Dungaree: Final Yell EP (2015)

dungaree_ep_2015.jpgEgy kedves ismerősöm kért meg, hogy adjunk hírt itt a blogon az általa menedzselt szegedi Dungaree zenekar vadiúj, 3 számos EP-jéről. Mivel mi hírt itt "csak úgy" nem adunk közre, hanem a magunk kíméletlen, de körömszakadtunkig szakmai módján recenzálunk, ismeretség ide, ismeretség oda, ez az opció maradt. Na jó, annyi engedményt teszek, hogy a "csak a szépre emlékezem" promó szövegből is merítek.

"A nyitódalról elkeresztelt Final Yell három fajsúlyos dalt tartalmaz, amelyek már első hallgatásra is markáns és egyértelmű képet adnak a Dungaree zenei világáról." Na, ez speciel nagyon igaz. Igazi mocsárszagú, ápolatlan és jó értelemben vett tahó három nóta sorjázik egymásutánban, amolyan seggbe-és tökönrúgás jelleggel. És mindez a világ azon kevés segg-és tökönrúgásához tartozik, amit szívesen visel el az ember, hadd ne mondjam, még igénye is van rá.

"A tagok legfőbb célja az, hogy amit csinálnak, kizárólag belülről, őszintén jöjjön – nem szeretnének egy konkrét irányzathoz sem tartozni" Nos, hogy mindez szívből jön, az számomra teljesen hihető, de a promó dumával ellentétben a srácok ha szeretnének, ha nem, nyakig belemerültek a southern rock/metal mocsarába. Mert ez itt tökéletes mocsármetál stílustanulmány. Elhiszem, hogy azt kell ilyenkor mondani, hogy azért van egyéniség ám, meg semmihez sem hasonlítunk, meg blablabla, de értjük egymást, ugye  és közben össze is mosolygunk a gitáros Zolival a szakállunk (nekem csak ilyen pózer, fazonra nyírt nyomorúság, ott, meg ami kell, zabolátlan arckáosz, mindössze a homo erectus kezdeti civilizáltságával) fölött.

Nincs itt az égvilágon semmi nóvum, de ez dehogy baj, nem kell (már nem is nagyon lehet) a rockzenében évente felfedezni járatlan utakat. Ki kell állni a népek elé, a Dungaree esetében mosdatlanul, benyomva, beállva, de mindezek mögött azért nagyon is felkészülten, és nyomatni a jólfésült-jólnevelt tiszta, konzumidióta arcunkba a mázsás riffeket, meg azokat a széles vibratós szólókat (Zakk Wylde) , amiből én azért elviseltem volna nagyobb dózist, ha már ilyen jól levette a stílust Horváth Zoli gityós.

Nem egyéni, viszont tahó és stílusában baromi jó.

Túrisas

Címkék: lemezkritika