Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Voodoo Circle: Whisky Fingers (2015)

2015.11.27. 15:59 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_12.jpg

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.voodoocircle.de
facebook.com/voodoocircle

Az idén alaposan megvuduztak. A Karib-térség zagyva és lényegében sátáni eredetű vallás(pótlék)ához ennek semmi köze. Egyszerűen csak jött két Voodoo előnevű társaság, a Hill meg a Circle, és mágikus, hipnotikus erejükkel varázslat alá helyeztek szőröstől-bőrőstől. Ez a vudu alapvetően más, nem sátáni praktikákkal, gonosz átkokkal, ártó rontásokkal operál, hanem a muzsika tiszta szellemi erejével. A Hill papjai, Dario Mollo és Glenn Hughes, "Waterfall" című lemezükkel bebizonyították, hogy az alapvetően '70-es években gyökerező hard rockot lehet egészen modern hangzással, fölfogásban is művelni, a Circle kuruzslói pedig immár negyedik alkalommal olvasták (énekelték) rám varázserejű igéiket.

Amikor arról értesültem, hogy a Beyrodt-Sinner-Readmen triászhoz csatlakozott a Frontiers kiadó üdvöskéje, Alessandro Del Vecchio billentyűs, egy kicsit bepánikoltam, mert attól féltem, hogy ebből – nem minden előzmény nélkül – mézes-mázos elpuhulás lesz. Szerencsére nem lett igazam (közben Del Vecchio a Revolution Saints fő dalszerzőjeként is bizonyított), sőt kiderült, hogy egészen jó énekhangja van, amelynek csatasorba állításával sikerült megidézni a Deep Purple Mark III-as fölállásának legendás Coverdale-Hughes duettjeit is (pl. Straight Shooter, Devil Takes Me Down).

Ennek ellenére a "Whiskey Fingers" túlnyomórészt nem a Deep Purple '74-75-ös korszakát idézi, hanem inkább a Whitesnake John Sykes által fémjelzett rövid, de annál meghatározóbb periódusát. Már a 2013-as albummal kapcsolatosan is megjegyeztem, hogy az együttes korábban hangsúlyos Deep Purple, Rainbow utánérzései egyre halványabbak, olyannyira, hogy – kihasználva David Readman Coverdale-klónszerű adottságait – mára már szinte teljes egészében egyfajta Whitesnake tribute bandává fejlődtek (lásd a lemezborító kígyóbőrös háttérmintáját!), akik nem földolgozásokat játszanak, hanem inkább saját kútfőből, tökéletes stílusgyakorlatokkal tisztelegnek a nagy fehér anyakígyó előtt.

Nagyon érdekes ez: Magnus Karlsson új Free Fall lemezét lehúztam, mert a svéd gitáros-zeneszerző műhelyében egy ideje meglátásom szerint fárasztóan sablonos sorozatgyártás folyik, a Voodoo Circle új lemeze pedig sejtelmes, bizsergető mágiának tűnik, jóllehet semmivel sem kevésbé klisés, ráadásul az alkatrészek egyértelműen újrahasznosítottak. Miért bágyaszt az egyik és bújik a bőröm alá a másik? Nem hiszem, hogy meggyőző magyarázatot tudnék adni a kérdésre: talán mert fanatikus Purple rajongó voltam-vagyok, vagy esetleg mivel több lélek, lelkesedés, zsiger van az egészben, netán mert mostanában a Whitesnake módfölött gyöngélkedik? Ki tudja? A lényeg, hogy ez a lemez piszkosul bejött, túrja is kifelé rendesen az idei top 15-be való beválogatásra váró nem kevésbé tehetséges vetélytársakat.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

http://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr108119020

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.