Kiadó:
Videoradio

Honlap:
www.strings24.com

A 3 MESTERLÖVÉSZ VISSZATÉR, AVAGY ÚJRA SZÓL A NYOLCLÖVETŰ! A spagetti westernek legújabb gyöngyszeme került a látómezőnkbe! A főszerepben Franco Caruso, akit a Pókok (Arachnes) című alkotásokból ismerhetünk, Stefano "Sebo" Xotta, aki majdnem druszája a mi Kottánknak, és a Gianluca Ferro-t váltó Gianni Rojatti, aki a számomra megfoghatatlan definíciójú "pop-prog-shred metal band" gitárosa, amit úgy hívnak: Dolcetti. A káromkodós mellékszerepekben (basszus) Dino D'Autorio és Lorenzo Feliciati, a verekedős kaszkadőrök (ütősök): Roberto Gualdi és Gabriele Baroni. A "special guest" kategóriában felbukkannak (a sztárvendégek kifejezés annyira Lagzi Lajcsis, hogy maradok az angol verziónál): Andy Timmons, Kiko Loureiro, Rob Balducci és Mattias IA Eklundh.

A történet 2009-ben ott ért véget, hogy a 3 mesterlövész szanaszét lövöldözött a neoklasszikus gitártémáktól a prog-rockosabb melódiákig és az egész egy olyan megfoghatatlan valamivé csúcsosodott, mint a MacAlpine/Sheehan/Donati trió Devil's Slingshot című alkotása, ami zseniális ugyan, de hosszútávon fárasztó. (Ők is beleuntak egy lemez és az azt követő koncertkörút után.) Az első lemez elborultságát mutatják az olyan dalcímek is, mint az "Outraged Dimensions" vagy a "Schizophrenic Disorders". Így esett, hogy a kiadójuk, a Lion Music rövid úton megszabadult tőlük, és új lemezüket egy kis olasz kiadó, a Videoradio vette szárnyai alá. Talán ennek is köszönhető, hogy a tavaly júniusban megjelent album híre csak most jutott el hozzánk.

Pedig a 3 gitárakrobata (mert mi másnak nevezhetnénk azokat, akik a még Steve Vai-t is visszarettentő nyolchúros gitáron vezetik le a napi feszültséget) sokkal kiforrottabb alkotást tett le az asztalra, mint korábban. Azon ritka pillanatok egyike ez, amikor a második rész sokkal jobb, mint az első (de nem egyedülálló ez a tendencia, a Chickenfoot is sokkal összeszedettebb lett a második lemezre). Mindjárt az egyik leglényegesebb különbség, hogy a vég nélküli tekerést megszakítják két énekes nótával. Ezzel annak idején Satriani is próbálkozott, de hamar rájött, hogy nincs értelme az énekesi karrier kedvéért feladni a gitározást. :) Itt viszont maga Caruso énekel, ha nem is Enrico, de Enzo (a Franco tesója, de frankón!) A másik különbség, hogy a 24 húrt 30-ra növelték néhány dalban, pár - 6 húrnál leragadt - "amatőrrel" kiegészülve (itt utalnék vissza a "special guest" kategóriára.) A harmadik és leglényegesebb azonban az, hogy a muzsika letisztult, kicsit olyan, mintha a Satriani/Vai/Malmsteen felállású G3 produkció leült volna számokat írni. A gitározás Malmsteenosan neoklasszikus, időnként egy-két Vai-os trükköt elrejtve a nyolc húr között, a dalok azonban Satriani-san megírt kerek kompozíciók.

Remélem, újra felfedezi őket egy nagyobb kiadó, hogy megjelenhessen a harmadik rész, mert bár az első rész után csupán enyhe kíváncsisággal tekintettem a következő akrobatamutatvány felé, most, hogy a show is felépült az akrobatika köré, mint a Cirque du Soleil-ben, alig várom a folytatást! Végezetül álljon itt Franco Caruso (aki ennek a westernnek kétségtelenül az igazi főszereplője) 10 kedvenc albuma, ami megmutatja, hogy milyen hagyományokból épült fel az ő gitártechnikája és valahol ennek az albumnak a zenéje is:

01) Rainbow - Long Live Rock 'n' Roll
02) Dream Theater - Awake
03) Deep Purple - Made in Japan
04) Van Halen - Van Halen
05) Queen - A Night At The Opera
06) Vinnie Moore - Mind's Eye
07) Queensryche - Rage For Order
08) Whitesnake - Come An' Get It
09) Y. J. Malmsteen - Marching Out
10) Joe Satriani - The Extremist

CsiGabiGa