Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Circus Maximus: Havoc (2016)

2016.03.10. 16:47 | Dionysos | 7 komment

yy_13.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.circusmaximussite.com
facebook.com/circusmaximusband

Ez az év eddig nagyjából a csalódásokról szólt – nem annyira katasztrofális csalódásokról (mint pl. az új Dream Theater esetében), inkább a lelkesedést letörő józanító élményekről. Volt pár megjelenés, amit már nagyon vártam, de még egyik meghallgatása után sem töltött el az a bizonyos megelégedés, amit az ember egy tökéletes, régóta várt zenei élmény után érez, amikor pontosan azt kapta, amit elvárt – sőt többet. A Circus Maximus – a Pagan's Mind mellett a norvég progresszív metál másik nagy büszkesége – nálunk régi kedvenc, nagyjából a Myrath-hoz hasonlóan korán fedeztem föl őket – lényegében még akkor, amikor a hazai "szakma" a nevet hallva legföljebb a Ben Hur híres harci szekér verseny jelenetére asszociált. Ez van, nem kell duzzogni, bizony mi is vagyunk elsők valamiben, ha olykor csúnyán meg is szóljuk Petruccit…

A Circus Maximus (mint tudjuk) egyfajta Dream Theater, SymphonyX tribute bandaként indult, és bár kezdettől fogva érződött bennük a potenciál, sőt egyfajta sajátos arculatot, dallamvilágot is képviseltek, az első két lemezen még nagyon érezni lehetett a csodált óriások közvetlen befolyását. A harmadik album (Nine, 2012) viszont komoly meglepetést okozott; új hatások bukkantak föl, amelyek egy új karakter, új hangvétel tudatos keresésére engedtek következtetni. Bár a "Nine" így is kiváló (bár frusztrálóan rövid) lemez lett, én személy szerint nem örültem a változásoknak, hiszen az önálló jelleg keresése számomra igen kedvezőtlen csillagzat alatt fogant: Mats Haugen gitáros, az együttes fő zeneszerzője ugyanis hallhatóan a Coldplay és a Muse hatása alá került, beemelve olyan ritmusokat és dallamokat a CM zenéjébe, amelyek eddig a modern brit pop-rock tipikus markerei voltak.

A legutóbbi albumhoz hasonlóan a "Havoc" is minimál borítóval jelent meg, és ez – éppúgy, mint az idei Myrath esetében – már önmagában aggodalommal töltött el. Ráadásul a borítóterv elég szerencsétlenre sikeredett: ahogy egykor a Dream Theater lenyúlta a CM első lemezének borítóját (A Dramatic Turn Of Events), úgy most a CM kerülhet kínos helyzetbe, mivel a lengyel Votum idei lemezének (:Ktonik: - 2016) minimál grafikai koncepciója látszik visszaköszönni a bookletről. Ami a belcsínt illeti, természetesen szó sincs minimalista zenéről, bár nyilvánvaló, hogy a progresszivitásból erősen vissza lett véve, a stílusra jellemző hosszú instrumentális betéteknek gyakorlatilag hűlt helye, ebben a tekintetben talán csak a "Loved Ones" és az "After The Fire" középrésze enyhíti valamelyest a hiányérzetem.

A hangzás – ahogy azt az együttestől már megszokhattuk – iszonyatosan profi, dinamikus és arányos, de számomra egy kicsit talán száraz és rideg (s ez a bőgőt kivéve minden hangszerre igaz). Őszintén szólva, Lasse Finbråten billentyűs retro ('80-as szintipop) hangszínei kezdettől fogva irritáltak kicsit (az első lemezen hallható Espen Storøhöz képest főleg). Ezen az albumon még a korábbinál is jobban elhatalmasodtak a Muse és Coldplay hatások (lásd: Havoc, Remember, Chivalry). Nyilvánvaló, hogy igyekeznek a műfaj elhasznált kliséit maguk mögött hagyva mind magukat, mind pedig a stílusukat megújítani, és bár nem föltétlen értek egyet az iránnyal, legalább invenciózus a hozzáállás – magyarul nem csak a régi paneleket rendezik újabb és újabb sorrendbe, gyömöszölik bele suta formai kísérletekbe, mint a Dream Theater mostanában.

A "Havoc" címéhez híven komoly pusztítást vitt véghez bennem: a maga kis bő 50 percével végképp lerombolta az első két lemez alapján a CM-ről kialakult képet és elvárásokat. Már a legutóbbi anyag kapcsán megjegyeztem, hogy miközben a zene a korábbinál direktebbé, koncentráltabbá vált, paradox módon sokkal nehezebben megközelíthető, szellősebb és kevésbé metálos jellege ellenére is nehezebben emészthető… Szó szerint meg kell vele birkózni. A lényeg, hogy miközben fanyalgok: a dolgok nem az én ízlésem szerint alakulnak, és íme, még egy lemez az idén, ami elvárásaimhoz képest csalódást okozott, a CM bizony megkerülhetetlen, önálló arculattal rendelkező jelenséggé vált, és eközben nyilván új rajongókat is szerzett magának.

Idővel elválik, hogy az éves toplista összesítésének idejére beérik-e nálam ez az anyag. Addig pedig igyekszem sokat hallgatni, valamint azzal kötöm le az epeváladékom, hogy miért nem lehet elhozni a Divided Multitude-dal közösen turnézó Circus Maximust Magyarországra. Ki annak a felelőse, hogy a SymphonyX-Myrath turné után erről is le kell mondanunk?

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

http://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr158460776

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

saszi11 2016.03.11. 03:10:34

Bevallom férfiasan nem ismertem eddig ezt a bandát. Éppen tegnap futottam bele emlékezve szavaitokra gondoltam teszek egy próbát. Első hallásra pozitív az élmény. Tetszik a zeneiség, játékosság. Jó hallgatni. A dalok erőssgének eldöntéséhez több idő kell, de a zenekar kifejezetten szimpatikus

lesliedawn 2016.03.11. 07:56:11

Sokat változtak? Igen. Ez még prog? Véleményem szerint nem. Az Empire óta talán az egyik legjobb intelligens rock lemez? IGEN!

Dionysos 2016.03.11. 11:15:54

@lesliedawn: Nos, igen. Nekem pont ez a bajom. Egyre kevesebb a prog és egyre több a Muse... Őszintén szólva (nem tudom, mennyire jött le a cikkből) ez nekem óriási fájdalmam. Most is a "1st Chapter"-t hallgatom. Óriási muzsika... és ehhez képest nagyon sokat változtak. Úgy is fogalmazhatnék, hogy miközben saját magukat keresik, engem kezdenek elveszteni. Még így is nagyon intelligens muzsika, de már nem nekem szól.

Régi Olvasó 2016.03.11. 21:24:37

Értehtő volt ez elsőre is!
Én tudod, hogy mit érzek? Mivel soha nem hallgattam Muse-t, így nem is érzem a hatását, nem is zavar. :)
Abban viszont maximálisan egyetértek, hogy a debüt óta elég nagy kanyart vettek. Viszont ez sem rontja a képet, mert ez az irány, ez a zene is tetszik! Hasonlatos nekem a Kiske korszakos Chameleon Helloweenhez, a Risk-es Megadethhez. Más, de jó!

garael 2016.03.12. 17:54:26

Hát ez nekem már túl alternatív.

saszi11 2016.03.12. 20:52:04

belefutottam a japán Church Of Misery lemezébe és teljesen levett a lábamról. Hihetetlen zene. Jöhetne King mester is valami hasonló hangulattal.

daemonhunter 2016.03.15. 18:32:59

Sajnálom hogy irányt váltottak, mert a legtöbb prog. Metál bandával ellentétben a C.M. -ban még bőven érzek potencialt es fantaziat.
Tuti hogy nem égtek ki, a koncerteken is árad róluk a lelkesedes es a jokedv.

Ja es igen johetnének magyarországra a Sevent Wonder és a Myrath társaságában;)