Judas Priest: Redeemer Of Souls (2014)

judaspriestredeemersouls.jpg
Kiadó:

Epic, Columbia

Honlap:
www.judaspriest.com

Az öregedés, a doommal ellentétben, ahol a fiatalkori feszesség eltűnése és a romlás tudata nem feltétlenül hátrány, nem tesz jót a heavy metalnak. Vagy csak nagyon kivételes esetekben. Mondjuk a Judas Priest esetében a "Nostradamus" ilyen volt, de egyrészt ezzel az állításommal a rajongók mintegy fele nem ért egyet, másrészt a "Redeemer Of Souls" olyan fémveretes koncepcióban született, aminek életút-összegző jellegébe nem fér el a kísérletezgető kalandozás.

Nehéz helyzetben van a kritikus, ha egy olyan legenda, metal-origo csapat új albumáról kell írni, amely legalább három alapvetés fém albumot vésett az asztalra, jóllehet ezek közül az utolsó is mintegy negyedszázada íródott, és az eltelt idő "porát" ha nagyon akarom, sem tudnám nem észrevenni az elkészült produktumon. Lehet-e egy, működése alatt is legendává vált zenekar új albumát az életműből kiragadva, önmagában értékelni, helyes-e, ha a csúcsalkotásokhoz mérek, hozzávetőleges értékekkel ruházza-e fel jelen alkotást pusztán az a tény, hogy a Judas készítette? Csupa olyan kérdés, amire nem lehet mindenki számára tetsző magyarázatot adni, így kritikai attitűdöm vagy kiinduló pontom is biztos hibásnak bizonyul a rajongók – és nem rajongók – meghatározott csoportja számára.

Mert bevallva, vagy bevallatlanul, mit is vár a kritikus és a rajongók zöme? Természetesen egy újabb "Painkiller"-t, "British Steel"-t, vagy "Defenders Of The Faith"-t, még akkor is, ha tisztában van vele, hogy ezek az albumok olyan kvalitásokat – vagy életkori szemléletet – kívánnak, melyek az évek múltával, a korral együtt tűnnek a semmibe. A Black Sabbath-nak ugye szerencséje van azzal, hogy a múlt nagy dicsőségének reprodukálásához a ködbe veszett képességek nem feltétlenül szükségesek: a lassú, súlyos riffek a genetikai kreatív állomány idősebb részéből is előhívhatóak, Ozzy énekhangja pedig fiatalon sem volt olyan meghatározó eleme a zenének, amit ne lehetne nélkülözni így, hetven felé közelítve sem.

A Judas Priest-tel azonban más a helyzet, hiszen annak a pőre, néha powerbe futó heavy metalnak, amivel több lépcsőben is elfoglalhatták a maguk királyságát, korszakonként lényegi elemét jelentette a fiatalkori tűz, a tapasztalatból adódó feszesség, és a kirobbanni kész energia hangjegyekbe oltott sugárzási képessége, ami képes arra, hogy megemelve az adrenalin szintet büszkén hirdesse a műfaj zenei lényegét és alkotó elemeit. Ezek nélkül azonban hiába egy életpálya rutinja, az elkészült produktum attól fog bűzleni, és nem a lőporfüsttől, ami a gyomordöngető ágyúlövések sorozatából fakad. Mert hiába is jók az új album dalai, a hangszeresek visszavett instru-munkája (én azért érzem a megszokott páros kreatív szellemének hiányát), a jellemző biztonsági középtempó, Halford megkopott hangja és fáradtnak tűnő előadásmódja, a számomra érthetetlen vintage-re vett hangzás azt az érzetet keltik az emberben, amitől azt kívánja, bárcsak a húsz évvel ezelőtti csapat adta volna elő őket, és akkor nem csak a "Halls Of Valhalla", a "Metalizer", és a "Battle Cry" ütné le a szinkópát a fejekben, amúgy egy utoljára erejét összeszedő harcos módjára. Pedig vannak nagyon is megbecsülendő értékei az albumnak, ami viszonylag koherensen kívánta összefogni az életpályát, melyben ott figyel a korai évek blues-alapú próbálkozása, a fiatal együttes csikóéveinek stílusteremtése, és a tapasztalt, ereje teljében lévő szuperprodukció végletekig csiszolt, ám mégis ösztönös vadulása – ez pedig sem célként, sem annak megvalósításaként nem tűnik könnyű dolognak. Szinte minden dalban találunk utalást az elmúlt sikerekre, hol egy riff, hol egy dallam, vagy hangszeres kiállás képében, a hangulatvarázslás tehát sikerült, még ha kissé rutinszerűnek is tűnik a dolog. (Ebben a legutóbbi Halford album koncepcióját is visszakacsintani látom.)

Egy valami ugyanis már hiányzik innen, amit nevezhetünk éhségnek, művészi tűznek, vagy inspirációnak, a bizonyítás hajtó erejének, esetleg az útmutatás váteszi szereptudatának, és ami ebben a műfajban igenis értékteremtő erő. Nem, ezt hiába is keresnénk az új albumon, ami e nélkül megmarad annak, amire talán hivatott – hiszen nem gondolom, hogy a Judas még mindig akarna valamit is bizonyítani –, mégpedig egy kissé fáradtnak, vagy rosszabb esetben közönyösnek tűnő, ám korrekt összefoglalásnak, és ami ha már nem is tud újat felmutatni – vagy múltidézést erővel telve végrehajtani – még mindig elegendő arra, hogy a zenészek felemelt fejjel nézzenek a rajongók szemébe. Ez pedig egy ilyen szintű csapat esetében többet jelent harminc ezüstpénznél…

Garael

Címkék: lemezkritika