End Of Paradise: A kiválasztott (2017)

2017_kivalasztott.jpg
Kiadó:

Nail Records

Honlap:
www.endofparadise.hu

Ortodox magyar heavy metal. Tudom, hogy erre a stílus (és minőségi) jelölésre minimum két kollégám szemei alatt kezd rángani a bőr, de mit csináljak, ha – és ebbe valószínűleg belejátszik a "gondtalan ifjúkor" nosztalgiája is – még mindig el tudok vonatkoztatni azoktól a prozódiai és zenei hibáktól, melyek a "kifinomultabb" rajongói rétegből is kihozza troll-szörnyet.

Az End Of Paradise egyébként szorgalmasan recenzált csapat blogunk hasábjain, és jóllehet kaptak már hideget és meleget, én azok közé tartozom, akik fülében az eddigi erények felerősítő visszhangra találtak, és a kognitív disszonancia – ami úgy látszik, nem csak a politikai véleményalkotás fő formáló ereje Magyarországon – segítségével képes vagyok elegánsan átsiklani a hibákon: vagyis meg sem hallom őket. Ennek alapján ne várjon tőlem a kedves olvasó objektív, gúnyba torkolló kritikát, még ha az megérdemelt is lenne – nem az! –, pedig Isten látja lelkem, sokszor könnyebb epébe mártott tollal írni, mint az ezerszer ismételt dicsérő szavak helyett újakat találni.

Az együttes pedig konokul járja a saját útját, és mivel úgy látszik, ők sem hallják meg a kritikai szavakat, tulajdonképpen legyártották előző lemezük szerves folytatását, annak minden hibájával és erényével együtt. Ami biztos: az énekes, Feltein Attila dallamai jelenleg is szíven találtak, és még azok az elkoptatott szövegi panelek sem zavarnak, melyek a "Gladiátor"-ban tűnnek fel, a valamikori ős-Pokolgép témáinak újrahasznosításával. Bár kritikám elején könnyedén besoroltam őket abba a kényszerítő és merev keretbe, ami jelenleg – érdekes módon – az "őszinte kőkemény rock" ellentéteként a regresszió szinonimája lett, nem biztos, hogy egy külföldi hallgató is ugyanúgy érezne. A közösségi értékfoglalás ugyanis bőven képes torzítani, aminek hatása alól nehéz kibújni – bár most Túrisas kolléga biztos végtelenbe vesző mondatokkal képes szakmai indokokat sorolni, miért is NINCS igazam, már ami a torzítást jelenti – de hát vállalom, mert a zene olyan, mint a hatalom: ki tudja, kiből mit hoz ki. Nálam az End Of Paradise speciel azokat az érzéseket, melyekért a metalt kezdtem el hallgatni, és ha ezeknek az érzéseknek a kiváltó okai "nemesedtek", bővültek is az eltelt évek alatt, pavlovi reflexként épültek be értékelő tevékenységembe, aminek folyamodványaként már a nyitó, kettős szerzemény is aktivizálta agyam tetszést kiváltó részét – aztán ez a lemez végéig úgy is maradt.

Jönnek hát egymás után a jól bevált fordulatok, az ikergitáros, dallamos, ám egyben riffelős megoldások – és ha egyéniséget keresel ezekben, ha nagyon akarod, azt is megtalálod. Az End Of Paradise ugyanis rendelkezik azzal a markáns dallamvilággal, amire az énekes hangja rá is erősít, és ami rögtön felismerhetővé teszi az együttest, ráadásul mivel ez a jegy éppen a banda erősségei közé tartozik, szerencsésen ad kedvező összbenyomást is az albumról – már ha olyan beállítottságú vagy, mint én.

Nem várom persze, hogy kritikám hatására valaki rákattanjon a lemezre – mai világunk mindenbe csúfot beleverő attitűdjét tekintve inkább éppen az ellenkezőjét  –, de ha képes vagy a nyilvánvaló hibákon – melyeket már leírtunk a korábbi kritikákban is, úgyhogy nem ismételném meg őket – átugrani, akkor kellemes, hőskori utazásban lehet részed, persze mai hangzással és fel-felbukkanó szövegi témákkal.

Garael

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Címkék: lemezkritika