Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Avatarium: Hurricanes And Halos (2017)

2017.06.04. 17:55 | garael | 5 komment

avatarium-hurricanes-and-halos.jpg

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.avatariumofficial.se

Ha kissé gonosz szeretnék lenni – márpedig ez egy doom album esetében inkább erény, mintsem elítélendő dolog –, akkor azt is mondhatnám: az Avatarium megvalósította a fából vaskarikát, vagyis metal zenei nyelvre lefordítva megalkotta a pop-doom-ot. Ezt természetesen csak a frappánsnak gondolt felütés miatt állítom, bár a dalok kettős természetében, valamint azok műfaji arányában és súlyában történt változások azt mutatják, hogy a csapatnál amolyan szürke eminenciásnak hátravonuló Edling helyett egyre inkább az énekesnő, a popvilágból érkező Jemmie Ann Smith dallamai határozzák meg a releváns zenei világot. S hogy ez most jó, döntse el maga a hallgató.

Az album többszörös Janus-arcúságát egyrészt a kezdetektől is jelen lévő, ám most már eluralkodó pszichedelikus Uriah Heep/Spiritual Beggars-féle ősrock és a doom alapok határozzák meg – bár itt már nem is alapról, legfeljebb függelékről beszélhetünk –, másrészt az énekesnő a metál hagyományait saját arcára fordító vokális világa. Ann gyönyörű dallamokat képes hozni, melyeket hiába csomagol a gitáros, Marcus Jidell – akinek pszichedeliára hajlamos játéka már a "The Doomsday Kingdom"-on is meghatározó volt – és recsegő-organikus, egyszóval hátat borsództató hangzású orgonajátékkal varázsló Rickard Nilsson a hetvenes évek torzított rockjába, a végeredményben mégis marad valami a folk/pop könnyed hangulatából. Óva intem azonban az olvasót, hogy a pop szót szitokként értelmezze: a csapat profizmusát dicséri, hogy mindezt olyan ízléssel, és rockba csomagoltan teszik, ami nem hányingert, hanem elismerésre méltó hümmögést, vagy basszushangú brummogást válthat ki.

Mégsem lehet mindenki elégedett, mert hiába a varázslatos rock/pop hangulat, ha a szerzemények doom része ordítva – természetesen lassú ordítással – különül el a hangszeresek játékában, Smith pedig ki is vonul belőlük, amire leginkább jó példa az album leghosszabb szerzeménye, melyben a gyermekkórust (!) felvonultató énekes-könnyedebb rész után a cammogó riffeken heverésző pszichedelia úgy válik el a dal vokális dallamaitól, mint vánszorgó zombi leeső keze egy shotgun hatására – mondjuk a Walking Death-ben.

Nyilvánvaló: míg a kezdő szerzeményben még jelzik, hogy két dal összegyúrásáról van szó, addig a többi esetében a kellő átvezetés nélkül, hirtelen váltásként kapjuk arcunkba a kötelezően letudandó doom érzést – mintha a csapat váltani akarna, de Edling miatt nem teszik, így  aztán a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon elvnek megfelelően kapunk ezt is, azt is, progressziónak álcázva, ami azonban nem képes megteremteni a szükséges kohéziót. Ez persze nem baj, mármint azoknak, akik szeretik a lekváros csirkét, de lehet, hogy lesznek, akiket zavar a masszív sóst belengő édeskés íz s az, hogy én nem így vagyok vele, talán a szerencsémnek tudható be. Az persze biztos, hogy a csapat minden felsorakoztatott stílusban parádézik, ami egyrészt a gitár és az elektromos orgona játékos együttműködésének, másrészt Ann Smith dallamainak köszönhető – no meg azoknak az ősrockos instrumentális részek alatt cammogó doom riffeknek, melyeket ha hallottunk is már – A Kiss (From The End Of The World) – nem zavar, mert arche-típusok révén a gyászos hangulat lényegét jelentik.

S hogy menyire is benne van a levegőben a zenei váltás, jelzi a lemez utolsó tétele, ami Smith és Nilsson nélkül pusztán pőre, levezetésre használt doom, s ami hallhatóan inkább egy befejezetlen ötlet, mint a teljesség érzésének előcsalogatására képes, elkészült záródarab, netán átvezető egy másik zenei óceán vizeire. De mindez kiderül  majd a következő albumon.

Garael

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

http://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr6612563473

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Régi Olvasó 2017.06.04. 22:08:36

Huh, ez a belinkelt dal nagyon tetszik! Lehet, hogy teszek a lemezzel egy próbát!

saszi11 2017.06.05. 04:28:05

Az előző lemezük nagyon tetszett, ez elsőre bem szól akkorát. Még próbálkozom

garael 2017.06.05. 08:45:49

@Régi Olvasó: Nagyon ütős a dal, nekem talán a lemez legjobbja.

garael 2017.06.05. 08:46:18

@saszi11: Hát itt van egy-két üresjárat, meg a jelzett stílusváltás.

saszi11 2017.06.05. 11:03:44

Valahogy nem jön be sem a hangzás, sem a stílus. Hiába próbálkozom. Kár érte