Kiadó:
UDR Music

Honlap:
www.skidrow.com

Sosem tartottam bődület nagy zenészeknek a Skid Row tagjait (Bach már '90-ben is hamisan énekelt élőben, meg amúgy is un blokk szét voltak csúszva rendesen akkoriban), de olyan piszok jó számokat pakoltak az első (két) lemezükre, hogy nem lehetett nem szeretni őket. (Megjegyzem, mindezekben nyílegyenes párhuzam vonható köztük és Guns N' Roses között.) A "Subhuman Race" azonban – mondjon bárki bármit – szar lett, de még ha nem is lett volna az, akkor sem tetszett volna, hogy beálltak a grunge-divatot követők táborába, úgyhogy eztán, bevallom férfiasan, elvesztettem az érdeklődésemet irántuk. Azt a CD-t azóta is kerülgetem csak, teszem ide, teszem oda, kidobni azért nincs szívem..., annyira mégsem nem rossz, mint mondjuk a "St. Anger", amit nemes egyszerűséggel pont 12 perccel az után vágtam a kukába, hogy először lenyomtam a play gombot.

Mondjuk ők sem erőltették meg magukat azért, hogy ne hanyagoljam a bandát: az elmúlt közel 20 évben 2 nyamvadt albumot sikerült kiadniuk az új énekessel (2003 és 2006). Mostanság, úgy modernesen, már le is tojják a nagylemezeket, és az EP divatnak (meg a TV sorozatok újkori sikerének) hódolva (felgyorsult, kompakt fogyasztás, ugyebár) tervezik a "United Word Rebellion" címre keresztelt sztoriból a legtöbbet kihozni az elkövetkező néhány évben. A második felvonásnál tartanak éppen, tavaly jött ki a "Chapter One".

Véletlenül futottam bele az új epizódba, és azért ragadtam rögvest tollat, hogy a hozzám hasonlókat figyelmeztessem: lehet, érdemes felvenni az elejtett szálat, mert a Skid Row megint épp olyan tökös, mint az első két korongja idején volt. Megkockáztatom, végre feszesen tolják, a sound is huszonegyedik századi, azaz dögös, és épp annyira koszos, természetes, amennyire azt egy sleeze bandánál el is várjuk. A dalok pedig zászlóként tartják magasba a mottót: továbbra is mi vagyunk legjobbak abban, amiben '90-ben is – a punkos lelkületű-lendületű, odaba...bázós dallamos metalban. Az öt új nóta végére odabiggyesztett feldolgozásokban (Queen, Aerosmith) épp a cikk elején emlegetett G'N'R legendásan dinamikus lazaságát vélem felfedezni. Oké, nem alaplemez, már csak azért sem lehet az, mert még csak nem is "lemez", de egyáltalán nem gáz, még a klasszikusok fényében sem. Megyek is, ráúszok az előző részre.

Kotta