De Facto: Nihil (2016)

y_42.jpg

Kiadó:
Nail Records

Honlap:
facebook.com/De-Facto-zenekar

Üres magyarázkodásnak tűnik, de igaz: nem azért kerül nálunk terítékre kevés magyar megjelenés, mert pikkelünk a hazai "szakmára" (egy kicsit de, ámbár nem minden ok nélkül), vagy azért, mert idegenszívűek vagyunk, akik magasról pottyantanak a magyar szellemi termékek sorsára, hanem inkább azért, mert ebben a műfajban fájdalmas elmaradásaink vannak. Sok kiváló muzsikus van ugyan ebben az országban, de kevés nemzetközi kitekintéssel rendelkező, világszinten helytálló dalszerzőnk, és még kevesebb jó énekesünk – itt az ideje egy hard rock/heavy metal stílusra koncentráló tehetségkutató megrendezésének (a szellemi környezetünket szennyező kereskedelmi TV-k műsoraiban úgysincs esélyük olyanoknak, akik Dio, Coverdale vagy Russell Allen manírjain szocializálódtak). Szomorú, hogy kevés kivétellel vagy a régmúlt "dicsőségből" akarunk megélni, vagy az éppen kurrens, mainstream külföldi kedvencek majmolásából...

Ebben a kontextusban kell értékelni a De Facto új lemezét, méghozzá azért, mert bizonyos konkrét hatásmechanizmusok ugyan fölfedezhetőek, mégis önálló arculattal rendelkeznek, akik érdekes, sajátos koktélt kevertek pop rock, szinti pop, gót, hard rock és heavy metal ízekből. Szerintem veszélyes üzemmód ilyen zenét magyarul énekelni (ezzel a véleményemmel persze lehet vitatkozni), a De Facto, pontosabban Tóth Gyula ezt azonban nagyon jól megoldja: teljesen korrektek a szövegek, a prozódia rendben, a frontember hangja pedig – ha nem is átütő – abszolút vállalható (sőt a korábbi anyagokhoz képest határozott javulást mutat).

Sokat elmond a jelenkor mucsai magyar valóságáról, hogy még egy ilyen színvonalas produkció sem juthat szerephez a médiában. Hiába neveztek az Eurovíziós Dalfesztivál hazai válogatójára, még műsorba sem kerültek. Persze fölmerülhet, hogy talán nem a "Kié lesz a sír?" volt a legjobb választás... (Nekem pl. a "Fekete Szív" sokkal erősebbnek tűnik zeneileg). Ha már itt tartunk, kénytelen vagyok megjegyezni, hogy ha latinul idézünk klasszikusokat (keresztvetés a "Szabadulj!" végén), akkor azt illik nyelvtanilag helyesen megoldani. Vannak még latin tanárok ebben az országban, de az interneten is utána lehet nézni pár kattintással.

A borítóterv a hollóval ugyan túlságosan Jorn Landés, a hangzás pedig nélkülöz némi kvintesszenciális, arányérzékeny dinamikát (bár hazai szinten simán jó), a "Nihil" – címe ellenére – egyáltalán nem semmi. Ezzel az anyaggal biztosan szereztek maguknak egy rajongót a szerkesztőségünkben, élőben különösen nagy kedvvel hallgatnám őket. Éppenséggel annyi hiányérzet alakult ki bennem, amennyit csak egy igazán technikás-ízes játékú gitáros tudna betölteni – mint mondjuk Vámos Zsolti. Ezzel nem Geőcze Zoltánt akarom megbántani, akinek zeneszerzői kvalitásaihoz kétség sem férhet...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika