Kiadó:
Vanity Music

Honlap:
www.zierler.net

Progresszívnak tekinthető az a zenei megoldás, amely eszközeiben a matematikát oltárra emelve akarja mindenki számára érvényesen megmondani, hogy 2+2 az 4? Oké, a zene és a matematika kapcsolata már régóta ismert és használt tényező, de a káoszelmélet eddig inkább volt a társadalmi folyamatok leképeződésének számtani modellje, mintsem a zenéé, és a törvényszerűségek csak a matematikában objektívek – mint ahogy a Zierler jelenlegi albuma mutatja. Ebben pedig számomra 2+2 nem 4, hanem jóval kevesebb.

A dán billentyű mágus a kult státuszt kivívó Beyond Twilight-tal már bizonyította, hogy nem idegenkedik a disszonanciától és eklektikától, bár megmondom őszintén, utolsó, egyetlen összefüggő muzikális láncot alkotó albumuknál mindig az volt az érzésem, hogy hatásvadász, amiben a zenészek remekül ismerték fel a taplósággal gyakran vádolt metal zenei közönség igényét valami absztraktan elvontra, amit aztán a hallgató pajzsra emelve mutogathat: mi ezt is szeretjük és értjük! Nem mondom, hogy nem voltak értékei annak az albumnak – például a zenészek instrumentális teljesítménye, vagy maga a koncepció –, de ma is azt vallom, hogy erősen túlértékelt, kultikus státuszú lemezzé válásában jelentős mértékben ott van az "ezt kötelező szeretni, ha igényes progger vagy" elvárása, ez pedig véleményem szerint nem sokkal jobb az egyszerű parasztvakításnál.  

Nos, valami hasonló indukáló kiindulópontot érzek jelen lemeznél is, még akkor is, ha egyes részeiben valóban vannak figyelemre méltó aspektusok – például a feljátszó zenészek munkájában –, ám a kinyilatkoztatott ars poetica, miszerint "át kell lépni a tipikus nézőpontot, és bátran bele kell vágni a szokatlanba, ami túlmutathat a megszokotton, a konvencionális dolgokon" számomra ugyanolyan közhely, mint aminek az antitézisét próbálta megfogalmazni a szerző.

Az biztos, hogy szokatlan, és összetett mű született, amiben ott van a vitathatatlan zenei képzettség, de hogy ez mennyire konvertálódik át a figyelem megragadásába, vagy az érzelmi azonosulásra, már más kérdés. Nálam például nem működik a dolog, talán azért, mert alapvetően idegenkedem a mű által sugallt attitűdtől, és hát bevallom, nehezen birkózom meg a refrének hiányával, valamint a néha öncélúnak tűnő zenei téma-dobálással. Kevés a zenei kapaszkodó, még akkor is, ha jóra hallgatod az albumot, ráadásul Carpenter a lemez háromnegyedét monokróm módon üvölti végig (ahol nem, ott Truls Haugen énekel): innen bizony hiányzik a hangulati összetettség. Úgy érzem, ha Zierler megmarad az "A New Beginning", vagy a finomabb vizekre evező "Water" vonalán, és nem akar absztraktabb lenni a kockánál, még azoknak is élvezhető mű született volna, akik a hagyományosabb dalszerkezetekben gondolkodnak, de nem is ez a legnagyobb probléma. Meggyőződésem, hogy az összerakott zenei témák egyszerűen nem állnak össze egésszé, ráadásul nem is egyenletes színvonalúak, ez pedig hiba, amit a jól sikerült részek sem tudnak elfedni. Miért is? Talán éppen a kiinduló koncepció miatt, hiszen Zierler szerint az album nem más, mint zenei hangulatainak lenyomata, ebből fakadóan pedig – ahogy az emberek hangulatváltozásai sem mindig vezethetőek vissza egy lineáris mentális egyenesre – csapongó, és heterogén vonalvezetés jellemzi.

Biztos lesznek olyanok, akiket meg tudnak ragadni a dalok, de számomra az önkifejezésnek ez a formája nem igazán tolerált, még akkor sem, ha a szokatlanra azt mondjuk, hogy művészi. Mert a dolgok a művészetben nem így működnek. Sőt, még a matekban sem.

Garael