Kiadó:
Mascot

Ez a lemez igazi kuriózum, főleg egy olyan blogon, ami azért mégiscsak túlnyomó többségében hard rock/heavy metal megjelenésekkel foglalkozik. Mégsem kérdés, hogy helye van nálunk, hiszen sztelláris csapatot sikerült verbuválni ehhez az alapvetően hobbi-albumhoz. Mert ez valóban amolyan hobbi kiadvány: Sterling Ball, aki az Ernie Ball Music Man "hangszer-manufaktúra" tulaja és igazgatója, elhatározta, hogy cimboráival örömködik egyet: csinál egy földolgozás lemezt, amelyen fiatalkorának legmeghatározóbb zenei élményeit gyűjti össze a cége által gyártott hangszereket nyüstölő gitárosok közreműködésével.

A zenekar összeszokott magját hárman alkotják: Sterling Ball gitáron, John Ferraro bőgőn és Jim Cox a dobokon, ők már vagy 30-40 éve együtt muzsikálnak; hozzájuk társultak olyan nagynevű művészek, mint Steve Morse, Steve Lukather, Steve Vai, Albert Lee, John Petrucci és Jay Grayson. Ez papíron tök jól néz ki, és éppen nagyon jól is elsülhetett volna, de nekem mégis az a benyomásom, hogy a lemez túl sokoldalú, túl szerteágazó. Mintha Ball egy kicsit túl sokat akart volna markolni: van itt pop, jazz, rock n' roll, fúzió, country, motown, R&B, funk, és mivel majdnem minden nótát más szólista játszott föl, szinte semmi sincs, ami egységesítené az anyagot.

A földolgozások színvonala sem tűnik egységesnek, vannak egészen jól sikerült stílusgyakorlatok: azt kell mondjam, hogy a Steve-ek (Morse, Lukather, Vai) marha jól teljesítenek, de sajnos akadnak gyöngécske darabok, és ezek esetében nehéz eldönteni, hogy a gitárosok nem kapták el a fonalat, vagy maguk a szerzemények felelősek a hangulat megüléséért. Albert Lee pl. "ragyog" a "Hey Good Lookin'"-ban, de a "Cryin' Time" kevesebb, mint 4 perce alatt minduntalan vagy háromszor bealszom...

A leggyöngébb láncszem – minő fájdalom! – egyértelműen John Petrucci. Egyáltalán nem tud alkalmazkodni ehhez a közeghez, ráadásul egy meglehetősen szerencsétlen darabot fogott ki: egy Disney Medley-t. Ez az infantilis, se füle, se farka kapkodás metál stílusban hihetetlenül bizarr. Szóval a koncepció sokat ígért, de a válogatás és a megvalósulás nem hibátlan. Persze professzionálisan kivitelezett, kellemes hallgatnivaló, de inkább háttérzene fílingje van.

Tartuffe