes kedvenc anyag. Egyetlen kattintással bele is lehet hallgatni itt. Olyan ellenállhatatlanul kéredzkedik vissza, újra és újra, mint Csizmás Kandúr a Shrekből.

Tartuffe