Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.labyrinthband.it

Az Olaf Thörsen művésznevet felvett Carlo Andrea Magnani gitáros igazán szereti azt, amit csinál, mert két együttesben – Labyrinth, és a projekt Vision Divine – is játssza azt a tulajdonképpen ugyanabból a stílusból és dallamvilágból táplálkozó melodikus, progresszív elemekkel dúsított, jellegzetes hangulatot árasztó metalt, amit ezúttal az anyacsapat új albumán hallunk tőle.

Thörsen tehetséges gitáros, ami nem is elsősorban technikai felkészültségéből – illetve abből is –, hanem játékának azonnal felismerhető stílusából, és az abból varázsolt tényleg egyéni hangulati világból fakad: egyetlen Labyrinth vagy Vision Divine szerzeményből rá lehet jönni, hogy itt bizony a mester penget – igaz, ehhez a billentyűsök szintén meghatározó munkája is hozzájárul.

Bár talán kissé ellentmond annak, amit eddig leírtam – hiszen ezek alapján mindegy, hogy melyik együttes zenéjével ismerkedik meg az ember –, de én az énekesek miatt mindig is inkább Vision Divine párti voltam, főleg annak Michelle Luppi fémjelezte korszakában: nem véletlen, hogy a talán az egész Thörsen életművet tekintve is leginkább ismert album ebből az érából származik. A "Stream Of Consciousness" sikerét nem is tudta sem a Labyrinth, sem a Visdion Divine túlszárnyalni, jóllehet a "The Perfect Machine" és a "The 25th Hour" szintén igen kedveltek és nagyra értékeltek a rajongók körében.

De térjünk vissza a Labyrinth-hoz (bár az y-ra tett két betű miatt nem vagyok biztos a csapat nevének mostani kiejtésében, ismervén az olasz akcentust). Milyen is lett az új album? Hát meglepetést nem okoztak, ami egyszerre jó és rossz is. A jó, hogy a megszokott színvonalat, amiből általában Thörsen nem enged, most is hozni tudták, de igazán új elemmel nem is gazdagodott a már jól ismert világ, és a dalok karaktere sem különbözik annyira egymástól, hogy egy idő után ne vágyjunk egy kissé másra. Hogy ez aztán tényleg pozitív vagy negatív, azt döntse el a hallgató saját maga, én igazából a "Random Logic" tényleg hangulatos szűk két percére kaptam fel a fejem, és a lemez címadójára, ahol a Thörsenizmus úgy koncentrálódik egyetlen szerzeménybe, hogy annak minden pozitív aspektusa felerősödve legyen képes  beledöngölni az ember fejébe, miért is érdemes meghallgatni a diszkográfia összes albumát.  Emellett azonban azt is kiemeli, milyen jók a fiúk akkor is, ha kilépnek az átlagos középtempó komfortzónájából, és kissé "ütősebbre véve" a figurát, megbontják a lemez homogén hangulatát.

Azt persze nem hiszem, hogy Robert Miles "Children"-jének feldolgozása sokat fog forogni az olasz rockrádiókban, bár maga az átértelmezés szó lényege az együttes tehetsége révén tényleg megérthető – sajnos magát az eredeti számot sosem szerettem, s hogy így most tetszik, sajnálom csak igazán, hogy éppen erre a slágerre esett a választásuk, mert mi lett volna, ha egyik kedvenc pop-dalom kerül terítékre?

A Labyrinth tehát hat év után is ott tart, ahol abbahagyta, számomra szerethető, ám különösebb izgalmakat nem hozó albummal tért vissza, amiben a szemlélődősebb, merengősebbre vett részek ezúttal véleményem szerint kissé túlprezentáltak. Aki azonban a csapat ezen oldalának a híve, az minden bizonnyal elégedetten hallgathatja Thörsen újabb, megszokott hangulatú dalcsokrát, amiben rengeteg apró, izgalmas csemege vár az "olasz konyha" kedvelőire.

Garael