Deep Purple: Infinite (2017)

y_92.jpg

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.deeppurple.com
www.deep-purple.com
www.thehighwaystar.com

Szerencsére az "Infinite"-re nem kellett annyit várni, mint közvetlen elődjére, a "Now What?!"-ra; nyolc év helyett éppen csak a felét. Különösen annak fényében, hogy meglebegtették, talán ez lesz az ucsó Deep Purple album (hiszi a piszi!), sokan izgultak azon, hogy a "Now What?!"-hoz hasonló, kísérletező, már-már progresszív anyagot kapunk-e búcsúzóul, vagy pl. a "Bananas"-ra hajazó, direktebb rock n' rollt. Hát, jó pár hallgatás után azt mondom: is-is. A kislemezről már ismert "Time For Bedlam" a kicsit gregoriános fölvezetéssel, vagy a "The Surprising" sejtelmes intrójával és kvázi-klasszikus középrészével egyértelműen a progos vonalat viszik tovább. Bizonyos értelemben ide sorolható a Gillan meglepően hosszú versmondásával félbeszakított "On Top Of The World" és a kifejezetten pszichedelikus "Birds Of Prey" is.

A könnyedebb, slágeresebb "All I Got Is You" és "Johnny's Band", valamint a bluesos "Hip Boots" a másik oldalt képviselik, de sajnos nem túl meggyőző erővel. Ha egyenleget kellene vonnom, akkor azt mondanám, hogy ez a direktebb hangulat most vagy kisebbségbe szorult, vagy egyszerűen csak nem elég erősek, karakteresek az ide tartozó nóták. Ezt enyhíti valamelyest a bónuszként csatolt "Paradise Bar", valamint a The Doors "Roadhouse Blues" című örökzöldjének földolgozása. Volt aki azt kifogásolta, hogy a "One Night In Vegas" kínosan hasonlít az "Abandon" (1998) albumon szereplő "Almost Human"-ra (van benne valami). Én inkább erre a teljesen fölösleges földolgozásra haragszom. Nem azért, mert ki se állhatom a The Doorst (jó, egy kicsit azért is), hanem elsősorban azért, mert szerintem a Deep Purple ilyesmire nincs rászorulva.

Remélem, hogy nem ezzel az anyaggal akarnak végső búcsút venni a közönségtől. Az előttü(n)k álló koncertkörút "The Long Goodbye Tour" elnevezése elég kétértelmű. Valóban sugallhatja az 50 éves, gazdag karrier végét, de azt is, hogy még nagyon sokáig szándékukban áll búcsúzkodni. Az utóbbi értelmezés nem is állna távol Gillan közismerten száraz, gúnyos humorától. Ha már Gillannél tartunk, egyértelműen ő vált a banda megkérdőjelezhetetlen vezéregyéniségévé (ez kitűnt a Rock And Roll Hall Of Fame-be való beiktatásuk körüli mizériából is), a zeneszerzésben is hallhatóan egyre nagyobb részt vállal. Mára nyugodtan fölléphetnének az Ian Gillan and the Deep Purple névvel is.

Gillan egyébként nagyon takarékos a hangjával, a dalok hangfekvése kétségkívül úgy van kalibrálva, hogy neki kényelmes legyen. Viszont eddig mindig nagyon hiányzott Jon Lord; valamiért Don Airey képtelen volt a távozása után kialakult űrt betölteni. Most először érzem, hogy ha akarnék sem tudnék belekötni abba, amit Airey csinál. Egyébként is nagyon hangsúlyos lett a szerepe, hiszen Morse továbbra is enyhén leszabályozott, visszafogott teljesítményt nyújt (a "Purpendicular"-höz képest mindenképpen). Persze ez nem jelenti, hogy hiányoznának a rá jellemző alapos, intenzív gitárszólók, egyszerűen csak kevésbé meghatározó a "sound" szempontjából.

A "Now What?!" recenziójában azt mondtam, hogy a bónuszok teljesen izgalommentesek, így nem sokat veszt az ember az alapkiadással. Most azonban mindenkit arra bíztatok, hogy a bővített kiadást szerezze meg, mert a "Paradise Bar" és az instrumentális "Uncommon Man" (az előző albumról) sokat tesz hozzá a lemez zenei egyensúlyához.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika