Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Joe Satriani: Unstoppable Momentum (2013)

2013.05.15. 19:00 | Dionysos | 1 komment

Joe_Satriani_Unstoppable_Momentum.jpg
Kiadó:
Epic Music

Honlapok:
www.satriani.com
myspace.com/joesatriani

Mielőtt hozzáfogtam volna kiértékelni  az új lemezt, akkurátusan visszaolvastam minden korábbi Satriani kritikámat. Egyrészt, hogy elkerüljem az önismétlést (amivel hősünknek az utóbbi időben igencsak meggyűlt a baja), másrészt hogy lássam e gitáros generációkat meghatározó géniusz karrierjében (legalábbis az utolsó 10 évben) milyen tendenciák érvényesültek. Azt kell mondjam, hogy bár Satriani alkotókedve rendületlen, az összkép egy lendületét (vagy lelkesedését?) vesztett, szinte enervált művészről árulkodott, akit érezhetően frusztrált az inspiráció kútfejének elapadása. Vagy csak kivetítettem a saját frusztrációmat? Ez már a pszichológusokra tartozik...

Ugyanakkor egyáltalán nem állítom, hogy az utolsó néhány lemezen (talán a Satchafunkilust kivéve) ne akadtak volna szép pillanatok, vagy hogy ezek a kiadványok tökéletesen érdektelenek lettek volna. Mind a "Super Colossal", mind pedig a "Black Swans..." magabiztosan verte az 1998-tól 2004-ig terjedő "úttalan" korszak bármelyik megjelenését. A mester mégis érezhette, hogy itt az ideje egy csavart labdának, azaz, a kiszámíthatóvá vált képlet megváltoztatásának. Eszem ágában sincs bántani szegény Jeff Campitellit (Rómában még az unokahúgával is jókat borozgattam), teljesen megbízható, halál pontos ütős, de kellett már egy kis vérfrissítés, valami más, hogy fölzavarják az állóvizet (mint annak idején, '95-ben a jazz muzsikusok).

Amikor az első kritikai reflexiókat olvasgattam, megörültem, mert az új korongról alkotott vélemény egyértelműen pozitív volt, olykor kifejezetten lelkendező, de a lemez hallgatása közben bennem a kezdeti izgalom lassan, de biztosan alábbhagyott. A neves dobos, Vinnie Colaiuta, aki Frank Zappa és Sting mellett szinte szó szerint százakkal játszott már együtt, nagyon jó igazolás volt, de Mike Keneally bevonása nem hozta azt a pluszt, amit egy billentyűs szerepeltetése jelenthetett volna. Nem tudom, hogy ez Keneally "arctalansága" vagy Satriani továbbra is egyértelmű szuper-kolosszális dominanciája miatt alakult így.

A címadó, lemezt indító nótát hallgatva mosoly terült el a sokak szerint rendkívül ellenszenves fizimiskámon: mintha egy újabbkori "Friends" köszönt volna vissza a hangfalakból. Állat! - gondoltam, de a "Lies And Truths" gyorsan lehűtött: modern, elektronikus ritmusok, sehol egy fogós dallam! Azután következett pár töltelék ("I'll Put a Stone On Your Cairn" és "Shine On American Dreamer"), és nem értettem, hogy Satriani vajon mikor fogja kihasználni az új zenészek adta lehetőségeket. Keneally végig a háttérben pilickázik, az új bőgős és Colaiuta pedig szinte csak a "Jumpin'" párosban (In, Out) kapnak lehetőséget arra, hogy letegyék a névjegyüket.

Sokszor hallgattam meg az új albumot, de én a megállíthatatlan lendületet (Unstoppable Momentum) nem éreztem rajta, sőt a legtöbb kritikussal ellentétben még az előző lemeznél sem találtam sokkal jobbnak. Sietek hozzátenni, hogy Satrianit nem máshoz, csak magához lehet mérni; a maga módján minden lefogott hangja zseniális. A mester iránt érzett legmélyebb tisztelettel és nem a "mikutyánkkölyke" Király Pitta iránti elfogultságból mondom: ennél Pitta az idén egy frissebb, élvezetesebb, színesebb lemezt adott ki (itt) az istenáldotta kezei közül (jó, mondjuk ez neki csak a 3. és nem a 14.), amelyen a kísérő zenészek sem csak háttérszereplők, hanem társak a szó legnemesebb és legvalóságosabb értelmében.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

http://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr975302034

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Kotta 2013.05.15. 22:01:03

egyet értek

még csak egyszer hallottam, és vegyes a kép: egyrészt tetszik, mégiscsak picit jobbak (ötletesebbek) a kísérő zenészek, mint eddig, a zene légies, görcsmentes

másrészt: zéró zenei fejlődés, egyszerűen nem látom, hogy hova tart művészileg, muzsikusként Satriani. Neki ez rutin, még a szokásosnál is kevesebbet mutat magából.

És igen, Pitta lemeze most is (ahogy legutóbb is) érdekesebb, nála (igaz csak 3 lemezen) tisztán látszik a fejlődés, útkeresés, kísérletezés, fejlődés.