Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.revampmusic.com

Mondhat nekem akárki akármit, a heavy metal igenis a férfiak tökvakarászós, ökölrázós világa, még akkor is, ha egyes stílusai tolerálják az ösztön melletti értelmet is – jóllehet ez a utóbbi attitűd is olyan, mint Rodin "Gondolkodó"-ja, és a szobor bármennyire is a "cogito ergo sum" fémbe faragott példája, igazából egy megfáradt díjbirkózót formál, aki a tusa szünetében töpreng el azon, vajon melyik fülét ropogtatták karfiolabbá?

Persze azért figyelni kell a hölgyekre, mert egyszer nézett félre a zenei férfitársadalom, hogy megigya a sörét, oszt máris megszületett a dark/gótikus female metal, aminek sikere momentán engem nem igazán vigasztal, hiszen csökönyös férfiállatként tartom magam az eredeti véleményemhez. Mert lehet, hogy szépen szól ez a szoprános-angyalkás, popba habosított álomvilág, de igazából annyi köze van az eredeti metalhoz, mint a Disney rajzstúdiónak az esztétikai élményhez.

Tudom, akadnak azért vadhajtások, a Battle Beast she-Ogreja, vagy a Benedictum dominája képes volt megdobbantani kemény acél szívemet, de valljuk meg őszintén, nem éppen női mivoltukkal – no oké, Veronicának igen –, de a legtöbb gótikus csajbanda vagy a Nightwish, vagy a romantikába öltöztetett holland iskola farvizén evickél, tucatprodukciókkal véve el a helyet a hasonló férfi tucatprodukcióktól, ami azért már csak skandalum! (És még olyan bandákra is hatással vannak, mint az eredetileg keménytökű prog-powerben utazó Kamelot, akikből a gótikus érzelemáradat egy kvázi szomorúleány-bandát kasztrált össze.)

Itt van ez a ReVamp is, az identitás-válság tipikus esete, azzal a Floor Jansennel a mikrofonnál, aki jelenleg még az After Forever hangja, ugyanakkor amolyan Before Nightwish tag is: a kompetensebbek minden bizonnyal meg tudják mondani, hogy mi is a hölgy hivatalos státusza a finnek megabrigádjában. Az biztos, hogy bitang hangja van, még akkor is, ha nekem jobban bejön a szőrös…női vokál, amúgy bikabőgető módon – kétségem sincs, hogy Anette után teljes mellszélességgel – amiből nincs hiány – és hangterjedelemmel fogja a Tarja állította színvonalat prezentálni. Talán nem is véletlen, hogy Floor a ReVamp-pel inkább az Epica-féle poweresebb vonalat akarja követni – a popzenére úgyis rá fog érni a Nightwish soraiban – a túlzott elszakadási kényszer azonban görcsös eredményt szült. Igaz, hogy sikerült az egyszerű melódiákat progresszív köntösbe öltöztetni, azonban ennek az lett az ára, hogy harmadik hallgatás után sem tudok egyetlen megveszekedett dallamot sem felidézni, pedig utoljára már egy komplett Bartók diszkográfiát lepörgettem Janssenék előtt, hogy szokjam a progresszív aszimmetriát, de hiába…

Pedig van itt minden, amit a hasonszőrű brigádoktól megszokhattunk: billentyűs zenei szőnyeg, staccato riffhegyek, a hölgy erőteljes vokalizálása melletti hörgős kanharcos vetület, ráadásul a popot messzire száműzve, de a végeredmény akkor is olyan, mint mikor egy széplélek akar háborús regényt írni, és a jól felépített stratégiából össze-vissza vagdalkozás lesz. Kár érte, mert érzem a csapatban a potenciált -, de el kellene dönteniük, hogy mit áldoznak fel minek az oltárán, és letisztult koncepcióval nekiállni a dalszerzésnek. Ja, és ajánlom, hogy a vendégzenészek listájától legközelebb húzzák ki a zeneszerkesztő programot, aki túl jó munkát végzett azzal, hogy kiirtott minden közérthető és jellegzetes dallamot. (A borítóhoz csak annyit fűznék hozzá, hogy azzal legalább sikerült az ízléstelenség ászát megalkotniuk.)

Garael