Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Médianysos-7: Tony Iommi és T. J. Lammers: Iron Man – A Black Sabbath útja mennyen és poklon át

2018.01.07. 12:19 | garael | Szólj hozzá!

tony_iommi_iron_man.jpg

Kiadó:
Cser Kiadó, 2018

Fordította:
Vincze Ádám

Hát nem is tudom, hogyan kezdjem? Meglehetősen ellentmondásosak az érzelmeim a könyvvel kapcsolatban, ami nagy részében egy tehetséggel bőven, szorgalommal és kitartással az átlag felett rendelkező, ám minden intézményi elméleti és gyakorlati, valamint a zeneiparhoz kapcsolódó egyéb tudásnak híján levő emberről/vezetőről és három balfaszról – a leírtak alapján Bill és Ozzy jobbik esetben komplett idióták, rosszabbikban pedig egyszerűen szociopaták – szól, akik teljesen magatehetetlenül téblábolnak az események sodrásában, és akik–mellékesen megteremtették a heavy metalt. Vagy a leírtak szellemében nem is igaz a többes szám, és igazából egy valakinek köszönhetjük a zenei stílus megszületését? Annak a riffmesternek, akinek frivol módon hiányzik az ujjaiból – egy gitárosnak, érted? – úgyhogy még egy nagy fuck jelet sem tud protézis nélkül bemutatni? Vagy azért azoknak is, akik mellette álltak – de általában feküdtek – és akiknek segítségével a műfaj klasszikus dalai vagy két három perc alatt, vagy hosszas vergődés után, de akkor is spontán módon, a tervezett munkának abszolút híján születtek meg? Csóválom a fejem, mert eddig a karriertörténeteket olvasva emberfeletti szorgalommal, céltudatos munkával, bődületes mennyiségű tanulással találkoztam, nem a "csináljunk már valamit, aztán legyünk túl rajta" attitűddel, ami – talán a szerencsés konstellációnak köszönhetően – mégis valami újat, addig nem tapasztaltat, és ami fontos: időtállót hozott létre.

Furcsa egy sikersztori hát a könyv, de mégis csak Black Sabbathról – és most hajolj meg, ha szereted a heavy metalt –, a műfajteremtő ikonról szól – de egyben az ikonrombolásról is, aminek a világában a lustaság, a káosz, a drog és a spontán, zsigeri emberi (állati?) ösztönök értékteremtő eszközzé állnak össze. (Főleg az Ozzy-érát tekintve tortadobálásos burleszk-szerű a hangulat, mert Dio már inkább tudta, mit akar – és mire képes –, mint Tony, köszönhetően eredendő muzikalitásának és zeneelméleti ismereteinek, jóllehet a Ronnie-ról összeállt kép nem éppen hízelgő, ráadásul az infantilizmus, mint a könyv egyik mozgatórugója, nem kíméli Ian Gillant és a kokszkohó Glenn Hughes-t sem.) Komolyan, a korszak meghatározó alakjait csak ez az oldaluk jellemezte?

Iommi narratívája ráadásul elég száraz, nem ítél, nem foglal állást, pusztán szenvtelenül tollba mondja az eseményeket, kicsit felülemelkedve, kívülállóként szemlélve – szó szerint is, hiszen a testelhagyásos eset akár az egész könyv stílusát jellemezhetné – az együttes történetét, ami ugyanúgy a bukások, mint a sikerek története, és aminek jelentős részét–valószínűleg a kiadói nyomás hatására – alkotják a "Tom és Jerry"-szerű, gyerekes, és sokszor veszélyes poénok szintjén álló, történésformáló sztorik – de ez így van jól. A Black Sabbath nem az úri közönségé, soha nem is volt az, és az, hogy így vállalják önmagukat, lehet, hogy illúzióromboló, amellett tény, hogy szokatlan (már ha egyetlen személy szubjektív nézőpontjából vonhatunk le örök érvényű igazságokat). Ha olvasod a könyvet, hinni fogsz kissé a karmában: a hősök ugyanis a főszereplőt kivéve – legalábbis a MARK I-ben – nemigen tesznek semmit azért, amit elértek: a dolgok csak úgy megtörténnek velük, és talán ők csodálkoznak a legjobban, hová jutnak.

Visszatérve a sztorikhoz: egy részüket az Ozzy könyvből már ismeri az ember, de itt szegény Bill legalább annyira szerencsétlen figura, mint az énekes, akinek viszonyát Iommival egész másként tálalja a könyv, mint ahogy azt Osbourne-tól megismertük – döntse el mindenki saját maga, hogy kinek van igaza. Annak is örülök, hogy a Dio és főleg az eddig a memoárokban hanyagolt Tony Martin – valamint az átmeneti, zűrzavaros – éveket is jobban megismeri az ember: ezek a részei a könyvnek természetszerűen már jobban igazodnak a legenda-képhez, bár Iommy tehetségét és kreatív szellemét a korai időszakok zenei kísérletei – kezdetleges szimfonikus hangzás, kórus és egyéb különleges hangszerek használata – is jól mutatják.

A könyv szerkesztése frivol módon igazodik a tartalom néha káoszba futó eseményeihez: Bill Ward kilépésén egyszerűen túllép a szerző/mesélő, így a fordítónak egy utószóban kell magyarázatot adni a történetben éktelenkedő lyukra – talán Ozzy szelleme – a kísérteteknek úgyis eléggé nagy szerepük van a leírtakban – volt a ludas?

Egyszóval, nem tudom, hogyan jellemezzem a könyvet: én személy szerint legalább annyit bosszankodtam a töketlen-papírmasé szereplőkön, mint amennyit röhögtem a sztorikon – ugyanakkor hiányolom annak a valaminek prózai megragadását, ami a Black Sabbathot azzá tette, ami. Persze lehet, hogy a válaszhoz csak a könyv címét kellene elolvasnom, ami egzaktan, egy névben határozza meg a siker kulcsát… Ezt mindenki döntse el saját maga.

Garael

 

A bejegyzés trackback címe:

http://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr3213555935

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.