Shiraz Lane: For Crying Out Loud (2016)

yyy_4.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/ShirazLane

Na, többek között ezért szeretem ezt a műfajt, ezért szeretem azzal tölteni a szabadidőmet, hogy különösebb ambíció nélkül az éterbe kiáltom kényszeres zenehallgatásból fakadó élménybeszámolóimat. Szóval, ha az előbb azt írtam, hogy a The Defiants "nyugdíjas" New York-i banda létére úgy szól, mintha egy rakat pufihajú skandináv fiatalt hallgatnék a '90-es évek elejéről, akkor most itt van a Frontiers istálló másik glam/sleaze nagyágyúja, a finn Shiraz Lane, akik viszont – ha becsukom a szemem – visszarepítenek egyenesen a '80-as évek végi West Hollywoodba, a Sunset Strip valamelyik híres-hírhedt rock klubjába. Ilyen ez a műfaj! Simán benne van, hogy öt kócos, fiatal srác Vantaa, Finnországból olyan hangulatot teremt, hogy menten Kalifornia pálmafáinak árnyékában találod magad, miközben egy Budweisert szürcsölve a görkoris csajokat bámulod a Csendes-óceán partján.

A Shiraz Lane leplezetlenül, sőt szemérmetlenül tör a "finn Mötley Crüe" státusz megszerzésére, ehhez nagyban hozzájárul Hannes Kett énekes nyavalygós, sikoltozós stílusa. Vince Neil biztosan sokat csuklik mostanság, ha éppen nem foglalja le teljesen az ivászat és a nőkkel való verekedés – egy ritka ronda szokás, amit a '80-as évek óta rendszeresen gyakorol. Hannes Kett érzésem szerint túl is játssza ezt a szerepet, szerintem sokszor fölöslegesen kapaszkodik idegesítően magas hangtartományokba.

Ami kifejezetten szimpatikus ebben a finn csapatban, az a hibátlan, mégsem túl modern, agyondigitalizált, triggerelt hangzáskép. Ez nyilván elsősorban a dobokra vonatkozik – ezért Ana Willman dobosnak külön dicséret dukál, de Jani Laine gitáros is vintage soundot kevert ki – hogy ezt a danevi szófordulatot használjam – "sportgitárjából". Ahhoz képest, hogy a Shiraz Lane milyen fiatal zenészekből áll, egy kicsit sok itt a merengés, ennél több friss, dögös tételt vártam volna. Mindent egybevetve csak az elismerés hangján tudok szólni az albumról, még akkor is, ha Hannes Kett az én ízlésemnek túl sokszor éli bele magát a denevér szerepébe – és itt most nem a mélyen, rekedten dörmögő Batmanre gondoltam, hanem az ultrahangokat kibocsátó bőregérre.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika