A metál törpe felnőtt végre: U.D.O. koncert - Barba Negra, 2014. február 13.

udo2.jpg

A metál törpe felnőtt végre. Magasabb ugyan nem lett, de 61 évesen végre elengedte anyazenekara kezét és egy 100%-os saját programmal állt ki a közönség elé. Elbocsátó szép üzenettel lapátra tette öreg barátját, a hátgerincproblémái miatt Accept dobosból U.D.O. gitárossá devalválódott Stefan Kauffmannt és új életet kezdett. Az öreg Kofa úgyis kifogyott már az ötletekből és az utolsó 3 (a rajongók által csak TOR-albumoknak hívott, "Mastercutor", "Dominator", "Rev-Raptor") lemezének tanúsága szerint már a hallása sem a régi. Egy gitáros még, ha látja, mit fogott le, megnyugodhat, de azt mondják, az producernél hátrány, ha süket. És amit Gianola a szófiai koncerten mutatott be gitárszólóként: 10 percen át mászkált a közönség között pár hangot pengetve. Nehezebb volt végighallgatni, mint a "blekmórkodni akaró" XL Rudi intróit! Szóval a gitárosoknál vérátömlesztés volt Udoéknál. Jött két fiatal tehetség, egy szőke orosz és egy fekete finn. Akik ismernek, tudják, hogy én a szőkéket szeretem. Szőke a barátom is, szőke asszonyt vettem el, és a 3 kedvenc gitárosom közül kettő szőke, a harmadiknak meg (R. B.) a felesége az (hehe). Most is a Vandenberg-képű orosz vitte el nálam a pálmát, mert ízesebben gitározott. A finn srác is ügyesen nyomta a begyakorolt futamokat Ibanez Jam gitárján (Vajaspista játszik ilyenen, ezért messziről felismerem a boxer-jellegű fogójáról), de ennél többet nem láttam tőle. És azt tudtátok, hogy már hatan vannak? Felvettek egy billentyűst! Ami már önmagában is szörnyű egy U.D.O. koncerten, de úgy nézett ki és mozgott, mint egy farkasembernek öltöztetett homoszexuális Frankenstein, aki majd' behugyozik éppen. Szerencsére a hangszere annyira alul volt keverve, hogy csak akkor hallatszott, ha mindkét gitár kiállt pár másodpercre.

Szóval a koncert: előzenekarnak magukkal hozták a müncheni Black Blitzet, egy háromtagú fiatal bandát, egy Bonamassa kinézetű gitáros-énekessel. Sajnos a hasonlóság ennyiben ki is merült. Se hangszerkezelésben, se énektudásban, se zeneszerzésben nem jutott el az élvezhetőség szintjére. Legjobb nótájukkal, a "Drinking Dynamite"-tal kezdtek, és innen csak lefelé ment a színvonal.

Egy jobb énekessel egész jó Krokus nóta válna belőle. A folytatásban hallottunk Accept koppintást ("London Leatherboys", csak más szöveggel), majd bekonferálták a harmadik dalt. A címét nem tudom, csak hogy az új lemezükről való. Egy bajom volt vele, hogy ezt a riffet az AC/DC már 40 éve megírta ("It's A Long Way To The Top). De egy újszülöttnek minden vicc új, és a fiatal hölgyrajongókat még el lehet vele kápráztatni. Kb. az ötödik számig bírtam, akkor kimentem levegőzni, mire visszatértem, épp egy dobszólóval bomlasztották az egyébként is dalonként fogyatkozó "tömeget". Nem mondták nekik, hogy előzenekarnak nem illik dobszólót nyomni? A merch pultnál láttam, már legalább 2 CD-jük van, futotta volna még néhány nemslágerre! Negyven perc után feladták az órásra tervezett küzdelmet és mindenki megkönnyebbülten várta a főzenekart.

Nos, a német precizitás a kezdésnél nem nyilvánult meg, mert a kiírt 21:10-hez képest 10 perccel később libbent el a függöny a színpadkép elől, és némi gépcsikorgással, kattogással megalapozták a metál hangulatot. Amikor belecsaptak a lecsóba, és bejött az énekes, magam is meglepődtem. Az apró szegecsekkel kivert kesztyű inkább nézett ki gyöngyökkel berakottnak messziről és a katonai zubbonyt is majd' köldökig kigombolt fekete ingre cserélte. Mintha egy kicsit átesett volna a ló túloldalára. De mindegy! Örüljünk, hogy 61 évesen végre kirepült a nagybetűs életbe, és rajongóit végre bő húszéves pályafutása terméseivel szórakoztatta, nem Accept slágerekkel és 10 percesre nyújtott "Princess Of The Dawn"-nal múlatta az időt. (Na jó, az az egy azért kicsit hiányzott!) Igen, az új lemezen van némi billentyű is, de nem olyan jelentős a dalok szempontjából, hogy ehhez egy magát suszternek képzelő kaptafa csinálta showmant kellett volna szerződtetni. De legalább a párjukat elkísérő hölgyek is jól szórakozhattak a korábban említett mozgáskultúráját elnézve. A program viszont erősen az új lemezre (7 dal) és a korábbi talán egyetlen szintetizátoros albumra, a "Faceless World"-re (3 dal) épült. Ezeken kívül a buli első felében csak az "Animal House" két balladájának (They Want War, In The Darkness) keményítőbe áztatott változatát hallhattuk. Eltelt ötven perc, mire "Azrael" képében elénk lépett az első Kauffmann nóta, amit mindjárt követett is a "No Limits", majd vissza a korai lemezekhez és a "Mean Machine" közepén szembesültünk az este második dobszólójával. Még két új dal, majd az agyeldobós "Go Back To Hell" után igen gyöngécskének tűnő "Timebomb" zárta a másfél órás programot, amelyet sikerült Accept nóták nélkül és csupán két Kauffmann szerzeménnyel végigcsinálni.

De bezzeg a ráadásban megkaptuk! A legnagyobb Kauffmann-dal, a "Holy" nyitotta a sort, majd Accept-parádé: "Metal Heart", "I'm A Rebel", "Balls To The Wall" és "Fast As A Shark" alkották a 35! perces ráadást. Remélem, valamelyik buliról készül professzionális felvétel is, mert ez a turné jobban megérdemelné, mint a 2011-es. Csak azt a billentyűs majmot rúgják ki előbb, mert a gyerekek megállnak a fejlődésben, ha meglátják!

Udo időben váltott. Míg éveken át ő volt az Accept hagyományok életben tartója, a nélküle reinkarnálódott germán csapat ma már szinte újra régi fényében pompázva úgy játssza a himnikus dalokat, ahogy Udo a régi gityósaival nem tudta soha visszaadni, de a ráadást látva az újakkal sem lesz képes, csak közepes másolatra. Úgyhogy jó ez így, ahogy van. Az Accept nyomja az Accept slágereket, Udo meg előveszi végre rég nem játszott szerzeményeit.

http://www.setlist.fm/setlist/udo/2014/barba-negra-music-club-budapest-hungary-73c506d9.html

CsiGabiGa