A teremtő végrendelete, vagy személyes háború? Thrashék választani!

Thrash_Metal.jpgA thrash rajongók nem panaszkodhatnak az elmúlt néhány évben, ezt már megbeszéltük. Idén is megjelent jó néhány említést érdemlő anyag, ezek közül néhányat kiveséztünk mi is (például EZT és EZT), de van azért még min csámcsogni. Vagy inkább mire csápolni. Mielőtt azonban belevetnénk magunkat a Kreator, a Testament és a Perzonal War 2012-es munkáiba, engedtessék meg egy röpke kitérő, egy általános eszmefuttatás.

A "négy nagy" nem véletlenül a Big Four, aki pedig kimaradt onnan, az nem véletlenül ragadt meg a másod (harmad) vonalban. Vegyük például a Testamentet: bár pályafutásukat a "The Legacy" óta figyelemmel kísérem, és az összes lemezükkel megfutottam a kötelező köröket, egyikük sem tudott rám olyan hatást gyakorolni, mint mondjuk a Metallica vagy éppen a Megadeth albumok. Még Skolnick képzettsége és nyilvánvaló gitárfetisizmusom sem volt elég ahhoz, hogy kedvencre hallgassam a kaliforniai zenekar korongjait. Egyszerűen azért, mert nincsenek rajta olyan pöpec számok mint a 'talicska lemezeken, nem tudtak olyan fogós riffeket gyártani, mint a nagypofájú Mustaine, lendületben, energiában meg sem közelítik a Slayert, kísérletezőkedvben pedig az Anthraxet.

kreator-2012.jpg

Nagyjából ugyanebbe a ligába tartozik a teljes ős-germán vonulat is a Kreatorral az élen, az újnémet Perzonal War pedig egyenesen Metallica-klónkélt él a köztudatban (nem teljesen alaptalanul). Azaz, csupa második ligás csapat küzd emitt a leterhelt hallgatók kegyeiért, mely verseny már önmagában is demoralizáló, hiszen a fődíj maximum a következő Big 4 koncertkörút előzenekari posztja lehetne úgy délután öt körül, ha az Exodus be nem előzné őket. Az igazi csata ugyanis eldőlt már évtizedekkel ezelőtt az MTV és a nagykiadók regnálása idején, nincs az a youtube huszár aki ezt a népszerűségi hátrányt vírusmarketinggel ledolgozza.

Szóval úgy látszik, így rendeltetett (testament) a teremtő (creator) által. Vannak azért, akik semmibe sem nyugszanak bele, és vívják tovább a személyes kis harcaikat (personal war) a hőn áhított sikerért, elismerésért. Ebbe az ütközetbe ki-ki lehetőségeihez mért fegyverzettel érkezik, van aki beveti titkos adu ászát, a nagy gitármágust, van aki a régi, jól bevált trükkökben bízik, a harmadik pedig a frissebb haditechnikai szakkönyveket is átlapozta (miután a törzsanyagot már úgyis jelesre felmondta többször is).

00-perzonal_war_-_captive_breeding-2012-cover-free.jpg
És vajon ki az összecsapás győztese? Először is a hallgató, ugyebár. Ezen a klisén túllépve: combos műfaj ez, úgyhogy ha erőfitogtatásról van szó, a fiatalság sosem hátrány. Így nem meglepő, hogy a Perzonal War jól teljesít – eddig sem voltak tehetségtelenek. Matthias Zimmer már sosem fogja teljesen elhagyni a Hetfield énekstílust, de a "Captive Breeding" mégis legalább annyira Machine Head, mint amennyire Metallica. Ergo elmozdultak egy modernebb, groove-osabb irányba és most, hogy Flynnék megtanultak dalokat írni, kábé félúton találkoztak. Ráadásul a mogorva felszín alatt helyenként kifejezetten kreatív zenei megoldások húzódnak meg. A muzsikát úgy képeld el, hogy nagyjából ezt az albumot szerette volna elkészíteni Lars Ulrich a St. Szar helyett 2003-ban.

testament 2012.jpgA korábban leírtak ellenére ezúttal a Testamentről sem tudok rosszat mondani. Bár olyant nem játsszanak most sem, amit a műfajban eddig ne hallottunk volna, mégis sikerült egy friss hangzású, izmos és kifejezetten változatos korongot összehozniuk. Ugyanezt nem állíthatom a "Phantom Antichrist" kapcsán. Lehet, hogy a Kreator önmagához képest egy dallamos, gyökereihez visszaforduló lemezt kalapált össze, de őszintén szólva, szerintem kicsit túlzásba vitték a retrót. Nem elég, hogy az egész egy borzasztó nagy kliséhalmaz, még a hangzás is ótvar. '85-ben biztos nagyot ütött volna, a thrash metal hajnalán még elment ez a fajta felturbózott NWOBHM, a többiek is ezzel kezdték, de manapság ennél azért több kell(ene). A (ló)citromhabot erre az összeaszott, kiszáradt tortára Mille Petrozza károgása teszi fel. Az egyetlen, ami dicsérhető és dicsérendő, az a finn csávó szólómunkája. A gitárszólók tényleg rendben vannak.

Egy szó, mint száz, amíg a Testament és a Perzonal War túl tudott lépni a saját árnyékán és legalább egyik lábát kidugta a Metallica-pótlék kategóriából, addig a Kreator minimum kettőt sasszézott hátrafelé. Ezért bukta el a háborút.

Kotta

Címkék: lemezkritika