Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

TOP 15 (2011)

2012.01.02. 09:24 | Dionysos | 38 komment

Eleddig az éves toplisták összeállítása meghitt, majdnem családi esemény volt nálunk. Ha ketten nekiveselkedtünk, kb. negyedóra alatt megvoltunk vele. A 2011-es év azonban komoly változásokat hozott a blogunk életébe. Úgy alakult, hogy három új kolléga is csatlakozott hozzánk, akiket – reméljük – nem csak a bloggerkedés függetlensége és szabadidős jellege vonzott hozzánk, hanem az a csendes, szakmai hitelességre törekvő munka, amit itt 2008 januárja óta végeztünk.

Meggyőződésem, hogy mi, "alapító atyák" és maroknyi olvasóközönségünk is gazdagodott azzal, hogy a fedélzetre (színre) lépett Kotta, Garael és CsiGabiGa, akik hozták magukkal saját stílusukat, zenei preferenciáikat, személyes ízlésüket és egyedi látásmódjukat. Ezzel persze a munka mennyisége is nőtt (főleg az önjelölt "rendszergazdának és olvasószerkesztőnek"!), nem csak a havonta posztolt írások száma. Az évösszesítő toplista elkészítése sem rövid és bensőséges folyamat immár, hanem hosszadalmas egyeztetések folyománya, ami ebben a már-már képtelenül terjedelmes posztban csúcsosodik ki. Nézetem szerint mégis érdemes elolvasni, mert velős foglalata az elmúlt, zeneileg megint csak bámulatosan termékeny évnek, és fölélénkítheti a bóbiskolásra – esetemben: olykor narkolepsziára – hajlamos emlékezetet.

 

TOP 15 – TÚRISAS

1. Myrath: Tales Of The Sands

A tunéziai forradalom elérte a városhatárt, mármint az enyimét. Kapituláltam, most a szobámban ők vették át a hatalmat, főleg az ilyen-olyan zenelejátszók körül. A CD lejátszóba a többi lemezemnek pl. bejárási tilalom van érvényben. Miattuk.

2. Király István: Sides Of The Soul

Pitta kicsit talán a mi fiunk is, és ezért remélem, nem sértődik meg. Ha nem robbant bankot a Myrath, lazán verte volna a mezőnyt a "Sides Of The Soul". Az instrumentális gitármuzsika pedig élt, él és élni fog.

3. Arch Enemy: Khaos Legions

Brutalitás és melódiák egyszerre, 2 in 1, nekem való virtuóz és technikás gitárjáték. Azokon meg röhögnöm kell, akik hörgés szakértőként(?) megkérdőjelezik "angyalka" ilyen irányú képességeit. Hörgés szakértés ugyanis nem létezik. Az ugyanis vagy szánalmas próbálkozás az éneklés helyett jobb híján, vagy falat bont. Gossow bont.

4. Alex Beyrodt's Voodoo Circle: Broken Heart Syndrome

Egyszerűen fel nem fogom, hogy amíg Németországban olyan zseniális Blackmore-követők, mint Alex Beyrodt, olyan zseniális lemezeket jelentetnek meg, mint ez az anyag, addig egy sarlatán (igen, Herr Pell) uralja ezt a Rainbow/Purple zenei világot. Hol a fületek, rockerek?

5. Protest The Hero: Scurrilous

Megvettek kilóra. Ennyi.

6. Dream Theater: A Dramatic Turn Of Events

Személyes meglátásom, hogy nem lett ez a lemez olyan jó, mint amekkora palávert vertek körülötte (Portnoy csak egy van), de már egyszer megállapítottam itt a blogon, hogy ha a DT lemezt jelentet meg, az már önmagában olyan minőség, hogy nincs az az év végi lista, amelyre nem férnek föl. (Nem komolytalan listákról beszélek, természetesen.)

7. SymphonyX: Iconoclast

Csalódás volt a lemez. Még mindig az. De azért ez a Symphony X. Ugyanaz, mint a DT esetében: ha kézbe veszik a hangszert már toplistások.

8. TYR: The Lay Of Thrym

Én az első perctől kezdve csípem ezeket a pogány bálnavadászokat. Kurva jól nyomulnak, zseniális hangszeresek, nagyon jó dalokkal, ezért ki lehet őket emelni a folk metal kalapból. Többek, mint a tízezer másik kaptafa folk.

9. Marty Friedman: Tokyo Jukebox 2.

Nem érzem cikinek, de nekem már bejött az első is. Kifejezetten jólesik, ha egy minőségi, de tucat power metal után ezzel vezetek le. Lehet, hogy létezik bennem egy látens popper is? Van ebben azért jócskán muzikalitás, nem kell megijedni.

10. Anthrax: Worship Music

Oda van téve rendesen. Sőt, azt is elárulom, hogy a Big Four DVD-n is Lépfenééket nézem legtöbbször. Szerintem ők a legjobbak, legalábbis a filmezett anyag szerint.

11. Krux: He Who Sleeps Among The Stars

Az utolsó pillanatban "esett be" a lemez és kiszorította masinhedéket. Doom, Black Sabbath, Mats Levén, Fredrik Akesson. Intergalaktikus síron túli lidércnyomás. Ha sokáig figyelmesen nézitek a listámat, szinte szabad szemmel is látható, ahogy kúszik egyre feljebb a mezőnyben.

12. Pagan's Mind: Heavenly Ecstasy

Én nem lettem valamiért akkora fan, mint Tartuffe vagy sokan mások, de azért ez egy nagyon tisztességesen összepakolt lemez.

13. Theocracy: As The World Bleeds

Egy olyan metal lemez, amin ennyi vér van, hogy lehetne rossz, nem? Viccet félretéve, jó kis anyag. Be lett csíkozva a tök. (Stryper meets Helloween.)

14. Beyond The Bridge: The Old Man And The Spirit

Ezt (is) Tartuffe kukázta ki, és szavamra, van hozzá érzéke. Érdemes lenne megpróbálni neki komolyabban, élesben is. Konténerekből.

15. Thy Catafalque: Rengeteg

Van tehetség ebben a makói fiúban, pedig állítólag semmilyen hangszerhez nem ért úgy igazából. Ez egyébként hallatszik is, és lássatok csodát, mégis jól jön ki belőle! Letagadhatatlan hangulata van az anyagnak, semmihez nem hasonlít, csak magához. Respekt.

+1 Lou Reed & Metallica: Lulu (csak vicceltem)

CSALÓDÁSOK:

Ha a tengerentúlon tényleg leáll a CD gyártás, az nem csalódás, hanem egy hatalmas nagy bunkóság, és onnantól kezdve szarjanak sünt. Meg azok is ezt tegyék, akiknek köszönhetően a Sonata Arctica új koncertfilmje 13 000 HUF. Szerintem erre nem létezik semmiféle racionális magyarázat. Egy kimondottan olcsó előállítású DVD-ről beszélünk!

KONCERTEK, DVD-K

Koncertek:

1. Orphaned Land/Myrath (Club 202)
Itt bizony a Myrath lett a headliner, vitt mindent és mindenkit. Eszméletlen hangulat volt a teremben és óriási komaság a zenekarok között is. Jó volt látni ezt, pedig nem vagyok egy minden áron pacifista típus.

2. Király István & G-jam Project (Raktár Café)
Pitta élőben is igazolta, hogy nem véletlen a lelkesedésünk. Mindennel együtt, hogy így sikerült tető alá hozni a bulit, az egyik legjobb volt az idén.

3. Scorpions (Papp László Aréna)
Utólag is külön köszönet az Omegának, hogy jelenlétükkel nem lökték le a bulit az éves lista dobogójáról. James Kottak pedig igazi rocker állat.:)

4. Fezen (Székesfehérvár)
Le a kalappal a szervezők előtt. Ugye, hogy van élet Budapesten kívül is?!

DVD-k:

1. AC/DC: Live At River Plate
Kizárt, hogy ennél jobb koncert DVD-t lehet készíteni. Nincs is értelme ragozni.

2. Orphaned Land: Live At Reading 3, Tel-Aviv
Jó zene, őrjöngő tömeg, akiket a koncertanyagok többségével szemben végig rendesen lehet hallani .

3. Black Country Communion: Live Over Europe
Az innen-onnan összeollózott koncertanyagok nem szoktak jól sikerülni. Kivétel ez.

4. Slash: Made In Stoke
Profi anyag és nagyon hangulatos.

5. Gary Moore: Live At Montreux
Sajnos, a látottak alapján azt kell mondjam, nem volt váratlan a halála. Egy fizikálisan teljesen összetört és leépült ember ismét rátalál a rock muzsikára. Nem jó őt látni így, hallani viszont élmény.


TOP 15 – TARTUFFE

1. Beyond The Bridge: The Old Man And The Spirit

Ha szőrszálat akarnék hasogatni, a lemez hivatalos megjelenése csak 2012. január 20-án lesz (hosszú tárgyalások után kerültek végül a Frontiershoz), de majd' egy fél éve hallgatom folyamatosan és egyik ámulatból a másikba esve ezt a bomba anyagot! Olyan, mint a friss finom tejföl (talán emlékeznek néhányan): "Soha, soha nem lehet megunni!" Aprólékos gonddal kidolgozott, nagyszerűen kivitelezett progresszív muzsika, ami nálam az évben egyszerűen mindent überel.

2. Flaming Row: Elinoire

Derült égből a villámcsapás. Váratlan helyről, váratlanul, váratlan nagyot durrant a kölyökképű Martin Schnella progresszív rock operája. A Shadow Galleryből itt vendégeskedő két öreg, Gary Wehrkamp és Brendt Allman csak pisloghatott. Szerintem a "Digital Ghost" (2009) jó pár testhosszal lemaradva biceg a nyomában!

3. Pagan's Mind: Heavenly Ecstasy

A norvég űrkorszaki pogányoknak jót tett a hosszabb pihenő, a "mennyei elragadtatás" cím talán túlzó, de nem nélkülöz minden alapot. A direktebb megközelítés bejött nekik, és kiderült, hogy lírát is tudnak írni (Live Your Life Like A Dream). Hibátlan teljesítmény, amivel fix helyet béreltek maguknak a progresszív metál panteonban.

4. Twinspirits: Legacy

Eddig sem volt kétséges, hogy Daniele Liverani (Genius, Khymera, Empty Tremor) egy zseni, de a "Legacy"-val végképp rátalált a nyerő formulára. Összeértek a neves zenészek, jók a dalok, és Göran Nyström a csillagokat is leénekli az égről. Igazi tribute szegény Diónak, hogy ilyen tehetségek támadnak a nyomában.

5. Sun Caged: The Lotus Effect

Marcel Coenen nem egyszerű, közérthető pasi. Amit a Lemur Voice-szal és eddig a Sun Cageddel csinált, számomra sokszor az emészthetetlen kategóriába tartozott, de most beleszagolt a lótuszvirágba és a keleti kultúrák népi hiedelmeit látszólag hitelesítve: megvilágosodott.

6. Myrath: Tales Of The Sands

Fájó, gyógyulni nem akaró seb a lelkemen, hogy a december 7-i Club 202-es budapesti koncertre nem tudtam elmenni. Túrisas még csak egy turnépólót sem hozott nekem emlékbe (igaz, állítólag gyenge volt a kínálat). A Myrath, kérem szépen, uralkodik, és amit ők csinálnak, az volt az igazi forradalom Tunéziában. Mutatis mutandis: Ceterum censeo Carthaginem venerandam esse…

7. Haken: Visions

Nem lepődnék meg, ha a Haken zenészeinek tényleg vízióik lennének. Ép ésszel és hűvös racionalitással aligha lehet felfogni, hogy egy szűk esztendőn belül miként állhattak elő egy ilyen kényes aprólékossággal kimunkált 70 perces anyaggal. Szerintem kottával álmodnak (na, nem a miénkkel) és hangjegyekkel teli látomások tarkítják dolgos hétköznapjaikat.

8. Magic Pie: The Suffering Joy

Az év egyik nagy fölfedezése. Gyorsan meg is rendeltem az összes lemezüket. A Ken Hensley-től lenyúlt énekes sokat javított az összképen. Ők az európai Spock's Beard, Neal Morse "Testimony 2"-je pedig – dupla lemez ide vagy oda – most kér engedélyt jelenteni a norvég "Varázspite" parancsnoknak.

9. Karmakanic: In A Perfect World

Nem vártam se többet, se kevesebbet Jonas "A Próféta" Reingold zenekarától. Elbűvölő fúzió stíluskorlátok nélkül, a világ legkompetensebb zenészeinek interpretálásában. Egy tökéletes világban (In A Perfect World) lemezek százezreit adnák el, az American Idol zsűrijében ők ülnének, nem a tucathangú, ízig-vérig műanyag Nicole Scherzinger, és föltörekvő, fiatal rock zenészek az ő dalaikat próbálgatva-játszva sajátítanák el a szakma minden csínját-bínját.

10. Király István & G-Jam Project: Two Sides Of Soul

Mit is mondhatnék? Pitta a Király, így egyszerűen (Túrisassal meg is koronáztuk). Istenáldotta tehetség a játékában annyi lélekkel (persze fényesre polírozott technikával párosítva), hogy szinte szégyenlős lesz tőle az ember. Komolyan mondom, ha nem hallgat ránk, és nem küldi el a lemezeit Steve Vai kiadójához, a Favored Nationshöz, én magam teszem meg helyette.

11. The Magnificent: The Magnificent

Magnificent, indeed (valóban pazar)… Hibátlan hard rock slágercsokor az önfeledt '80-as évek legszebb emlékeit idézve meg. Olyan ragadós, mint a légypapír. Jóllehet a műfaj nem a kedvencem, de ez most úgy eltalált, mint Dávid parittyája Góliát homlokát. Dobtam is egy íves-míves nagy hátast.

12. Stratovarius: Elysium

Sokan mondják, hogy a Stratovarius már elvirágzott, leszálló ágban van, de én nem félek az árral szemben úszni (persze csak képletesen, mert egyébként úgy úszom, mint egy balta). Szerintem még soha ilyen jók nem voltak, az Elysium pedig – különösen az új gitáros fenomén, Matias Kupiainen és a címadó mega-eposz miatt – nagyon erős lemez.

13. Wolverine: Communication Lost

Farkasembert még ilyen jóképűnek nem láttam! A halálmetálból progresszív art rockba fordult svédek eddigi legjobb lemeze, ami irgalmatlan erővel szippant be a borongós, fájdalmas hangulatú, különc világba. Elringat, fölemel, mázsás súllyal ül a mellkasomra… nagy utazás! Nem is szabad belőle szemezgetni, csak egyben meghallgatni az egészet.

14. SymphonyX: Iconoclast

Pont úgy vagyok ezzel, mint Túrisas cimbora. Nem vagyok elégedett az új SymphonyX anyaggal, pedig a bónuszokkal együtt egy dupla lemezre valót rittyentettek össze. Az Anthriel és az első Myrath ennél már jobb, pedig mindkettőt Romeo köpönyegéből rázták ki. Szóval tőlük nem épp meggyőző, sőt mondhatni ikonromboló teljesítmény, de objektíve még mindig magasan világszínvonal.

15. Dream Theater: A Dramatic Turn Of Events

Ez ám a nagy meglepetés! A nagy gigász éppen hogy fölfért a listámra! Azt talán sikerült bebizonyítaniuk, hogy Portnoy távozása/eltávolítása nem hozott sem összeomlást, sem igazán markáns változást (kivéve a botrányos dobhangzást!), viszont kizárólag makacs objektivitásra törekvésem miatt kaphattak helyet a listán. Csak kritikusként és nem rajongóként díjazom az események ily drámai fordulatát.

FIGYELEMREMÉLTÓ MEGJELENÉSEK:

Presto Ballet: Invisible Places / Love What You've Done With The Place (EP)
X-Panda: Flight Of Fancy
Subsignal: Touchstones
Neal Morse: Testimony 2
Alapi István: niXfactor
Lost In Thought: Opus Arise
Eumeria: Rebel Mind
Shakra: Back On Track
Andromeda: Manifest Tyranny
Borealis: Fall From Grace
Awake: Forever More
Redemption: This Mortal Coil
Arena: The Seventh Degree Of Separation

CSALÓDÁSOK:

Queensryche: Dedicated To Chaos
Evergrey: Glorious Collision
Gary Moore és Andrew 'Mac' McDermott halála

KONCERTEK, DVD-K:

Neal Morse (Diesel)
Király István & G-Jam Project (Raktár Café)
Orphaned Land/Myrath (Club 202)
AC/DC: Live At River Plate DVD


TOP 15 – KOTTA

Sajgott a szívem, amikor végül le kellett hagynom a SymphonyX – Redemption – Pagan's Mind triót, vagy a tökéletes prog-rock lemezt prezentáló Magic Pie-t. De az Anthrax – Megadeth – Machine Head hármas intelligens zúzdái sem küzdötték fel magukat a listára, de őket majd shockan ajnározzák úgyis. Idén nálam – úgy tűnik – nem volt elég elkészíteni egy zeneileg hibátlan albumot, csak annak volt esélye, akinél megleltem azt a bizonyos pluszt, érzelmi-hangulati többletet, ami arra késztetett az év egy-egy szakaszában, hogy többször is lepörgessem az adott korongot. De nem magyarázkodom, a lényeg, hogy még három ilyen listát össze tudnék tenni, és egyik sem lenne kevésbé igazságtalan, mint a másik. A mezőny erősségét jelzi az is, hogy a Dream Theater – egyébiránt teljesen korrekt – idei produkciója szerintem az év végi listák közelébe se szagol majd. Végül, de nem utolsó sorban, sem időm, sem késztetésem nem volt végső sorrendet kialakítani, ezért ABC sorrendben veszem sorra 2011-es kedvenceimet.

3: The Ghost You Gave To Me

Szerencsére vannak még Művészek, akik – fújjon szél, essen eső – nem kötnek kompromisszumot és a saját útjukat járják. A Three közülük való. A "Ghost..." pedig nagyon hálás hallgatmány, ha megadod neki a kellő időt és figyelmet.

Amaranthe: Amaranthe

Frissességével, kísérletező kedvével győzött meg ez a csapat, és csak úgy mellesleg, arról se feledkezzünk meg, hogy húzós, modern slágerekkel pakolták tele a bemutatkozásukat. Engem a pop és a metal keresztezése cseppet sem zavar, talán mert ugyanebben a kettősségben szocializálódtam a '80-as években, sőt kifejezetten szórakoztat.

Andromeda: Manifest Tyranny

Skandináv progresszivitás az Evergrey vonalról, már amennyiben ők sem rózsaszínben látják a világot. Minőségben nem ismernek kompromisszumot. A természetes, alul-polírozott hangzásuk nem mindenkinek jön be, de számomra éppen ez emeli ki őket az átlagból.

Anvil: Juggernaut Of Justice

Itt most működik a nosztalgia- és a léggitár-faktor. Egyik fiatalkori kedvencemről van szó, és mivel nem csak a számok hozzák a színvonalat, de végre jól meg is dörrennek, nem kérdéses, hogy nálam működik ez a korong.

Appearance Of Nothing: All Gods Are Gone

Látkép a 21. század sokszínűségéről. '70-es éveket idéző prog-rock éppúgy fellelhető itt, mint modern, hörgős metal. Mindez egységbe forrasztva, előremutatóan, hivalkodás nélkül megfogalmazva.

Beyond The Bridge: The Old Man And The Spirit

Monumentális és nagyon rétegzett alkotás. Abszolút mai hangzással, hangszereléssel. Rock (metal) operában telitalálat, akárcsak a Sons Of Seasons kimondhatatlan című opusza (lásd alább).

Flaming Row: Elinoire

Sokszínű, előremutató anyag ez is. A Shadow Gallery-s fiúk segítségével is készült album pont olyan lett, amilyent ekkora ászoktól el is várunk. A "Blind Guardian meets Amaranthe and Faith No More" stílusú "Rage Of Dispair", melyben akár hiszed, akár nem, még hörögve rappelés (!!!) is található, pedig szimplán az év dala.

Haken: Visions

Magabiztosan elhelyezték magukat a hagyományos, billentyű-orientált progresszív rock és a modern riffekkel operáló prog-metal között félúton. Egyet fizetsz, kettőt kapsz!

Hibria: Blind Ride

Magabiztos technikai felkészültséggel elővezetett energiabomba. Nem tudom megunni, ha éppen nagyon ki vagyok akadva valamin, csak ez segít.

Király István & G-Jam Project: Sides Of The Soul

Durván nemzetközi színvonal, idén egyetlen olyan instrumentális gitáralbumot sem hallottam, amely kidolgozottságban, dalközpontúságban, szerethetőségben és nem utolsó sorban technikai felkészültségben felülmúlta volna ezt. Pedig jelent meg néhány nagy név...

Myrath: Tales Of The Sand

A másik csoda. Eddig sem volt piskóta, amit ez az arab banda művelt, de most ráleltek a nyerő formulára, arra a zenei egyensúlyra (nyugat-kelet, összetett-közérthető, stb.), amely végérvényesen sikerre ítéli majd őket. Megérdemlik.

Royal Hunt: Show Me How To Live

Itt is belépett a nosztalgia. De csodálkozik valaki ezen, annak tudatában, hogy azon kevesek közé tartoznak, akik az ínséges '90-es években is tartották bennem a lelket? Lehet, ma már kritikusabbnak kéne lennem a műanyag hangzással kapcsolatban, de hogyan tegyem, ha már két hallgatás után azon veszem észre magam, hogy folyamatosan a "Show Me How To Live" dallamait dúdolgatom?

Sons Of Seasons: Magnisphyricon

Kicsit progos, kicsit szimfonikus, kicsit hatásvadász, de nagyon zene. Nem is kétséges, hogy ebben maximálisan benne van az az érzelmi töltet, ami miatt érdemes időről időre újra elővenni!

Twinspirits: Legacy

Nem titok, hogy számomra Liverani (aki itt a billentyűket porolja ugyan, de amúgy egy Malmsteen szintű gityós is, ha nem tudnád) mérnöki pontossággal megírt és előadott, mégis érzelem-gazdag muzsikája a rockzene non plusz ultrája. Gyakran előkerül, és mindig döbbenek a minőségen.

While Heaven Wept: Fear Of Infinity

Bár némileg elmarad a zseniális előzőtől, azért hangulatteremtésben ők is nagyon ott vannak. A WHW amúgy a világ egyik legtakarékosabb zenekara, leckét lehetne venni tőlük, hogyan kell progresszívnak ható, remek nótákat írni néhány pofonegyszerű téma és hosszan kitartott hangok segítségével. Közgazdászként ezt muszáj értékelnem.

+1 Reckless Love: Animal Attraction

A változatosság és a folytonosság nevében (hiszen mindig is megfért nálam egymás mellett Bon Jovi és a Slayer) becsempészem ide az év stadion rock lemezét is, mivel ennél jobb Leppard-metalt már jó ideje nem hallottam. Az élet napos oldalát így ez a pofátlanul laza glam rock korong testesíti meg nálam 2011-ben. A giga-nyál "Hot" pedig csak azért is felugrik csengőhangnak a mobilomra!

Koncert

1.-2. Neal Morse (Diesel), Judas Priest (Sziget)
3. Accept (Club 202)
4. Roger Waters - The Wall (Pap László)
5. Overkill (Pecsa)

Sokat rágódtam, hogy Morse belsőséges, vagy a Priest monumentális, látványos buliját tegyem az első helyre, végül nem tudtam dönteni, mert mindkettő tökéletes volt a maga nevében. Máshogyan, de akármelyik megérdemli az "Év koncertje" címet. A listához kiegészítésként még annyi, hogy a Mr. Big, jöjjön bármilyen setlisttel, egyszerűen nem tud hibázni, a Megadeth csúcsformában van Broderickkel, a Myrath élőben is nagyon jó (történetesen lejátszották az Orphaned Landet), a Kamelot Kahn nélkül is teljes értékű volt, a Dragonforce rajongók pedig éppen olyan lököttek, mint maga a zenekar. Bitang egy évünk volt megint, panaszra okunk nem lehet!


TOP 15 – GARAEL

Ha a metal történetírók feljegyzéseit visszaolvassuk 66 év múlva, 2011 minden bizonnyal a parasztvakítások és túlértékelések éveként fog szerepelni a krónikák fejezetében. Erről egyrészt maguk az együttesek tehetnek, akik nem csak el akarták hinni, de el is hitték, hogy a szar arannyá válik, ha sokszor mondogatják, másrészt a rajongók, akik az addig underground értékek szerint alkotó bandák évi kiadványai által szentesítve kürtölhették világgá addigi látens és elfojtott vágyaikat a dallamok és az élvezhető vokalizálás iránt. Persze az nem gond, ha az addigi értékformáló csapat védőszárnyai alatt a fiatalok felfedeznek olyan zenészeket, akik a hetvenes években megteremtették a reprodukáló kedvencek új albumjainak alapjait, az viszont már igen, ha nem ismerik fel, hogy az ős- és neoklasszikus neves és névtelen társak tucatjai rázzák ki a kisujjukból a bálványozott underground hősök forradalminak vagy művészinek kikiáltott idei "felfedezményeit".

Erről többet nem akarok írni, mert Veres Pál Kotta és Túrisas kollégák megtették helyettem a Mastodon, Opeth és Metallica tárgyú felvilágosításaik alatt, aki kíváncsi rá, az a kommenteket is olvassa végig, utána anyázzon. Aki pedig ezek után sem ért egyet velem, annak is igaza van, mert az írás kedvéért egyrészt általánosítottam, másrészt nem vagyok minden titkok tudója, arra ott van H. Sanyi.

A blog életében két dolgot emelnék ki, ami emlékezetes volt számomra. Az egyik, hogy tagja lettem az alkotói közösségnek, némi "tufaságot" is csempészve az eddigi emelkedett stíluspreferenciába. Hiába, ha az ízlésformálást minden esztéta a zászlajára tűzi, nekem már csak ez marad. A másik pedig, hogy felavatott kan metálharcosként hiába kilincseltünk a provokációért, annak tiszteletbeli díját az oldalon kedves kolleginánk kapja meg tőlem, aki volt oly merész, hogy egy kritikai oldalon kérdőjelezte meg a recenziók létjogosultságát. Tanulság: a tökösséghez nem feltétlenül elég azzal születni, azt bizony ki is kell érdemelni. No, de stílusosan, elő a … farbával, és lássuk hát, hogyan alakult a 2011. évi listám!

1. Sons Of Seasons: Magnisphyricon

Hiába a "Ghost Opera" számomra kissé erőltetett bensőségessége – ami az unalom eufemisztikus megfogalmazása – ezt a show-t mindenképpen Henning Basse palotás, izé, palotai monodrámája vitte el. Progresszió és Poe ihlette báli hangulat, dallamokkal leöntött lelki világteremtés: már majdnem túlcsordul azon a határon, amit még művészetből tolerálni tudok. Ennyit azonban mindenképp, sőt… Apu, holnap is mesélsz majd, ugye?

2. Pagan's Mind: Heavenly Ecstasy

A norvég proggerek minden bizonnyal olvasták múlt évi karácsonyi kívánság-listámat, és erő-fokozatba kapcsolva kergették őrületbe a kategorizálásra kattant kritikusokat, akik majd hajba kaptak, hogy eldöntsék, mi is ez: power, progresszív-power, vagy progresszív metal. Nekik megsúgom: nem tök mindegy? Élvezzétek, oszt' kész.

3. Thunderbolt: Dung Idols

Lehet, hogy a mai fiatalok kissé értetlenül állnak a Maiden őssejttel rendelkező lecsupaszított, pőre heavy metal hallatán, melyben nincs semmi igazán megfejthető, vagy előremutató, de azok, akik szerint az élvezhetőséghez nem kell rébuszba csomagolt innováció, bátran vásároljanak a Thunder-boltban, mert régi, de megéri!

4. Sylvain Rouviere's Kaktus Project: Superstition

Az ismeretlen francia és az ismert német – már megint Basse – zenei bizonyítéka, hogy létezik eredményes német-francia kooperáció. A rosszmájúak persze mondhatják, hogy a "Superstition" a szegény ember Avantasia-ja, de kérdem én: néha nem jobb a paprikás krumpli, mint a tejszínes, libamájjal töltött bárány-tekercs? Ja, és Basse for President!

5. Powerwolf: Blood Of The Saints

A vérfarkasok és vámpírok kölykeként minden bizonnyal könnyű eredményeket elérni a metal zenében, főleg úgy, ha a keresztapa maga Rock 'n Rolf (Wolf) és persze nem hátrány, ha a művészi karrier bemelegítő etapjaként felfalunk egy komplett slágeríró kompániát. Így akkor még a böfögésünk is biztos siker lesz.

6. Rhapsody Of Fire: From Chaos To Eternity

A szimfonikus metal királyai még a szűznemzéssel történő szaporodás előtt hozták világra a szövegi történéseket összefűző sztori befejezését prezentáló albumot. Azért persze nem kell aggódni, hogy a világirodalom gyászba borul, de én csak elmorzsoltam itthon egy-két fémcseppet a szemem sarkában, mert aki a káoszból ilyen rendet tud teremteni, minden bizonnyal hosszabb életet érdemelne. Éljenek hát az utódok!

7. Ronnie Munroe: Lords Of The Edge

Dio, Rob Rock és Halford szerepében: Ronnie Munroe, magyar hangja - sajnos nincs (pedig el tudnék viselni itthon is valami hasonlót). Az europid gyökereket amerikai lombozatba rittyentő templomszökevény szimpatikus és odab.szós szólóalbuma részemről állva hagyta az idei USA-power reménységeket, és erről nem a versenytársak tehetnek.

8. SymphonyX: Iconoclast

Első hallásra keveselltem a megjegyezhető dallamokat, melyek aztán olyan alattomossággal kúsztak a hallgatások alatt az agyi örömcentrumomba, hogy észre sem vettem, mikor lettem függő. Mire aztán rádöbbentem a dologra, már menthetetlen voltam, pedig a rekesztő Allen és a deklasszicializálódó Romeo párosítása elvileg nem hathatna rám, gyakorlatilag viszont igen. Hogy is van ez, szkeptikusok társasága?

9. Almah: Motion

Input details: euro-power, Angra, Helloween – brazil gépsor under process – output production: modernizált euro-power, thrashes és göteborgi death elemekkel. Eredmény. Kiváló!

10. Theocracy: As The World Bleeds

Az előző albumnál azon csodálkoztam, hogyhogy épen Amerikából érkezik az a bizonyos friss szellő, ami kisöpörte a belterjes és megfáradni látszó euro-power állottnak tűnő levegőjét. Idén már nem ért meglepetés, a Theocracy az Almah társaságában mutatta meg, hogyan is kell Helloweent és Edguyt játszani amerikai módra. No persze úgy könnyű, ha a titkos mecénás és ihletforrás Megade(a)th szintű bombát képes pukkasztani gitárszóló-földön.

11. Battle Beast: Steel

Anyu talpig fémben van, és roppant dühös! Ráadásul a Battle Beast képes volt fityiszt mutatni azoknak, akik azt hiszik, hogy X és Y kromoszóma  kell a tökösséghez. Igaz, hogy a cáfolatot jelentő leányzó nem igazán a tinifiúk álma (talán még azt öregeké sem), de egy ilyesfajta hangi dominára régóta szükség volt a gótikus angyalkák feminin világában.

12. Riot: Immortal Soul

A fókákat ezúttal otthonhagyó amerikai csapat az eredeti felállással próbálta reprodukálni a nyolcvanas évekbeli sikereket. Még szerencse, hogy nem csak a Feröer-szigeteken hallgatnak metál zenét, mert így van esély az említett cél elérésére. Vérlázító!

13. Iced Earth: Dystopia

Shaffer mester titkos csodafegyvere nagyot szólt, még akkor is, ha legközelebb már nem másolt reprodukciók hangját szeretnénk hallani - mert a Dystopián sikeresen bebizonyosodott, hogy még a pótolhatatlan is pótolható.

14. Epysode: Obsessions

Kelly Carpenterből csak egy van! Még akkor is, ha ezen a néven egy amerikai country énekesnő (!) is koptatja a zenei deszkákat. A mi Carpenterünk azonban úgy gondolom, kedvesebb azoknak a rajongóknak, akik a zenei egyenleteket akkor szeretik, ha segítő algoritmus sem létezik a megfejtésükhöz. A bonyolult dallamokhoz vonzódó fenomén ezúttal mégsem matekleckével, hanem megjegyezhető refrénekkel kedveskedett Samuel Arkan belga gitáros koncept-horror sztorijában.

15. Iron Mask: Black As Death

CsiGabiGa kollega leleplező kritikájában egy oknyomozó újságíróhoz méltó felfedezéssel rántotta le a leplet Malmsteenről és az imitátorokról. Még szerencse, hogy Dushan Petrossi – klónjával ellentétben – nem felejtett el dalokat írni, naná, mert neki nem a keze helyére nőtt a gitár, így meg tudta fogni a zeneszerzői pennát.

Koncertek és egyebek:

Mivel koncertet ebben az évben (is) csak avi formátumban láttam, ezt a kategóriát kihagynám, csakúgy, mint a kedvenc DVD-k listáját, mert egyetlen megtekintett darabból még akkor sem tudnék sorrendet felállítani, ha én lennék az egyszeri pénzügyminiszter, aki mint tudjuk, a semmiből is képes sokat látni.

Helyettük viszont megemlítenék három magyar albumot, melyeket éppen olyan szívesen hallgattam, mint külföldi társaikat. A Dalriada lemeze a hozzá fűződő értékviták ellenére is vállalható, kár, hogy az orrukat huzigáló kritikusok nem tanulták meg az általános iskolai ének-zeni órákon a népzene funkcióit, mert akkor a Dalriadában sem biztos, hogy a "nagybetűs művészi értéket" keresnék.

A Chronology debütje a legjobb Maiden ihlette lemezek között van, ami valaha is született, egy kicsit több refrénnel még az eredeti csapat soralbumai közé is beférne, és nem csak a kronológia sorrendjében.

Sajnos érdemtelenül sikkadt el a Partyzan második albuma, pedig aki szerette a kismalacos Carment és a "Fogom A Fejem"-korabeli Southern Specialt, az minden bizonnyal elégedett nosztalgiával fedezheti fel a két csapat erényeit ötvöző, ám modern köntösben aszimmetrikus hadviselést folytató magyar zenekart. Én drukkolok nekik.

Természetesen számtalan egyéb csapat tett az asztalra olyan albumot, melyeket csak a pillanat ihlette hangulat taszított le a 15 lábon álló trónról, ezért legalább annyit megérdemelnek, hogy az értékelés végén megemlítsem őket: a Grand Illusion, az Alex Beyrodt's Voodoo Circle, a búcsúlövést leadott Jag Panzer, a Dragonland, a Charred Walls Of The Damned, a Morton és az Enbound számtalan kellemes perccel örvendeztettek meg, legalább annyival, mint listás társaik.

Csalódások terén a Jag Panzer, a Candlemass, a Cathedral leállását, illetve leállásának tervét említeném, és az Angra, Royal Hunt, Kamelot triótól is többet vártam – ez persze legyen az én bajom.

Végezetül kívánok minden olvasónak az ideihez hasonlóan bő termésű metal szüretet jövőre is, az eltávozott zenészeknek pedig örök helyet emlékeink között!


TOP 15 – CSIGABIGA

Ebben a társaságban úgy tűnik, én vagyok a leginkább "puhapöcsű (puhatestű? - a szerk.) rocker", hogy kollégáim szakszerű meghatározásával éljek, de így legalább kaphattok egy listát a rockzene dallamosabb végéből is, hogy ne csak a "tufa progosok" szemüvegén át lássátok a metálvilágot.

1. Fergie Frederiksen: Happiness Is The Road

Az év legjobb AOR albuma, olyan szerzők tollából, mint Robert Säll, Jim Peterik, David Roberts, Ronny Milianowicz vagy Jeff Silbar, de a pálmát mégis a brazil AURAS által írt és feljátszott nóta, a "Lyin' Eyes" viszi el. Hosszú évek óta ez az első dal, amit képes lennék órákon át végtelenítve hallgatni.

2. Rhapsody Of Fire: From Chaos To Eternity

Az új lemez gyorsan jött a tavalyi után, ráadásul még egy filmzene EP-t is csináltak közben; félő volt, hogy a tavalyi rostán kiesett számok lesznek rajta. De nem! Sokkal jobb, mint a "Frozen Tears Of Angels". Nagyon nehezen vettem ki a lejátszómból! Még azt az orkhangot is elnézem Lionenak, mert a kísérő billentyűfutamok lekötik a figyelmemet. Csak azt az Iron Maiden feldolgozást tudnám feledni!

3. Iron Mask: Black As Death

Sok-sok éve várok egy jó lemezre Malmsteentől, de mind hangzásban, mind dalírásban mélyponton van a Mester. Erre jön egy balga belga, felkéri a Malmsteen által kirúgott zenészeket, és Dennis Ward producer kezei alatt csinál nekünk egy Igazi Malmsteen Lemezt. Kicsit olyan ez, mint itthon a Mobilmánia, akik már rég túlszárnyalták egykori anyazenekaruk teljesítményét.

4. House Of Lords: Big Money

Nagyon tetszett a stílusváltás a "World Upside Down" albummal, és ennek az új korszaknak legjobbja lett a 2011-es lemez. Kedvenceim a videóklipes "Someday When", a Jeff Silbar-feldolgozás, a "First To Cry", a Def Leppardos "Hologram", és a hullámvasútszerű dallamvilággal megáldott "Once Twice". Alig várom a februári koncertet!

5. Alice Cooper: Welcome 2 My Nightmare

Lehet fikázni az új lemezt, sokan meg is teszik, szerintem jó lett. Még a "Disco Bloodbath Boogie Fever" is tetszik, ahogy a Lady Gagába oltott Boney M dallamokon át bemutatja, hogy a diszkó mennyire nem változott 30 év alatt, míg a "Nightmare" modernizálódott, továbbfejlődött. Összességében jó, de ha ki kellene ragadni néhány számot, a "Last Man On Earth" és a nyitányszerű, de a végére helyezett zenei összefoglaló "Underture" a kedvenceim. Na meg a pudlis "The Congregation".

6. Pushking: The World As We Love It

Sokáig készült ez az album, de megérte rá várni! Az orosz rockbanda legjobb slágereit játszotta fel újra olyan neves "nyugati" énekesek és gitárosok segítségével, mint Billy F. Gibbons, Nuno Bettencourt, Alice Cooper, Keri Kelli, John Lawton, Steve Stevens, Paul Stanley, Stevie Salas, Steve Vai, Graham Bonnet, Glenn Hughes, Jeff Scott Soto, Joe Bonamassa, Matt Filippini, Eric Martin, Udo Dirkschneider, Dan McCafferty, Joe Lynn Turner, Jorn Lande, Steve Lukather. Huh, még felsorolni is nehéz volt! (Na persze, copy/paste!) A youtube-on rengeteg kritika ér, mert azt mertem írni, hogy McCafferty nem énekelt ekkorát a "Love Hurts" óta, pedig csak azt akartam kifejezni, hogy ezek az orosz fiúk bikajó számot írtak, amiben a Nazareth vokalistája végre kieresztheti a hangját, sajnos anyabandája új lemeze nagy csalódás volt, ők meg mintha elfelejtették volna a dalírást.

7. Mr. Big: What If...

Az újra összeállt banda zseniális turnéval és az azt megörökítő DVD-vel örvendeztetett meg minket, de félő volt a "hogyan tovább?". Soha rosszabb visszatérő stúdióalbumot. Talán a Deep Purple "Perfect Strangers" albuma volt ekkora nagy durranás. Azóta viszont eltelt 27 év. "Az új évezred visszatérő albuma" cím mindenképpen az övék!

8. Király István & G-Jam Project: Sides Of The Soul

Még Túrisas kritikája kapcsán figyeltem fel anno erre a mátészalkai gitárosra, aki úgy nyomja kisujjból a Satriani stílusú instrumentális rockot, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy felveszem a gitárt és így szólal meg. Szekeres Tamás óta nem hallottam magyar kézből ilyet kijönni! És ez már (vagy még csak?) a második albuma! A honlapján szerényen 1500 pénzért árulja, szerintem ennyiért bűn nem-megvenni.

9. Edguy: Age Of The Joker

Megint egy megosztó lemez, nekem speciel bejött. Csak nem szabad túl komolyan venni! Itt egy kis tisztelgés az idén elhunyt Gary Moore előtt egy ír motívumokkal teletűzdelt dallal (Rock Of Cashel), amott egy kis slide gitáros intro amúgy Bon Jovi/Dead Or Alive-módra (Pandora's Box), a legidegesítőbb mégis a másik kislemez slágernek szánt "Two Out Of Heaven" igen csúnya Van Halen-nyúlása, legalábbis szintetizátorügyileg (Why Can't This Be Love). Egyébként sem értem, hogy egy rádióbarát kislemez slágerbe mi a f.szért kell beleírni a "What the f*ck? Suck my c*ck!" sorokat. Csak hogy ha véletlenül mégis találna egy rádiót, aki hajlandó rockzenét játszani, az is jó messze hajítsa a promo anyagot? A sok negatív kritikán kiakadó Tobinak ("The rest of the world can kiss my ass!") üzenem: ha valaki önszántából veszi fel a csörgősipkát, akkor ne sértődjön meg, ha bolondnak nevezik!

10. Neil Zaza: 212

Instrumentális gitármuzsikában nálam Satriani a sztár, de neki nem volt idén lemeze, ellenben a hasonló stílusban nyomuló Neil Zaza kiadott egy röpke lemezt (9 szám és 36 perc). A szokásos magas színvonalú technikába ágyazott dallamok nagyon ütnek. Aki nem tudja, kiről/miről beszélek, annak ajánlom ezt a linket. Vagy itt a legnagyobb nótája, az "I'm Alright". Ha maradunk a Satriani hasonlatnál, akkor ez az ő "Surfing With The Alienje" (itt).

11. Michael Schenker: Temple Of Rock

Nem lehet olyan lista nálam, hogy ne legyen benne Schenker! Az új lemezre fogós dalokat írt Michael Voss-szal közösen, de az a bajom vele, ami a McAuley-Schenker Group első lemezénél is zavart, hogy baromira hátra van keverve a gitár az énekhez képest. Ez pedig egy gitáros szólólemezén igenis bűncselekménynek minősül. Nekem bejött a "Hanging On", mert olyan UFO-san indul, mintha egy szem cseresznyébe belevezetnék az elektromos áramot (lefordítom: "Cherry"-be oltott "Electric Phase" az intrója). A lemez legSchenkeresebb nótája viszont az első ún. kislemez sláger, a "Miss Claustrophobia". Egy "Mad Axeman"-es versszakot követő, "Rock My Nights Away"-re hajazóan kellemes, énekelhető refrén, megspékelve az új Schenker-technikának nevezett mágneses pengetős szólóval, a végén pedig a szokásos, refrénre kibontott szólóval, igazi csemege a Schenker rajongóknak. A két vendégénekes – Doogie White és Robin McAuley – is remekül szerepel, a kicsit Zep-es "Before The Devil Knows You're Dead" és a tipikusan McAuley-Schenker Groupos "Lover's Sinfony" a két legjobb szám a lemezen.

12. Wolfpakk: Wolfpakk

Bár roppant mód haragszom, amiért olyan metál torkok, mint Tim "Ripper" Owens, Paul DiAnno, Jeff Scott Soto, Tony Martin, Mark Boals, csak háttérvonyítók lehetnek a középszerű Michael Voss mögött a falkájában, azért ez a lemez mégis nagyon bejött! Főleg a záró tétel, a "Wolfony", és annak is a középrésze, a "Homo Homini Lupus" kántálásra elnyomott Andy Midgley (Power Quest) gitárszóló nagyon ott van! És persze a "Let Me Die" a maga Heaven & Hell koppintásával, na meg JSS háttér vokáljával és Tommy Denander szólójával. Idén ezt is bePAKKoltam a karácsonyfa alá.

13. Nagy Feró és a Beatrice: Vidámság és rock and roll

A Beatrice remek lemezt rakott le az asztalra, sokkal jobbat, mint az elmúlt 20 évben bármikor. Szövegileg nekem a Kisszeplős jött be legjobban (Az egyik világról álmodunk, de egy másik világra ébredünk.) A Szépség agresszióját - "Lehetetlen megkapni minden lányt, de törekedni kell rá" - a tabáni koncerten olyan természetességgel énekelte a közönség, hogy azt hittem, talán az életmű valamelyik számomra kimaradt darabjáról való (pl. Vakaroma). A refrén poénos és – mint a mellékelt ábra mutatta – könnyen megjegyezhető. A balfék fiú balladája a "Mit tett velem ez a Jenő?-t juttatta eszembe, a címadó ska nóta pedig a "Viva! Carramba!" című korábbi őrületet. Amit viszont még nem csinált: a Kifakult sztár Ford Fairlane stílusban előadott verziója. Eszem-faszom megáll, olyan jó!

14. Journey: Eclipse

Mostanra érett be a nagy amerikai sztárok és a kis filippínó énekes kooperációja. A "Revelations" nyögvenyelőssége után itt végre megtalálták a helyüket a dallamok, a szólók, a billentyűs betétek. Az előzetesen megjelentetett "City Of Hope" még nem is annyira ütős, mint az azt követő "Edge Of The Moment", vagy a másik előzetes nóta, a "Human Feel" és az azt követő "Ritual", amely személyes kedvencem az albumról. A "Tantra (My Eyes Can See)" végre megüti a Steve Perry lírák színvonalát. A lemez végén pedig egy meglepetés: egy Neal Schon instrumentális, ami eddig nem volt jellemző a Journey-re, de a gitáros szólólemezein már megtapasztalhattuk fensőbbségességét.

15. Ken Hensley: Faster

A nagy zenei mesemondó, Ken Hensley, aki már a Uriah Heepben is kerek történeteket öntött dalokba, a "Blood On The Highway" című önéletrajzi koncept albumával kihozta a maximumot magából. Azt hittem. De a "Faster" legalább olyan remek dalokat tartalmaz, annyival kevesebb csupán, hogy itt nincs Glenn Hughes, nincs Jorn Lande, nincs John Lawton, vagy a Tina Turneresen búgó Eve Gallagher, "csak" egy David Byronos hangú Eirikur Hauksson. De a "Beyond The Starz" a maga unalomig ismételgetett gitárriffjével, a címadó "Faster" a lendületes basszusfutamaival, vagy a "The End Of Never" a maga Billy Joel-es "We Didn't Start The Fire"-szerű dallamával mind-mind önálló remekművek. A csúcs mégis a zárás, a "Fill Your Head (With Rock)", ami akár a "Brown Eyed Boy"-t is kiüthetné a koncertrepertoárból, annyira jó, főleg amikor a közepén rock and rollból hirtelen átvált "Balls To The Wall"-os kántálásba! Ez a másik olyan dal, amit végtelenítve tudnék hallgatni napokig.

+1 Mike Porcaro: Brotherly Love

Az ALS-ben szenvedő (ugyanezzel él együtt 20 éve Jason Becker) Mike Porcaro tiszteletére készült dupla CD csak megjelent az év vége előtt Amerikában is (Japánban már januárban). A felvétel egy Jeff Porcaro tribute koncerten készült 2002-ben, akkor még Mike Porcaro aktív közreműködésével. A Toto aktuális és ex-zenészein kívül (David Paich, Steve Porcaro, Bobby Kimball, Joseph Williams) édesapja, Joe Porcaro is közreműködött, valamint pár más neves zenész: David Garfield, Lenny Castro, Glenn Hughes, Alex Ligertwood, Gregg Bissonette. A Toto dalokon kívül van itt Hendrix nóta ("Manic Depression" Glenn Hughestól, az azért nem semmi!), vagy a David Paich által James Newton Howard albumára írt "E Minor Shuffle", ami kicsit elvisz abba a fúziós világba, amit Steve Lukathertől olyan szívesen hallgatunk manapság. Igazi örömzenélés!

FIGYELEMREMÉLTÓ MEGJELENÉSEK:

Ten: Stormwarning (Gary Hughes ismét nagyszerűt alkotott némileg megújult zenekarával, Dennis Ward pedig ügyelt rá, hogy a hangzás a zenéhez méltó legyen.)

Chickenfoot III (Az első lemez nehézkessége után a vicces című második már gördülékenyebben vette a dalszerzői ösvényen felmerült akadályokat.)

SymphonyX: Iconoclast (Nem lett olyan ütős, mint a "Paradise Lost" című előző albumuk, vagy a nálam etalonnak számító "New Mythology Suite", de Russell Allen hangával és dallamvezetésével nem tudok betelni.)

The Magnificent: The Magnificent (Azon a Brother Firetribe által elkezdett úton járnak, ami a '80-as évek dallamos, Bon Jovi stílusú rockzenéjét próbálja visszacsempészni az új évezredbe. Nagyon jók.)

Symfonia: In Paradisum (Timo Tolkki végre megtalálta a Stratovariusban felejtett egyedi hangzását. Kár, hogy aztán megint bekattant és bejelentette, hogy nem készít több felvételt.)

Chris Ousey: Rhyme And Reason (A Heartland énekes és Tommy Denander gitáros tollából előkerült album is megdobogtatta a hallójárataimat, és nem sokkal csúszott le a listáról.)

Csalódások:

Az év legszomorúbb eseményei számomra Gary Moore gitáros és Phil Kennemore basszer (Y&T) halála voltak. Nagy csalódás volt, hogy anyagi helyzetem megrendülése okán csak néhány koncertre jutottam el idén, de azokat annál nagyobb becsben tartom. Legnagyobb csalódásom azonban az volt, hogy idén nem jött össze a Michael Schenker-Scorpions közös koncert, pedig Michael bandájában a szintén ex-Scorps Herman Rarebell ütötte a bőröket, ennél jobb apropó nem is lehetett volna egy újabb családi "reunion"-ra.

KONCERTEK, DVD-K:

Accept (Club 202), 2011. február 2. Kétségtelenül az Év Koncertje. Úgy voltam vele, hogy "Wolf Hoffmannt látni és meghalni!", vagyis mindenáron el kell mennem, hogy a 2005-ös nyári reunion tour (Sziget) után ismét láthassam-hallhassam a germán metál félistenét, ahogy a Für Elise-t tolja faarccal a képünkbe. Csak most Udo helyett az új torok, Mark Tornillo volt a mikrofonnál, és nem okozott ő sem csalódást.

Keresztes Ildi Band feat. Szekeres Tamás (Vidadomb), 2011. augusztus 20. Ingyenes koncert a XVII. kerületi Önkormányzat szervezésében. Már a soundcheck-en egy Szekeres-instrumentálist nyomtak el a fiúk, megalapozva ezzel aznapi jó hangulatomat. Ezt a dalt később "élesben" is meghallgathattam a koncerten, több klasszikussal egyetemben az első lemezről (Nem a miénk az ég, Nem tudod elvenni a kedvem, Szabad a tánc, Holnap), a ráadásban pedig egy hatalmas "You Shook Me All Night Long"-gal vettek le a lábamról.

Judas Priest - Epitaph tour (Sziget). Zseniális, minden Halfordos albumból csemegéző összefoglaló koncert, remek hangzással, életem első JP koncertje, eddig csak DVD-n láttam őket. Ami nem tetszett, hogy majd minden szám végén elhagyták a színpadot, magára hagyták a közönséget. Halford ruhát, Glenn Tipton és az új gitáros, Richie Faulkner hangszert cserélni ment ki, Ian Hill és a dobos Scott Travis meg csak úgy, mert egyedül érezték magukat.

Santana (Sportaréna), 2011. július 5. Három óra latinos örömzene, két dobszólóval, az egyiket Santana felesége, Cindy Blackman, a másikat a profi öreg róka, Dennis Chambers "követte el". De a főszerep a gitárosé volt, aki nemcsak az új lemez feldolgozásait játszotta el nekünk, de a régi nagy slágerekkel (Europa, Oye Como Va, Black Magic Woman) sem maradt adós.

Dinamit (Szikra mozi), 2011. május 13. Kevesen voltunk sajnos, de akik ott voltak, nagyon jól szórakoztak. Már az előzenekar, Kalapács és az Akusztika is nagyot szólt, eljátszották a Pokolgép és Kalapács összes lassú slágerét, plusz pár Kormorán dalt, amelyen Hammer Józsi közreműködött. A Dinamit új lemeze nagyon tetszett, benne is lenne a mostani Top 15-ben, ha nem pár nappal a 2010-es év vége előtt adták volna ki. A lemezbemutató koncerten az új lemez majd minden számát elnyomták a "Tűzkatonák"-tól kezdve a "Miért hiszed azt"-on át a gyönyörűséges "Hűvösek az éjszakák"-ig. A koncert sztárvendége Nyerges Attila volt, az Ismerős Arcokból, aki a lemezt nyitó "Mire jó?" című dalt írta, és itt most énekelte is, majd akusztikus gitárt ragadva ott maradt még, hogy elmondja, mi is a nagy Igazság. Kálmán György énekével hallhattuk még a régi nagy slágereket is (Dinamit a vérem, Ott van a híd, Tinédzser dal, Csontváz, Dzsungelharc).

Gary Moore: Live At Montreux 2010 DVD. A tavalyi eperjesi buli alapján akár az "Év Koncertje" is lehetett volna, ha eljön idén kis hazánkba, így csak DVD-n élvezhetjük, ahogy 20 év után újra hard rockot játszik.

Avantasia: Flying Opera - Around The World In 20 Days DVD. Számomra az "Év DVD-je", ha a Wackenen filmezték volna elejétől végéig, akkor még jobb lenne, de így is imádom.

Jorn: Live In Black DVD. Ott voltam a Crazy Mamában, ahol három óriás metál torok lépett fel egy este (Kis Zoli és az Ego Project, Rudán Akusztik és Jorn Lande), ezen a DVD-n a háromból csak egy szerepel, de az nagyon ott van, és mint minden olyan DVD, ami saját koncert emlékeket ébreszt, ott marad a kedvenceim között.

AC/DC: Live At River Plate DVD. Na, ez az a DVD, ami akkor is a kedvencem lenne, ha nem társulna hozzá a Sportarénában látott élmény. A zseniális bevezető rajzfilmtől kezdve a színpadra berobbanó vonaton át a "Whole Lotta Rosie" alatt belibbenő felfújható prostiig tökéletesen meg volt komponálva az esemény. És Angus Young 56 évesen is ugyanolyan rövidnadrágban, ugyanolyan intenzitással teperte végig a koncertet, mint ahogy annak idején a "Let There Be Rock" moziban láttuk.

Europe: Live At Shepherd's Bush, London DVD. A Europe sötétebb tónusú zenét játszik manapság, mint a '80-as években, és szerencsére a régi dalokat is áthangszerelték az új hangzásra, így nem szakad ketté a koncert a régi-új vonal mentén. Joey Tempest is levetkezte idegesítő manírjait és újakat vett fel, kezd végre igazi rock énekesre hasonlítani. John Norum meg egyik kedvenc gitárosom (nem véletlenül Schenker tanítvány). Csak azt a lárva képét tudnám feledni! Vele lehetne reklámozni a balul sikerült arcfelvarrást, amikor a páciens már elmosolyodni sem tud, annyira ki van feszítve a bőre. Szerencsére a kezeit nem plasztikáztatta, így azok hibátlanul futnak a húrokon. Remek koncert, és még az sem zavart, hogy a ráadás végén az elmaradhatatlan "The Final Countdown"-ban valahogy elmaradt az áthangszerelés, visszajöttek a régi manírok, és röpke 3-4 percre 25 évet visszarepültünk az időben.

Címkék: toplisták

A bejegyzés trackback címe:

http://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr553512818

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Dionysos 2012.01.02. 10:04:38

Túrisasnak van pofája harmadiknak betenni az Arch Enemy-t!!! Többszöri fölszólításra sem volt hajlandó megírni!!! Az első adandó alkalommal be is köpöm joker/botoxarcú Gossow kisasszonynak!

Kotta 2012.01.02. 10:54:38

Jó kis összefogló ez 2011-ről, nem is nagyon tudok olyant mondani a tavalyi év figyelemre méltó megjelenéseiből, ami valmilyen fomában itt ne lenne megemlítve...

garaelkatona 2012.01.02. 11:00:51

Még mindig jobb, ha ő nem írta meg, mintha én írtam volna meg, hehehehhehehe. Gratulálok a kollégáknak, sok olyan lemezt említettek, amelyeket magam is szívesen hallgattam, és fejemet verem a falba, hogy legalább említés szintjén nem írtam le a nevüket (Twinspirits, The Magnificient, House of lords, Király István).
Viszont így utólag muszáj megemlítenem azt a három dalt, amit ronggyá hallgattam, az őrült Devin Townsend féle Sinatra feldolgozás, a New York, New York, a House Of lords 2metálos kezdőszáma, és a Twinspirits klipes nótája.
Ezt a Hakent meg meghallgatom , ha már ennyit dicsértétek.

Dionysos 2012.01.02. 11:08:07

@garaelkatona: Garantálom, hogy Neked a Haken nem fog bejönni. Viszont mit szólsz a toplistádhoz biggyesztett militáris "beazonosító jellegű" ID képhez?

garaelkatona 2012.01.02. 11:19:42

@Dionysos: Megkönnyebbültem, azt hittem, hogy egy férfi ( jobbik esetben egy női) nemiszerv lesz, esetleg egyenruhában. Így viszont jobban közelít a valósághoz, csak én élőben kicsit izmosabb vagyok.

garaelkatona 2012.01.02. 11:24:33

Csigabika, komolyan nem tudok rájönni, milyen Maiden feldolgozás van a Rhapsody Chaos lemezen.

turisas 2012.01.02. 11:25:23

Jó kis lista, tényleg! Gari, Neked is tetszett Király Pitta?
Ervinkének még kellett volna kicsit kotlani rajta, pl. megkeresni a közös nevezőket, ez alapján meghirdetni az abszolút győztest, egyebek...Na, mindegy, de legalább baszogatott megint egy kicsit, ez is valami:DDDD

Dionysos 2012.01.02. 11:36:09

@turisas: Tudom, hogy jó vagy matekból (hát még fizikából!), ezért ha van kedved, számold ki és hirdess itt a kommentekben abszolút győztest! Mellesleg nem rossz ötlet.

Dionysos 2012.01.02. 11:41:46

Egy gyors utánaszámolás után azt kell mondjam, hogy Király Pitta vitte el a prímet idén. Csak ő kapott 4 "szavazatot", senki más!!! A Beyond The Bridge, Myrath, SymphonyX és a Pagan's Mind következnek 3 említéssel, s van még jó pár kétszer szereplő. Állat! Pittának koronát, de mán!

Kotta 2012.01.02. 12:00:57

Összesítésnél azért a helyezést is érdemes lenne figyelembe venni, pl. 2 első többet ér mint 3-4 utolsó, de ez már csak azért sem lehet megtenni, mert én nem rangsoroltam...

garaelkatona 2012.01.02. 12:16:34

@Kotta: Két lemez nem került említésre, amelyek beleesnek a stíluspreferenciánkba: a Vicious Rumors, meg a Work of Art. Ezekről olvastam sok jót, egyikről még írtam is, bár nekem egyik sem tetszett.

garaelkatona 2012.01.02. 12:22:01

@garaelkatona: Ja, és ez a Reckless Love tényleg franya.

tipeti 2012.01.02. 12:47:56

Nekem a 2011-es év jelentős volt....Dionysos Rising függő lettem!!!! Ebben jelentős szerepe van Garaelnek és Kottának. Egyszerűen magukkal rántottak......
A listákhoz pedig gratulálok. Lehetne írni hogy ez miért...ez meg miért nem. De nem teszem. Mindenkinek a listájában van nagyon sok ász, amelyek biztosan ott lennének az én képzeletbeli listámon is. Szubjektív és ez a lényeg....talán én beszorítottam volna valahogy az Anthriel-t meg a Work of Art-ot....de akkor kit hagytam volna le??? Nehéz.....

Dionysos 2012.01.02. 13:07:18

@tipeti: Az Anthriel tavalyi lemez, a 2010-es TOP 15-ömben listavezető volt!!!

tipeti 2012.01.02. 13:37:35

Bakker, igazad van...nagyon mellényúltam.....tényleg tavalyi....de egy a lényeg...JÓ......

turisas 2012.01.02. 13:46:15

"Nekem a 2011-es év jelentős volt....Dionysos Rising függő lettem!!!! Ebben jelentős szerepe van Garaelnek és Kottának. Egyszerűen magukkal rántottak......"

Nesze nektek alapító atyák!:DDDDDDDDDDD

tipeti 2012.01.02. 16:47:07

@turisas: ...remélem ezzel senkit nem bántottam meg......de ami jó az jó...

turisas 2012.01.02. 16:59:11

Itt nálunk a "backstage" másról sem szól, mint egymás agyonszopatásáról.....úgyhogy itt nehéz bárkit is megbántani. Nem vagyunk mimóza anyámasszonykatonái, hanem szőröstökű , belevaló rockerek (kivéve Tartuffe, Kotta, Garael és CsiGabiGa):DDDDD

CsiGabiGa 2012.01.02. 17:24:08

A Work Of Art leginkább az én listámba illett volna, de valahogy nem tudtam megbarátkozni vele. Levettek minden manírt, még a gitár és szinti hangszíneket is az Toto Isolation albumáról, úgyhogy remek háttérzenének, visszahozza a Toto-feelinget, csak aztán nem emlékszem egyetlen dallamra sem utólag. Lehet, ez az én hibám, mert a Melodicrock.com-on 99%-ot kapott, míg az én favoritom, az Isolation eredeti énekese, Fergie Frederiksen csak 94-et. Ahogy tipeti írta, a lista szubjektív és ez a lényeg.
Annak viszont örülök, hogy Király Istvánt egymástól függetlenül szinte valamennyien feltettük a listára. Ez már túlmutat a szubjektivitáson.

garaelkatona 2012.01.02. 17:55:02

@turisas: Én a szobarocker titulust vállalom, a katonát is (ezt talán még tartuffe is), azt viszont felháborodottan visszautasítom, hogy ne lennék szőrös tökű...

Csiga, azt azért meg lehetett volna nézni, hogy ki volt az az énekes, aki a legtöbb idei kiadványon szerepelt: Göran, Boals, Tim Ripper, vagy Voss...(Van fent a neten egy új göran kiadvány egyébként, de az már nekem túl AOR.)

tipeti 2012.01.02. 18:11:41

@CsiGabiGa: ....én nem is tudok elképzelni objektív listát.....
....Király Istvánt meg nagyon gyorsan meg kell hallgatnom.....ha már ennyien "listáztátok", az már jelent valamit.....

tipeti 2012.01.02. 18:24:09

@Kotta: ....a Twinspirits-ért meg egy pirospont!!!! A HRM-es kritikád után várható volt.....

Régi olvasó 2012.01.02. 19:07:12

Én most csak azért regisztráltam, hogy elmondhassam, nem vagytok olvasatlanok!
Én már pár éve szinte minden írásotokat elolvasom, és mivel jelentős átfedés van az oldal lemezei és az ízlés(telenség)em között, évről-évre jócskán kerül fel lemez a saját óévi toplistámra a lemezismertetőiteknek köszönhetően.
Folytassátok töretlen lelkesedéssel a megkezdett szabad és humoros formában!

Köszönöm az eddigi munkátokat!

Kotta 2012.01.02. 20:14:37

Mi köszönjük, illetve én, az alapítók nevében. Köszi!

CsiGabiGa 2012.01.02. 22:00:27

@garaelkatona: Hirtelenjében 5 Göran Edmant számoltam össze, Karmakanik, Iron Mask, Crossfade, Boguslaw Balcerak, David Mark Pearce.
Mark Boalstól csak 4 jutott eszembe: Boguslaw Balcerak, Iron Mask, Wolfpakk, Holy Force.
Vossi inkább csak producerkedett, esetleg háttérvokálozott, szólóénekes csak a Wolfpakkban volt és Schenkernél.
Ripper Owenst meg Carsten Lizard Schulzot számold össze te!
Ja, és ha eszedbe jut még valami a fentieken kívül, azt is hozzácsaphatod!
Mindenesetre tény, hogy nem tétlenkedtek ezek az énekesek 2011-ben (sem).

CsiGabiGa 2012.01.03. 08:40:04

Carsten Lizard Schulznál is 5-öt számoltam, de ebből 3 egyszámos:
Boguslaw Balcerak, Paradise Inc., Iain Ashley Hersey (ez ugyan válogatás, de az egyetlen új dalt Schulz énekli), Scavanger (duett Anian Geyerrel), Embrace The Sun (The Lion Music Japan Benefit Product) egy dal, érdekességképpen az Iron Mask énekeseként.

Tim Ripper Owens: Charred Walls Of The Dead az egyetlen idei megjelenése, illetve az Iced Earth koncert CD+DVD-n szerepel, 2007-es felvételen. Ellenben egyszámos közreműködésből talán ő tud legtöbbet felmutatni: Memorain, Scheepers, Wolfpakk, Desdemon, Infinita Symphonia.
Na akkor most ki a nyerő? A sokszor egyszámos Ripper Owens vagy a legtöbbet éneklő Göran Edman?

Kotta 2012.01.03. 08:44:12

De hová tűnt Mats Levén?! :)

garaelkatona 2012.01.03. 08:53:36

@CsiGabiGa: Sőt, Ripper még egy Queen feldolgozást is felénekelt Neil Zazával. A 2011. évi SIN-ATRA albumon szintén énekel egy dalt.
A másik nagy vendégjáró, Lande most nem volt annyira aktív.

turisas 2012.01.03. 09:00:20

@Kotta: Az új KRUX-ban domborít!!!! Mocskos jó lett a lemez, de tényleg! Sabbath-os ősmocsok, meg hardrock/metal. ÁLLAT!

Dionysos 2012.01.03. 09:28:08

@turisas: Jó, hogy az év végére befutott Nálad az új Krux, mer' kb. 2 hónappal ezelőtt ajánlottam Neked, még linket is küldtem... Alighanem a megfontolva haladás híve vagy... :))

turisas 2012.01.03. 10:45:15

@Dionysos: Meg az is lehet, hogy van más dolgom is, mint a kaszárnyában fényezni a bohócot:DDD

garaelkatona 2012.01.03. 10:56:36

@turisas: Hát még mindig jobb, mintha te fényeznéd a munkahelyeden a bohócot...:)))

Dionysos 2012.01.03. 11:09:53

@turisas: Nagyon demagóg duma...

ezrrl 2012.01.03. 11:22:14

A Régi Olvasóval egyetértve,jó munkát kívánok 2012-re is!!!

Kotta 2012.01.03. 12:59:52

Kruxhoz sajnos még nem volt szerencsém, de már be van ütemezve...

Kotta 2012.01.10. 21:07:25

Mégiscsak kimaradt egy fontos megjelenés: a Whitesnake említés szinten sem szerepel sehol, pedig sem a lemez, sem a koncert nem volt rossz...

Dionysos 2012.01.10. 22:33:48

@Kotta: Nem rossz, nem rossz, csak éppen átlagos, főleg egy ilyen nagy névtől, miközben a mezőny ijesztően izmosnak bizonyult... Ez van.