Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

James LaBrie: Impermanent Resonance (2013)

2013.07.24. 23:35 | Dionysos | 5 komment

James LaBrie - Impermanent Resonance.jpg

Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.jameslabrie.com
myspace.com/dreamtheaterjameslabrie

Ki mondaná meg, hogy LaBrie immár 50 éves is elmúlt? Legföljebb az, aki kezdettől fogva figyelemmel kíséri karrierjét, legyen az a kezdet a hajmetálos Winter Rose vagy az abszolút progresszív metál zenei etalon, a Dream Theater "Images & Words"-e (1992). Tagadhatatlan, hogy sokan - köztük jó pár barátom is - az iszlámot megszégyenítő intoleranciával módszeresen lefitymálják LaBrie teljesítményét, és alkalmasint én is olyan gondolatokon érem tetten magam, hogy milyen jó lenne a DT-be egy karcos, bivaly hang. Ennek ellenére azt kell mondjam, hogy LaBrie immár intézménnyé, sőt rocktörténelemmé nőtte ki magát - attól függetlenül, hogy simulékony, szinte AOR-os hangját szereti valaki vagy nem.

Első szólólemeze (akkor még a rendkívül idétlen Mullmuzzler néven) 1999-ben jelent meg, s azóta marha hosszú utat járt be, hogy megtalálja a nyerő formulát. Az első és igazán fontos lépést ebbe az irányba az akkor még mindenki előtt teljesen ismeretlen olasz gityós, Marco Sfogli fölkarolása jelentette. Az "Elements Of Persuasion" (2005) még nem száz százalékos, de már ígéretes anyag volt. (Itt jegyzem meg, hogy ezen az albumon Mike Mangini dobolt, ezért 2011-ben nem sok kétségem volt afelől, hogy ki fogja a "DT dobost keres" című álságos versenyt megnyerni).

A második és nem kevésbé szerencsés csillagzat alatt született döntés az volt, hogy bevették a svéd ütőst és hangszál rekesztőt, Peter Wildoert a csapatba, valamint Jens Bogrent (Soilwork, Amon Amarth, Katatonia, Pain Of Salvation, stb.) kérték föl a hangmérnöki feladatok ellátására. Ezzel lett "kerek a cipó", s ezzel dőlt el az is, hogy James LaBrie szólóban egyenesen Göteborg felé veszi az irányt.

Az "Impermanent Resonance" egyértelműen a 2010-es "Static Impulse" vonalát viszi tovább (vajon miért is változtatnának a nehezen megszült sikeres képleten?), azaz: kifejezetten európai, közelebbről svéd, még közelebbről pedig göteborgi jelenség. Hála Istennek, LaBrie végérvényesen lemondott arról, hogy egyfajta árnyék-Dream Theaterrel erőlködjön; valójában ennek az albumnak sokkal több köze van pl. az Amaranthe-hoz, mint a legendás progresszív anyabandához. Ez abban a tekintetben is igaz, hogy az én ízlésemnek egy kicsit sok a modern elektronikus zenékre és az általam nagy ívben került táncos szórakozóhelyeken hallható ipari zajra emlékeztető hangszínek. Ennél szerintem azért Matt Guillory többre képes és hivatott...

Ezen kívül azonban nem igen találok kifogásolni valót az albumon, a dalok jók, a hangzás bika, a digipak kiadáson pedig két plusz nótával (Unravelling, Why) kedveskednek a vastagabb pénztárcájú rajongóknak. Ez a megjelenés igazi fölüdülés a zeneileg is nagyon bepunnyadt nyári kánikulában. Mindazonáltal óva intem az olvasókat a hálózatszerte tapasztalható lelkes rajongástól (bár ez tulajdonképpen mindenkinek szíve joga): az "Impermanent Resonance" nagyon élvezetes, korrekt kis anyag, de hiányoznak belőle a tágasabb dimenziók, amelyek elengedhetetlenek a maradandó alkotásokhoz. Ez a korong úgy viszonyul pl. az "Images & Words"-höz, mint "Mágnás Miska" Mozart "Don Giovanni"-jához. Ez persze nem változtat azon, hogy kb. egy órányi fix szórakozást biztosít nekünk.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

http://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr895425104

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

garael 2013.07.25. 17:16:37

Jó ez az anyag, csak nem progresszív metálra kell számítani. A samplerek használata már az Elements-en is jelen volt. csak az talán kicsit progresszívebb anyag volt, mint ez. Én Amaranthe hatást nem hallok, az elektronika meg ugye már 2005-től jelen volt, szerencsére a tuc-tuc riffelést is hanyagolták. Nekem mindenesetre jobban bejön, mint a legutóbbi két DT lemez, de ez mondjuk már ízlés dolga.

Dionysos 2013.07.25. 18:48:29

@garael: Nem is beszéltem Amaranthe hatásról, hanem arról, hogy ez az anyag közelebb áll az Amaranthe-hoz, mint a DT-hez. Ez alatt konkrétan Göteborgot értem, azaz: a metalcore és hiperdallamos metál, hörgés és szinte kommersz dallamok váltakozása sok elektronikával. A göteborgi csapatok közül pedig nem a Dark Tranquillity-hez vagy az In Flameshez áll közel, hanem kifejezetten az Amaranthe-hoz (kivéve Elize Ryd csinos pofiját). LaBrie = Jake E, Andreas Solveström = Peter Wildoer...

garael 2013.07.26. 14:42:53

@Dionysos: Ez kétségtelen, bár én inkább a Soilwork-öt hoztam volna példának, ha már Göteborg. Igaz, ott viszont nincs ennyi dallam. Vagy a Soliwork az nem is göteborgi hatású banda? Ezt a banda kedvencei biztos megmondják majd nekem.

Dionysos 2013.07.26. 16:43:59

@garael: A Soilwork ugyan nem kifejezetten göteborgi csapat (hanem helsingborgi), hagyományosan göteborgi melodic death metalként kategorizálják. Én azért érzem találóbbnak az Amaranthe hasonlatot (mínusz Elize és a már-már diszkó ritmusok), mert az új LaBrie sokkal dallamosabb, mint a Soilwork, és a power groove-ok helyett inkább az Amaranthe-ra is jellemző djentes behatások kacsingatnak kifelé belőle.

Clive Tharwen 2013.07.28. 20:53:56

LaBrie a kedvenc énekesem, remélem, hamarosan meg tudom venni a lemezt. A két feltett dal alapján megint egy nagyon jó lemez lesz ez...