Kiadó:
Universal/Spinefarm

Honlapok:
www.recklesslove.com
facebook.com/RecklessLove

Aki nem látja, mi történik manapság (főleg) Skandináviában, az vagy fogalmatlan, vagy a világ zajától végleg visszavonult remete. Nem lehet nem észrevenni, hogy ott fönn északon mozgalommá nőtte ki magát a '80-as évek hajmetáljának föltámasztása. Biztos, hogy közrejátszott az egykori amerikai rocklegendák mesterséges, üzleti szempontok által vezérelt reanimációja, de meggyőződésem, hogy jelen esetben ennél többről van szó. Itt nem a kiüresedett amerikai rockipar trendjeinek leutánzásáról van szó, hanem egy sajátosan skandináv jelenségről – talán a hosszú, borongós esték okozta levertség és unalom tudatos elűzéséről, vagy egyszerűen egy szép, dallamorientált zenei hagyomány ápolásáról.

Akárhogy is, ez a mozgalom igen fölkészült és kifejezetten szórakoztató együtteseket adott eddig a világnak, akik ráadásul nem is föltétlen sorolhatók egyetlen kategóriába – azaz, van közöttük némi differenciáltság. Pl. a H.E.A.T , vagy a The Poodles igyekszik modern köntösbe öltöztetni és keverni az eredeti hatásokat (pl. Def Leppard), az Eclipse és a Nordic Union egyfajta modern, AOR/glam rock-alapú euro-diszkót képvisel, míg akadnak minden mentegetőzéstől mentesen sleaze rock reinkarnációk, mint a Crashdiet, a Crazy Lixx, és a Santa Cruz. Leginkább ez utóbbi kategóriába tartozik a finn Reckless Love is, bár vannak durván (már-már vállalhatatlanul) diszkós elhajlásaik is, mint pl. a "Child Of The Sun" ezen az albumon.

A helyzet az, hogy nekem a műfaj hőskorában sem a legdurvább "glam", leginkább "sleazy" jelenségek tetszettek (Mötley Crüe, Poison, stb.), hanem pl. a White Lion, így ma sem elsősorban ehhez a változathoz vonzódom, hanem inkább ahhoz, amit a Dynazty és a H.E.A.T képviselnek. Ennek ellenére olykor szórakoztatónak találom az olyan pofátlan és egészen komolyan aligha vehető csapatokat is, mint a Reckless Love.  A "Hands" vagy a "Let's Get Cracking" pl. nagyon ülnek, de nem nagyon tudok mit kezdeni azzal a döbbenetes ténnyel, hogy a klipes "Monster" csúnyán lenyúlta mind a Nirvana "Smells Like Teen Spirit"-jének méltán vagy méltatlanul halhatatlan riffjét, mind pedig az Aqua rettenetes "Barbie Girl"-jének egyik "örökzöld" sorát: "Come on, Barbie, let's go party" (persze kicsit más szöveggel). Sajnos akad itt még néhány momentum, ami kimondottan idegesít, elsősorban a Kiss "I Was Made For Lovin' You"-jához hasonló diszkós szörnyetegek (Child Of The Sun, Scandinavian Girls), vagy az egyszerre rappes-technós zagyvaságok (Pretty Boy Swagger, Rock It).

A korábbi lemezeknél is kommerszebb "InVader"-t képtelen vagyok komolyan venni, ez vagy egy nagyon alaposan kidolgozott, jó marketinggel népszerűsített zenei vicc (mint pl. a zeneileg sokkal szimpatikusabb Steel Panther), vagy egy teljesen zagyva, célközönséget tévesztő komoly próbálkozás a sleaze modernizálására. Ettől függetlenül nagyon örülnék annak, ha a tehetségkutatókon, dalfesztiválokon ezek a csapatok nyomulnának (mint teszik azt a skandináv régióban), de az sem lenne ellenemre, ha bárokban, szórakozóhelyeken nem a kötelező tucc-tucc tépdesné az idegszálaimat, hanem valami ilyesmi késztetne szubliminálisan a térdcsapkodásra – na meg az önfeledt sörfogyasztásra.

Tartuffe