Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Alice Cooper: Paranormal (2017)

2017.07.27. 18:04 | garael | 3 komment

paranormal.jpg

Kiadó:
earMusic

Honlap:
www.alicecooper.com

"...Tudom, a rock and roll ráncos ringyó,
Bárkinek eladó, de nekem így jó,
Mindenre kapható, részeges csavargó,
Haldokló, nyafogó, de mindig feltámadó..."

(HBB: Rock and roll királynő)

A rock n' roll – mármint annak a múlt század '50-es éveiben létrejött változata – a zenei evolúció olyan sikeres "termékének" bizonyult, mint a biológiaiban a cápa vagy a krokodil, melyeken kialakulásuk pillanatától a mai napig nem kellett sokat csiszolni a természetnek: hatékonyságban, alkalmazkodásban, amúgy Pallas Athéné módjára, teljes harci képességgel jöttek a világra. Nem hinném, hogy ezen állításomat sokat kéne bizonygatnom: nagyon kevés ember lehet az európai és amerikai kultúrkörben, akinek 60 éves kor alatt ne mozdulna meg a lába a Chuck Berry - Jerry Lee Lewis - Little Richard trió bármelyik dalának felhangzásakor, és genetikai késztetésből ne dúdolná szívesen a vérpezsdítő ritmusok felett szálló dallamokat.

Jóllehet, a stílus virágkorát elhaladta, de a hard rockban mai napig fellehető a hatása, főleg mostanában, amikor a '70-es évek vintage hangzását fiatal bandák százai próbálják reprodukálni. Igazi nagy kockázat nincs is ebben, hiszen – mint a bevezetőben írtam – elég egy-két jól eltalált sablon, és a hányingert máris elkerültük. A rock n' rollal tehát könnyű élni, de könnyű visszaélni is, mert igazán nagy tudomány nem kell ahhoz, hogy az ezerszer felhasznált "figurákat" újrahasznosítsuk, ráadásul teljesen mindegy, milyen sorrendben, mert a matematikától eltérően a rock n' roll ütemeinek sorozatában az egyes alkotóelemek szabadon felcserélhetőek, az eredmény mégsem lesz talmi.

Ezek után itt van az új Alice Cooper dalcsokor, a mester eredeti – tehát nem az aréna rockos "Trash" és 2Hey Stupid", vagy a kemény metalos "Brutal Planet" albumok fémjelezte – stílusában, és mit tudnék rá mondani? Hát sok jót semmiképp. Cooper nem tett mást, mint egy lemezbe oltott haknival ismét elővette a jól bevált recept r n' r alkotóelemeit, megrázta őket, aztán mindent bele – még az sem volt baj, hogy ezek közül jó párat már korábbi albumain felhasznált egyszer (kétszer) – a r n' r ismertetett lényegében bízva úgy gondolta, kockázat nincs, ha meg van, majd a koncerteken válogat a régebbi számok repertoárjából – az pedig igencsak bő kincsestár.

Egyébként nem is az a gondom, hogy hülyének néznek – bár a zenei ízlés az átlagembernél csak kis mértékben kötődik az intellektuális képességekhez – hanem az, hogy Cooper rutinos zenész létére képes volt a nyerő formulákat is lapossá taposni. Mert hiába keresem a dallamokat mondjuk a "Dynamite Road" kapkodós ütemei között, a mondókába oltott szövegelés nem éppen az én műfajom, a "Rats" – illetve még vagy hat, lemezen helyet kapó szerzemény - alap r n’ r-ját pedig már annyi zenész-együttes eljátszotta, hogy felsorolásukból adódó lista hosszabb lenne, mint Cooper diszkográfiája – ez pedig nem kis szó, hiszen a zenész már vagy ötven éve gyűri az ipart.

Azért persze vannak jó ötletek is, mindjárt a kezdő szerzemény, amiben kicsit csavarnak az elkoptatott sémán, és a vendég Roger Glover által feljátszott szóló reménnyel töltheti el a hallgatót, hogy itt most valami új következik, ám sajnos nem. Jellemző, hogy számomra a lemez másik élvezetes pillanatát egy rockba áztatott kuplé, a "Holy Water" adja – ez a műfaj úgyis eléggé közel áll Cooper színpadias egyéniségéhez: HOBO tehát nincs egyedül ezzel, már ha megidéztük őt is az ismertető elején. (Az előző album eklektikus megközelítése – amiben a kuplé szintén helyet foglalt – még mindig szimpatikusabb, mint ez a lopkovári bazár.)

Mint minden rock n' roll albumon, tán tudnék is szórakozni – köszönhetően még a mai, de mégis korhű megszólalásnak –, ha nem Cooper lenne az előadó, hanem valami kezdő banda, de egy ilyen kaliberű zenésztől többet vár az ember, még akkor is, ha az evolúciós csúcsragadozó elviszi a hátán a lemezt. Hogy hová? Valószínűleg a feledésbe.

Garael

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

http://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr3712694897

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

saszi 2017.07.27. 22:19:36

Kíváncsi volnék melyik Cooper lemezek jöttek be eddig Neked?

garael 2017.07.28. 06:15:19

@saszi: A trash-tő következő összeset. De legjobban a metalos Brutal Planetet kedvelem. A klasszikusokat a gyenge hangzás miatt nem hallgatom, de szeretem azokat is.

Magasházi Gábor 2017.08.10. 14:01:05

Ez az élmény örökké meghatározó marad nekem, nagyon jó koncert volt: 1990.07.22 MTK pálya

Hello Hooray
Trash
Billion Dollar Babies
I'm Eighteen
I'm Your Gun
Desperado
House of Fire
No More Mr. Nice Guy
This Maniac's In Love With You
Steven
Welcome to My Nightmare
Ballad of Dwight Fry
Gutter Cat vs. the Jets
Street Fight
I Love the Dead
Guitar Solo
Poison
Spark in the Dark
Only My Heart Talkin'
Bed of Nails
School's Out
Encore:
Under My Wheels

Nekem a 86-87"-es albumok a kedvenceim, a Trash Desmond Child parádéja főleg, de persze vitathatatlan, hogy mega-slágereket tud írni.