Kiadó:
Capitol

Honlapok:
www.poisonofficial.com
facebook.com/Poison

Aquinói Szent Tamás – föltételezem – nem túl gyakori vendég rockzenei blogokon. Nos, minden idők legnagyobb teológusa úgy kerül ide, hogy az igazságot mindennél többre tartotta, és azt mondta: mindegy hol talál az ember az igazságra, azt el kell ismerni. Én ma a shockmagazin.hu-n találtam az igazságra, ahol Pálinkás Vince írt egy remek kis retrospektív szösszenetet a Poison egyetlen Richie Kotzennel készített albumáról, a "Native Tongue"-ról (1993). Bizonyítani tudom, hogy teljesen egy húron pendülünk Pálinkás Vincével, ami ezt a súlyosan alábecsült lemezt illeti: 2011-ben ugyanis ellenállhatatlan szükségét éreztem, hogy ügyeletes kedvenccé avassam róla a "Stand" című nótát, és a "Seven Days Live" DVD-t is agyba-főbe dicsértem...

A "Native Tongue"-ról énekelt shockoló (sic!) elégia engem is megihletett, viszont irtózom a redundaciától, így inkább a Poison egy másik albumáról szeretnék megemlékezni, ami – ha lehetséges – még a Kotzennel készített lemeznél is sanyarúbb sorsa jutott. Miután Kotzent "nőrablás" miatt kipattintották a bandából, a "mérges csapatnak" sikerült találni egy csont nélkül Kotzen-kaliberű gitárost Blues Saraceno személyében. Saraceno – akit felénk sajnos kevesen ismernek – káprázatosan jó muzsikus, akinek "Hair Pick" című albuma nagy kedvencem. Kár, hogy manapság inkább csak reklám- és címzenék komponálásával foglalatoskodik.

A "Native Tongue" folytatása bizony rossz csillagzat alatt született. A lemez munkálatai közben Bret Michaels énekes Ferrarijával együtt magát is brutálisan összetörte: az orra, állkapcsa, több ujja és bordája, valamint négy foga bánta... Mire Michaels fölépült és be tudták fejezni a lemezt, már 1995-öt írtak, és a kiadó (Capitol Records) úgy döntött, hogy ad acta teszi a kész anyagot: kit érdekelt volna egy Poison album a grunge-korszakban? Így a "Crack A Smile..." névre hallgató lemez csak 2000-ben jelenhetett meg, akkor is csak a rajongók folyamatos, csillapodni nem akaró nyomására...

A kiadó – talán volt egy kis lelkiismeret-furdalásuk? – azzal engesztelte ki a frusztrált fanokat, hogy alaposan megbónuszolva dobta piacra a lemezt; megspékelte stúdió "outtake" dalokkal, valamint négy nótával az együttes 1990-es MTV Unplugged bulijáról. Azt kell mondjam, utólag hálásak lehetünk a fanatikus rajongók nyomásgyakorlásának, hiszen nagyon-nagy kár lett volna, ha ezek a szerzemények a fiókban maradnak. Elsősorban Saraceno miatt, és nemcsak azért, mert sokkal jobb gitáros C. C. DeVille-nél, hanem mert szerencsénkre – éppúgy, mint Kotzen – a dalszerzésbe is vastagon beleszólhatott.

A "Crack A Smile... And More!" igazán hányattatott sorsú lemez, amelynek talán már az utókor sem fog soha igazságot szolgáltatni, de ez engem, személy szerint egyáltalán nem zavar. Egyszerűen élvezettel hallgatom, s közben arra gondolok, amit Aquinói Szent Tamás mondott: mindegy hol talál az ember az igazságra, azt el kell ismerni...

Tartuffe