Kiadó:
Rock Of Angels

Honlap:
www.panorama-band.com

Eljutottam odáig, hogy Dennis Ward nevére akkor is felkapnám a fejem, ha extrém black metal lemezen közreműködne, pedig ez az egyik olyan stílus, amit még tudatmódosító szerek hatására sem tudnék megkedvelni (ez persze nem értékítélet, pusztán szubjektív beállítódás – esetleg a befogadóképesség hiánya…). Igen, Ward még nem tart ott – legalábbis nálam –, mint a Frontiers droid-hadserege, Magnus Karlssonnal és Alessandro Del Vecchioval az élen –, akik amolyan zenei CNC esztergaként köpik ki  a beléjük táplált adatoknak megfelelően egyenletesre faragott, polírozott termékeket.

Itt van hát egy újabb, szerintem mesterségesen összerakott alakulat, élükön azzal az Christian Palin csodavokalistával, aki az Adagio korai – és Tartuffe által oly kedvelt – korszakában működött közre a klasszikusok megteremtésében, de Ben Varon, vagy Sammi Lasagni sem lehet ismeretlen a gitárosi posztokon, már akik követik az Amoral, vagy a Gojira útját…

Mit is mondjak: Ward most sem lőtt mellé, és jóllehet ebben a dallamos metal stílusban könnyű lötyögős és abszolút izgalommentes AOR-ba átszédülni, sikerült elkerülni a kockázatmentesség csapdáját, és ha olyan csapatokat említek, mint a Scorpions, a Pink Cream 69 (amit Ward mindenhová benyom egy tubussal, már ahol ez lehetséges), vagy a skandináv hard rock szigorúbb, metalosabb erői, akkor – ha a blogunk látogatója vagy – nem hiszem, hogy olyan iszonyodva sikoltasz fel, mintha valaki bejglivel kínált volna az ünnepek utáni munkaórákban.

A csapat pedig érzi a stílus lényegét: ahogy a kezdő szám gitárrifjére Palin elindítja a verzét, abból már tudod, hogy jó fog kisülni – és nem tévedsz: a refrén arénát robbanthatott volna a virágkorban is, mikor Bon Jovi és a Scorpions nem csak a tehetségkutatók "metal szegmensét" jelentették – látjátok, ismerjük mi a kemény zenét is! –, hanem a mainstream részesei voltak, ennek pedig a sok rossz között meg volt a maga jelentősége is, mégpedig a versenyhelyzet. Abban pedig nem volt mit tenni, mint katartikus szólókat, édes-mézes refréneket, adrenalin-fröccsentő ritmusokat írni – különben lemaradtál, és Ford Fairlane-t idézve mehettél drogellenes koncerteket adni, hogy legyen pénzed a napi adagra.

Teljes mértékben igazat adok Kotta kollégának, aki valamelyik korábbi cikkében – vagy hozzászólásában – a producerek jelentőségéről írt. Igenis, szükség van rájuk, és nem csak pénzlenyúló szegmensei a zeneiparnak – illetve nem általános értelemben –, meggyőződésem, hogy "evolúciós, tehát racionális termékei" az alkotói folyamatoknak: nem véletlen, hogy a legtöbb nagy csapat korszakalkotó munkáit az "árnyékember" segítségével tudta létrehozni – számoljátok csak össze, hogy a világ legtöbbet eladott lemezeiből mennyinek volt a csapat, és mennyinek volt egy külsős szakember a producere…

Nem is kívánom nagyon húzni a továbbiakat: abszolút aréna-érett, néha a metalba is átnyúló, tökös, feelinges hard rockról van szó, aminek darabjai vetésforgóban keringenének a nyolcvanas évek zenei adóin, s az, hogy különösen újdonsággal nem szolgálnak, legyen az egyetlen kritikai észrevételem – de hát azt meg ott egye meg a fene.

Garael