We Sell The Dead: Heaven Doesn't Want You And Hell Is Full (2018)

wesellcd1.jpg

Kiadó:
earMusic

Honlapok:
www.wesellthedead.com
facebook.com/WeSellTheDead

"A fejünkben létező vizuális elemeket kombinálva a néha kissé morbid szövegekkel arra jutottunk, hogy így szólt volna a heavy metal a 19. században, vagy ha Hasfelmetsző Jack előreutazik az időben, és belép egy metalzenekarba. Ebben az esetben a We Sell The Dead lett volna a magától értetődő választása háttérzenekarnak. Valószínűleg otthon érezné magát közöttünk." Promóciós szövegnek hangzatos, egyébként meg olyan ostobasággal hirdeti magát a banda, amilyet régen hallottam. Mert egyrészt hasfelmetsző nem éppen zeneszeretetéről volt híres – akkor egyrészt jelenünkben pár tucatpop nyálbandát látogatna meg szokásos eszköztárával, másrészt hangszert tudomásom szerint nem kezelt, hacsak a hentesbárdot és az orvosi szikét nem vesszük annak. (Bár lehet, hogy a soha fel nem derített bűncselekmények mögött egy elvetélt muzsikus állt, aki ha szereti a heavy metalt, akkor Wagnert hallgatott volna …)

De mindegy, jussunk túl az agyament promóción, és nézzük a zenét, amit tapasztalt és sokat bizonyított zenészek szolgáltatnak, úgy, mint Niclas Engelin (ex-In Flames, Engel), Jonas Slättung (Drömriket), Gas Lipstick (ex-HIM) és Apollo Papathanasio (Spiritual Beggars, ex-Firewind) – az eredmény pedig magáért beszél – mit beszél, sikolt, ha már adekvátak akarunk lenni, jóllehet, ez a hasfelmetsző nem a Judas rikoltozós réme: a belassuló riffekkel (még mindig jobb, mint a szikével) operáló csapat doomos dark rockja inkább rokonítható az Evergrey-jel, vagy a The Cult-tal, mint a papokkal, no és persze azzal a tucatnyi epikus doom együttessel, akik előszeretettel használják fel a filmzenék gyászos hangulattal teli sablonjait.

Apollo persze nem tud kibújni bőréből – hacsak Jack nem segít neki –, így a dallamok mindazoknak ismerősek lehetnek, akik szeretik a Firewindet, vagy a Spiritual Beggars legutóbbi két lemezét, jóllehet, az alaphangulat kitűnően váltja depresszívvé a jól megformált verzéket és refréneket. Sőt, mint írtam, a fénykorában lévő Ian Astbury is nagy hatással lehet hősünkre, aki a "Turn It Over"-ben – ami egy doom lepellel álcázott The Cult szám is lehetne – olyan mélyre hangolja hangszálait, mint azt a példakép tette a bájos és buja baby-k elbűvölésére: persze nem holmi deviáns sorozatgyilkolászásos szándékból, de most szex helyett maradjunk a másik alaptémánál.

A szövegvilág egyébként hűségesen követi az imázst, így egy zenei gótikus horror pereg fülünk előtt, amiben a doom riffek laza füzére elegendő időt hagy a filmzenei megoldásoknak és Apollo dallamformálásának: talán ez az a két aspektus, aminél fogva a csapat nyitni tud a pőre doom-ból a stoner, vagy hard rock felé (ez a tagok múltjából egyébként is következik), de az is élvezheti, aki szereti az epikus heavy metal komorabb árnyait. Az alapvető hangulati elem mindez által nem a hideg verítéket okozó borzongás, hanem egyfajta fájdalommal kevert romantika. ("A Too Cold The Touch"-ban mintha Matt Barlow borzongatná a régi Iced Earth híveket – nem hiába énekelt annak idején fel egy egész lemezt horror-hősökkel).

Érdekes és élvezetes kísérlet, amivel az együttes megpróbálta közelebb hozni Rippert – na, már én is jövök a hülyeséggel, tehát: az ötletes (?) marketing az animációs klippel megtámogatva mit sem érne valódi teljesítmény nélkül, amivel azoknak is ajánlhatom az albumot, akik számára a doom fakezű lassú gitárosok és tehetségtelen templomi énekesek elvetélt kísérlete arra, hogy a jóérzésű hallgatóságot a sírba kergessék.

Garael

Címkék: lemezkritika