Kis késéssel, de én is hozzájutottam a magam Király István CD-jéhez. Azóta sokat hallgattam, de nem akartam írni róla, mert már született egy felmagasztaló kritika. Ahhoz nincs mit hozzátennem. Aztán mégis úgy éreztem, le kell írnom az érzéseimet, és erre pont megfelelő ez a rovat.

Hasonlókat írhatnék, mint Neal Schon lemezéről korábban: egy nagy utazás az instrumentális gitárzene tengerében. Hol Vajaspistásan extravagáns (Breaking News), hol Santana módjára latinosan fílinges (Hotel Paradiso), időnként gyönyörűen melankólikus (Kiss Of A Muse), vagy viccesen ötletes (Chicken Blues), de sohasem unalmas. Legjobban mégis a Satrianis arcát szeretem, a Lovely Vision hangulata visszarepít a Kék Álom földjére (Flying In A Blue Dream), amit a kékben úszó borító még inkább erősít. Lehet ez véletlen?

Gitárzenében kevésbé műveltek átugorhatták egy "rövid intermezzo" felkiáltással az "Answer To Paul"-t, de azért még a legbotfülűbbeknek is ki kell hallaniuk ebből a másfél perces virgából a technikai tudás igen magas színvonalát. Akinek meg mélyebbre vájtak a fülében a hangok, azok felfedezhetik Paul Gilbert keze nyomát is a gitárnyakon (The Echo Song), úgy tűnik, a visszhangra is érkezhet még egy válasz. És a másik Mr. Big gitáros, Ritchie Kotzen szelleme is ott van a jazzesebb "Left The Base" szerzeményben.

Szóval nem tudom azt mondani, hogy Király Pittának senkihez nem hasonlító egyedi stílusa van, de manapság kinek van? Mindenkit hasonlítunk mindenkihez. ARP-t Ritchie Blackmore-hoz (vagy ne?), Uli Rothot Hendrixhez, Helge Engelkét Uli Rothhoz, John Norumot Michael Schenkerhez, de még Michael Schenker is Malmsteenként teker a "Save Yourself"-ben, Malmsteen meg Ulit dolgozza föl az "Inspirations" lemezén. És itt egy kör be is zárult. Aztán ott van az említett Neal Schon lemez, ahol minden dalról más legendás gitáros jut eszembe, pedig a Journey húrnyűvője maga is legenda.

Visszatérve Pittához: Nagyon hangulatos, élvezetes lemez, bravúros technikai megoldásokkal. Zeneiségében változatos, összképében mégis olyan "Pittás". Bár igyekszik többfelé kikacsintgatni, a szememben ő a "magyar Satriani". És ami borzasztóan meglepett: hogy ehhez képest egy pofátlanul szimpatikus, kedves ember. Biztos sokan ellőtték már az olcsó poént, de az új lemez kapcsán azt kell mondjam: Király vagy, Pitta! A lemezen nincs vonalkód, úgyhogy nagyáruházakban ne is keressétek! Pitta honlapjáról rendelhető, vagy koncerteken vásárolható. Ragadjátok meg a lehetőséget!

CsiGabiGa