Ígértem egy szekszárdi élménybeszámolót, hát tessék. Először is: Szekszárd jön föl, mint a talajvíz. (Valami boros hasonlat jobb lett volna, de most már mindegy.) A terület adottságai nagyszerűek, egyre jobbak a termelők, és mintha ők is megtanultak volna összefogni, együtt dolgozni és közösen gondolkodni. Másodszor: az újabban tapasztalható enyhe Villány-ellenesség is a Duna-mellék malmára hajtja a vizet. A gondos svábok addig persze jók voltak, amíg "megcsinálták" a minőségi bortermelést és borfogyasztást, jó magyar szokás szerint most, hogy ebből – ne adj' Isten! – még profitálnak is, felülkerekedni látszik az irigység és bornírtság (csak találtam egy ide illő szót...).

Harmadszor: Szekszárdon még nem igazán tudnak a lehetőséggel élni. Egy hét fős társaság ahhoz majdnem túl nagynak bizonyult, hogy könnyen lehessen minőségi szállást találni számára a belvárosban (ahonnan a pincészetek mondjuk gyalog is elérhetőek), ahhoz viszont, hogy szívesen lássa – mondjuk meleg vacsorával - bármelyik borászat, kicsinek. Végül azonban sikerült beleszuszakolni három termelőt is a rendelkezésre álló másfél napba, akiknél a szíveslátás és az erjesztett szőlőlé minősége végső soron feledtetett minden előzetes szervezési nehézséget.

Első este Németh Jánost látogattuk meg, akihez már nagyon régóta szerettem volna eljutni, mert van valami a nedűiben, ami klappol az én szájízemhez. Ár-érték arányban is, nem csak ízvilágban. Ezúton is köszönjük kedves nejének a remekbe szabott konfitált kacsát, neki pedig a szíves fogadtatást. A borait továbbra is szeretni és reklámozni fogom, mert úgy érzem, nincs még helyén kezelve (értsd elismerve) az a kézműves, hagyományos felfogás, amit képvisel. Jóval izgalmasabb számomra ez a kísérletezéssel is nehezített orrsúlyos hozzáállás, mint sok nagyobb, ünnepelt borászat gépesített, standardizált-agyonkontrollált nagyüzeme. Nem volt olyan tétele, melybe ne csempészett volna bele egy kis fineszt, egy apró sztorit vagy egy egyedi elgondolást, na és egy csipetnyit az "ez így sikerült, a természet alakította" megnyugtató érzéséből, hisz mégiscsak erről szól ez az egész szakma valahol. Kihozni az adott fajtából, dűlőből és évjáratból a lehető legjobbat. Ami éppen benne van.

Mivel az unokatesóm Bodriéknál vezeti az éttermet, szóba se jöhetett, hogy másnap délben ne ott ebédeljünk. Különösen, hogy ők komolyan veszik az étkeztetést és a modern gasztronómia követelményeit. Monumentális beruházásokkal (pályázati pénzekből, naná) és még monumentálisabb tervekkel szembesültünk Faluhelyen. Nagyon komoly infrastruktúra épül ott, XXI. századi technológiával, melytől egy igazi bor-gourmand valószínűleg irtózik, mint ördög a szenteltvíztől, de el kell ismerni, Szekszárdnak szüksége van egy igényes, nagy befogadó képességű, komplex szolgáltatásokat nyújtani képes vendéglátóhelyre – lásd második bekezdés.

Ez a pincészet, Bockhoz és Taklerhez hasonlóan, azt a modern (nyugati) szemléletet képviseli, melynek célja, hogy megbízható, megfizethető minőséget folyamatosan, nagy tételben tudjon előállítani. Mindeközben odafigyelve arra is, hogy legyenek olyan zászlóshajóik, melyekkel komoly nemzetközi érmeket is be lehet gyűjteni, megalapozandó a vállalkozás hírnevét. Mondjuk azt a 2009-es Cabernet Savignont, amely 65 dekás tőketerheléssel készült, valóban harapni lehetett. Persze ezt a fajtát, ebből az évjáratból, ott és így szinte már elrontani se lehet, már ha megengedheted magadnak egy ilyen drasztikus hozamkorlátozás luxusát. Ők – úgy látszik – megengedhetik. Egyenes, korrekt boraik vannak amúgy, melyeknek talán épp az az egyetlen hátránya, hogy túlságosan is egyenesek. Egy-két kevésbé kiszámítható kanyar talán izgalmasabbá tenné a komolyabb tételeiket. Nagy élmény volt mindenesetre az ételek és italok összhangja, a borhoz hangolt saját márkás csokoládé, és nem utolsó sorban Norbi (az uncsi-tesó) lelkesedése, figyelmessége.

A barangolást az Iván-völgy tetején lévő Heimann rezidenciával zártuk, ahonnan csoda klassz a kilátás. Ide vissza kell jönni tavasszal teraszolni! Ők méretben, mentalitásban valahol az előző két hely között leledzenek, a hagyományos, családi pincészet kereteit már-már szinte kinőve, profi borászati vállalkozásnak viszont túlontúl elkötelezve a minőség és az egyediség mellett. Ifjabb Heimann Zoltán szerint – aki körbevezetett minket – ez az a maximális birtokméret, amely még családi birtokként áttekinthető, így komolyabb expanziót nem terveznek.

Édesapjának a vidék amúgy láthatóan sokat köszönhet, bármerre jártunk, az ő nevébe (csakis a lehető legpozitívabb kontextusban) mindenhol belefutottunk. Úgy tűnik, mégis egyfajta generációváltás, szolid megújulás zajlik náluk a háttérben, az újabb címkéktől kezdve a bővülő fajtaválasztékon át legalábbis erre utal több minden, a boraik stílusa is egyre dinamikusabbnak, fiatalosabbnak hat. Bizonyára szerepet játszik ebben az is, hogy a szőlész-borász tanulmányait külföldön végző fiú elképzelései is szép lassan beszivárognak a pincészet mindennapjaiba, és mivel ez mértékkel, a meglévő értékekre építkezve történik, részemről maximálisan üdvözlendő.

Sok mindent kipróbáltunk, és gyakorlatilag az összes tételről ugyanazt tudom elmondani: legyen az fehérbor, könnyed újbor, szexi kadarka vagy komoly küvé, mindegyik jó ízlésről és értő kezekről tanúskodik. Lefordítom: az összes boruk piszok jó, mellé nyúlni gyakorlatilag egyikkel sem lehet. Ha tutira akarsz menni, akkor az árban neked éppen megfelelő Heimann palackot nyugodtan leemelheted az ABC polcáról. Ha ajánlhatok valamit, akkor az a 2008-as Birtokboruk lenne, főleg, hogy most még akcióban is van a Bortársaságnál (látod Zoli, erről beszéltem...).

Természetesen anélkül, hogy a Barbárról ejtenék néhány szót, nem búcsúzhatom. Ez az az itóka, amiről többet hallani, mint az összes szekszárdi borász aktuális csúcsboráról együttesen. Nem éppen olcsó (magyar viszonylatban persze), de vajon tényleg annyira jó? Sikerét szerintem részben a frappáns névnek és a zseniálisan eltalált, rendhagyó címkének köszönheti (ennyit a hülye latin nevek és a barokkos címkék népszerűségéről vörösboros vidékeken), részben pedig az itthon gyakorlatilag ismeretlen Tannat szőlőfajtának, mely elég sejtelmes és különleges ahhoz, hogy karaktert, egyben némi misztikumot is adjon a pincészet csúcstermékének. Nekem bejött, különösen a 2009-es (nem sokkal előtte ittam a 2007-est), de azért szűkebb pénztárcájúaknak továbbra is a Birtokbort ajánlom. Tény azért, hogy a maga nemében unikum ez a márka, sem a hazai, sem a külföldi trendeket nem követő, egyéni stílust kialakító és saját útját járó történetről van itt szó.

Szekszárd ezzel koránt sincs letudva, egy Sebestyén–Eszterbauer–Széleshát kör még minimálisan benne van. A tradíció és a haladás érezhetően kéz a kézben jár errefelé, jön majd még kellemes meglepetés innen. A muzsikán jelen esetben sokat nem kellett gondolkodnom, hiszen kézen fekvő ide az a Barbaro, ahol a névválasztást éppúgy Bartók "Allegro Barbaro"-ja ihlette, mint a Barbárnál, és akik szintén saját útjukat járták zeneileg mindig is - szintén ötvözve a hagyományokat a modernséggel. Hát még, ha a szám címe is az, hogy "Kerek a szőlő"...

Kotta