Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.sabaton.net

Nem ismerem a statisztikákat, de valószínűleg tartom, hogy a Sabaton fémjelezte egyszerű, könnyen befogadható, és a konformitásra tökéletesen alkalmas metál – legalábbis itt, Európában – sokkal több fiatalt tud megszólítani minden egyéb más keményebb stílusnál – átvéve ezzel a nyolcvanas évek aréna hard rockjának, vagy AOR-jának "bevezető szerepét". Azon, hogy ezt milyen színvonalon teszi, már  lehet vitatkozni, még magán a stíluson belül is, hiszen a Powerwolf, a Battle Beast, vagy a szimfonikus köntösbe öltöztetett Nightwish véleményem szerint képzettebb zenészekből áll, és egyedibb koncepcióval rendelkezik, de ez már tényleg egyéni ízlés kérdése, a háborús tematika pedig biztos rávesz néhány iskolást arra, hogy utánanézzen a valós történelmi forrásoknak.

Jelen lemezt hallgatva nem is lehet vitás, hogy a csapat a kommersz irányába indulva próbálja megerősíteni szerepét, ami egyrészt nem baj, mert eddig is azok voltak, másrészt a kórusok és a himnikus dallamok erőteljes hangsúlyozásával, valamint a billentyű előretolásával tényleg fogyaszthatóvá teszik a metál zenét azok számára is, akik a gitárt eddig csak akusztikus formában tudták elviselni. Valószínűnek tartom, hogy hazánkkal ellentétben Európa nyugati részén vannak tematikus metál rádió csatornák, esetleg a közmédia gondolja úgy, hogy a stílusértékelés nem egyenlő valaminek az ignorálásával: a Sabaton pedig kiválóan alkalmas arra, hogy három percre lekösse az átlagember figyelmét is.

A "The Last Stand"-re tehát bőven jutott azonnal fülbemászó slágerből, a szokásos tuc-tuc ütemekkel, de a címadó dalban elővezetett szinte neoklasszikus téma eddig nem szerepelt a csapat repertoárjában, csakúgy, mint a "Blood Of Bannockburn" billentyűszólója, és talán a dallamos gitárszólókból is több jutott, mint amit eddig megszokhattunk tőlük. A fő változásnak azonban mindenképpen a határozott oldalra lépést tartom a pop rock irányába, úgy látszik, a vitézek a sok hirig után már mulatni is szeretnének kicsit. A zenei koncepcióváltás meghatározó eleme a már említett billentyűs témák hangsúlyosabbá tétele, kár, hogy ezt a hangzást a nyolcvanas években már "ellőtték" a disco csapatok, úgy látszik a Sabaton legénysége kissé lemaradt a hadiipari fejlesztésekben, de oda se neki, a szamurájos témájú "Shiromaya" dalhoz egyébként is passzol ez a szinti sound, hiszen volt nekünk egy Kozso-féle szomorú szamurájunk is, nemde? Azt persze nem tudom megjósolni, hogy a szinte már Lordi koppintás "The Last Battle"-t, hogy fogja az ősfanok gyomra befogadni, az azonban biztos, hogy a hét éves fiam már második hallgatás után vígan dalolta együtt az énektémákat Brodennel – azt viszont kérdéses, hogy a lelkesedés ki fog-e tartani a 15. szülinapjáig!?

A lemezre három feldolgozás is felkerült, melyekből az "All Guns Blazing"-ben Halford is szerepel – a hangulatot egyébként jól sikerült elcsípniük a fiúknak, pedig könnyen óriási buktavári lehetett volna a dologból, az Iron Maiden "Afraid To Shoot Strangers"-e azonban már túl nagy falatnak bizonyult, az átgyúrt nóta énektémáinak jelentős elhagyásával  is vokális gyalázást követ el az énekes, ez már az a liga, amibe igazán nem kellene bemasírozni.

Nem tudom, hogy a feketeöves Sabaton rajongók hogy fognak viszonyulni a határozott rockosodáshoz, és a billentyűk térnyeréséhez, de lehet, hogy az együttesnek a Battle Beasthez hasonlóan sikerül kilépnie a saját maga állította keretek közül, azzal együtt, hogy megmaradnak "az első metál csapatnak, amit meghallgattál".

Garael