Kiadó:
AOR Metal Heaven

Honlap:
www.driverofficial.com

Szeretem a crossovereket. No, nem azokat, mikor a magyar nóták alá technót pakolunk – ami ugye fényesen bizonyítja, hogy a szart hiába próbáljuk szarral elfedni, csak a bűz fog erősödni: kivéve persze ha trágyáról van szó, ami a két említett zenei műfaj esetében nélkülöz mindenfajta hasznosságra utaló képességet, hiszen hatásukra csak az ízléstelenség fog szárba (szarba) szökkenni, igaz, az förtelmes tempóban.

Miről is van hát szó? Nos, biztos te is játszottál már a gondolattal, hogy milyen lenne a Manowar-t keresztezni a Dream Theater-rel – no jó, ez kissé merész feltételezés volt, sőt, az is lehet, hogy abszurd, de hát manapság mi nem fordulhat elő? Mert azért az sem nevezhető szokványosnak, amit a heavy metal színtér egyik legjobb torka, és a második évezredes metál ortodox ágának felkent újjáélesztője hozott össze az új Driver albumon, hiszen ha valaki a prezentált zenei világában társított komplementerek létének jogosultságát említi, lehet, hogy ugyanolyan röhögéssel fogadom, mint Edison valamikori tanára az ifjú Alva képességeit firtató kérdéseket… (Aki, mármint a tanár, a történelem egyik legnagyobb pedagógiai bakiját követte el sommás véleményével, már ha hihetünk az urbán legendáknak).

Nem csigázva hát tovább az érdeklődést: a "Countdown" sikeresen párosította az Iron Maiden trappolós európai és Dio, valamint Ozzy lágyabb húrokat pengető amerikai heavy metalját, ráadásul mindezt olyan, hangzásában modern köntösbe öltöztetve, amit Roy Z. a Dickinson szólókon olyan sikeresen prezentált. A végeredmény pedig több, mint meggyőző, mert az igaz, hogy nem annyira acélos és riffgazdag, mint amit az utóbbi időkben Rob Rock-tól kaptunk, és nem is olyan virgásan neoklasszikus, mint az Impellitteri albumok Malmsteen ihlette világa, a dallamok és Roy Z. ízes, a nyolcvanas évekből eredeztetett gitárszólói olyan torokszorító módon varázsolják újjá Dio örökségét, ami többet nyújt mindenféle pénzszagú tribute albumnál. Hallgasd csak meg a "Destiny" érzelemgazdag refrénjét és Rob Dio valamint Dickinson keresztezte hangját, egyből érteni fogod, miről is írok.

Lehet persze, hogy az újgenerációs metálon felnövekvő nemzedéknek furcsa már ez a fajta ortodox megközelítés – bár a lemez címadójának kétlábdobos súlyossága azért bikabőgettető módon sorozza meg a gyomrot – én azonban azon megátalkodottak közé tartozom, akiknek a nyolcvanas évek nem nosztalgiát, hanem kiindulási alapot és etalon mércét jelentenek. Lehet persze, hogy ezáltal elfogult vagyok, de mit csináljak, ha olyan szerzemények hallatán, mint az európai bónusznak felrakott "Babylon", vagy a pazar, de nem hivalkodó gitármunkával magas szintre emelt "Thief In The Night" nem az avíttságot, hanem kedvelt zenészeim és stílusaim jelenlétét érzem – ez pedig nem szélhámoskodó szeánsz, ez bizony hangjegyekbe öntött valóság!

Garael