Place Vendome: Close To The Sun (2017)

placevendomeclosecd.jpg
Kiadó:

Frontiers Records

Honlap:
facebook/placevendome

Az első klip, majd az album meghallgatása után már fogalmaztam is magamban azokat a sorokat, melyek a Ward-projekt kifulladásáról szólnak, nem fukarkodván az elégedetlenséget kifejező jelzőkkel, aztán... aztán meghallgattam még egyszer és még egyszer, a dallamok pedig úgy lopták be magukat a fülembe, mint  Alien a petéit az emberi testbe – remélem, nem kirobbanva fognak távozni.

Mint tudjuk, Kiske a produkciókhoz kezdetek óta csak a nevét, no és csodálatos hangját adja. Nem történt ez másként most sem: egy egész zenész-válogatott dolgozott  azon, hogy a mester hangja alá a megfelelő dallamokat ültessék. Ez persze nem feltétlenül biztató – főleg annak fényében, hogy az énekes a Unisonic beindultával be is akarta fejezni itteni ténykedését. Mert ebből eredendően lehetett volna az album széteső, vagy egyenetlen színvonalú, de úgy érzem, ezúttal a kiadó megbízásából igazi fémkalapáccsal sikerült egyenletesre formálni a végeredményt. A sztenderd Frontiers bérírnokok, Alessandro Del Vecchio és Magnus Karlsson a meghívott további dalszerzők hatására jobbik formájukkal hozakodtak elő, ami nem meglepő, hiszen Jani Liimatainen (Cain's Offering, ex-Sonata Arctica), Olaf Thorsen (Labyrinth), Fabio Lione (Rhapsody, Eternal Idol, Angra) igazi meglepetés, hiszen dalszerzőként még nem találkoztam az olasz énekessel –, Simone Mularoni (DGM) vannak olyan jó zenészek, hogy inspirálni tudják egymást még digitális úton is, ahol a múzsa minden bizonnyal bitekre bontva csókolta homlokon a szerzőket.

Nem véletlenül hozakodtam elő a fémkalapáccsal: az album – főleg az első fele – erősen gitárcentrikusra és impulzívra sikeredett, és ha azt mondom, egy-egy szóló erejéig  Gus G. és az örök haver, Kai Hansen is bekerült az alkotói brigádba, akkor azon lepődtem volna meg igazán, ha az AOR-ra általában jellemző billentyű dominaként uralta volna el a hangzást.

Kiske pedig fantasztikus formában van: ezúttal ismét "lebegtetősre" veszi a figurát, – akit ez idegesít, az minden bizonnyal most sem fog örömkönnyeket hullatni – orgánuma és azok a fantasztikus magasak pedig semmit sem koptak az évek folyamán. Ennek lehet több oka is, egyrészt a szerencsés genetika, másrészt a tudatos életmód, aminek követésében hősünk nyilatkozatait és elveit ismerve abszolút biztos vagyok.

Ugyan az előzetes nyilatkozatokban progresszívabb és a rockosabb lemezt ígértek, a végeredményben annyi a progresszió, mint fegyvermágnásban a pacifizmus, legfeljebb a "Hereafter" – ez kollégánk szerint egy DGM lopás, ami a szerzőt tekintve legfeljebb önmagunk idézése, hehehe elejének megtört ritmusai hökkenthetik meg egy pillanatra a hallgatót, de aztán rendeződik minden, és a dallamok már a slágerek folyamatát követve olvadnak az ember fülébe. Szerencsére az ígéret másik része igaz, már ami a lemez kétharmadát illeti, a dalok nem azt ifjú Werther szerelmes szenvedéseit akarják hangjegyekbe oltani, így viszonylag kevés papír zsebkendővel megússzuk, jóllehet az album egyik csúcspillanata a lírai "Strong": azt hiszem, ebben a dalban Kiske élete egyik legnagyszerűbb teljesítményét nyújtja, ami nem semmi, mert versenytárs akad elég.

Elégedettek lehetünk hát a végeredménnyel, még akkor is, ha a Helloween koncert-reunionja minden bizonnyal ráveti árnyékát az új Place Vendome megjelenésére – mondom ezt annak fényében, hogy elégedettségemhez azért jócskán hozzájárult Kiske pazar teljesítménye és a vendégzenészek nevéből fakadó tudattalan felülértékelés.

 Garael

Címkék: lemezkritika