S.O.T.O: Divak (2016)

soto-divak.jpg

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.jeffscottsoto.com
facebook.com/JeffScottSoto

Még szerencse, hogy Jeff Scott Soto nem a magyar politikai élet híreit olvassa, mert akkor minden bizonnyal még dühösebb lenne – és hát mit kezdenénk egy károgásos black, vagy hörgéses death Soto albummal? Ennek ellenére úgy gondolom, az elsősorban inkább a dallamosabb stílusokból ismert énekes így is meglephette híveit: elsősorban azért, mert alig egy évvel a megelőző "Inside The Vertigo" után máris itt a folytatás, másodsorban pedig a kreatív attitűd hirtelen elhagyásával. A Divak ugyanis mintha elődje egyenes folytatása lenne, amolyan zenei klónja, amelyben nem csak a stílusjegyek, de a dallamfordulatok is a szinte azonos genetikai állományt sugallják.

Ez persze nem feltétlenül baj, már ha valakinek bejött ez a Soto-féle keménykedés, mert a színvonal nem lett alacsonyabb, pusztán a felhasznált eszközkészlet azonos, így aki a zenében elsősorban a változatosságot szereti, az most szintén nagyon dühös lehet. Bevallom, velük ellentétben nekem nincs ellenemre ez a zenei stagnálás, mert bejött a múltkori tesztoszteron özön, még akkor is, ha nem csak ez az elektronikus környezet valamint a sampleres agresszió-kúra, hanem egyes dallamszerkesztési megoldások is ismerősek és nem azért, mert tévedhetetlen ismerője vagyok hősünk nem éppen nyúlfarknyi diszkográfiájának.

Nem is lenne tehát semmi baj, de hasonlóan az elődhöz, ide is becsúszott egy-két olyan töltelék, ami kissé elfárasztja az embert a folyamatos acsarkodásban, és a szusszanásnyi pihenőnek szánt "In My Darkest Hour" is feleslegesen elnyújtott perceket idéz – ez korábban nem volt jellemző a mesterre, mint ahogy a folyamatos rekesztés sem, amivel – mint ahogy már korábban is leírtam – hangjának természetes kopását igyekszik leplezni, még szerencse, hogy résen vagyunk. Ettől függetlenül az olyan power-himnuszok, mint a "Paranoia", még mindig képesek széles mosolyt varázsolni az arcomra, jóllehet, a hatásvadászat jelei nyíltan vágják illusztrisan orrba – miket beszélek, fülbe! – a hallgató emberfiát.

Természetesen azokat is meg tudom érteni, akik a régi Soto-t várják vissza, de azt is tudomásul kell venni, hogy ez most más stílus, amiben hősünk ki akarja próbálni magát, jóllehet ebben a közegben azért nincs olyan királyi pozícióban, mint amit megszokhattunk tőle. Aki azonban túl tud jutni az ilyesfajta mini ön-bálványdöntésen, az mindenesetre képes lehet az újabb énekesi roham szimpatizáló elviselésére, feltételezve azt, hogy azért a következő hirig már nem a megszokott és unalmassá válható harci technikákkal fog lezajlani.

Garael

Címkék: lemezkritika