Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Judas Priest: Firepower (2018)

2018.03.12. 10:43 | garael | 18 komment

firepower.jpg
Kiadó:

Sony

Honlap:
www.judaspriest.com

Nos, az albumot kísérő ováció közepette felvállalom annak szerepét, akinek a szar is keserű, így következő soraim kissé formabontó módon nem elsősorban a lemez aprólékos elemzésére, hanem rendszertelen módon felötlő gondolataim összefogására szolgálnak. Nyugi, ez nem egy negatív kritika, hiszen az album jó, de képtelen vagyok olyan rajongással hurrá-hangulatba kerülni, mint a kommentelők egy része – szubjektíve jogosan, és mivel valószínűleg bennem van a hiba, megpróbálom ennek objektív okait feltárni, már csak a magam megnyugtatása végett is.

Mert mit is vár el az ember a Judas Priesttől, még így, a tagok életkorát, és a lenyűgöző, évtizedeken átívelő diszkográfiát tekintve? Nem jó albumot – annál többet: azt az érzést, amit annak idején a "Defenders Of The Faith", a "British Steel", vagy a "Painkiller" okozott. Csak hát azok az idők elmúltak. Egyrészt mi is változtunk, másrészt az a környezet is, amibe megpróbálnánk a progresszívet beilleszteni, azt az iránymutatást, vagy hivatkozási alapot, amit a csapat éveken keresztül adott.

Mert akármilyen is ez az album – ismétlem, a maga világában kitűnő –, azt el kell ismerni, hogy a Judas örökséget kezdő és befutott, sőt, újabb stílusalapító zenekarok százai használták fel és koptatták el – hiszen ezerszer könnyebb dolguk volt, mintha "üres papírt kellett volna megtölteniük". Miért is? Mert az alap ott volt, amire már csak építkezni kellett: az ikergitáros "káté"-k, az apokaliptikus riffelés, a kétlábdobos, szinte thrash üzemmódba váltó, esetleg dübörgő, menetelő tempó és a hangulati skála teljes spektrumát átölelő énekhang. Igen, ennél nem lehet többet nyújtani ebben a műfajban – és ez már magának a Judas Priestnek sem sikerült. Hogy irreális ez az elvárás? Természetesen, legalább annyira, hogy újra a nyolcvanas években élő fiatal legyek, aki rácsodálkozik a metalra, és aki korábban még nem hallott olyat, amit a "British Steel" albumon tapasztalt. Igen, ez az érzés olyan erősen égett belém, hogy azóta se tudom megszüntetni: hasonlóan a VHS korszak erőembereinek újabb megmozdulásához, akiknek fényét az idő jócskán megkoptatta, mégis – és biztos vagyunk még néhányan így negyven fölött – képesek még mindig megdobbantani az egykori rajongók szívét, akik szovjet partizánfilmeken és Derricken felnőve valami újjal, a kamaszkori elvárásokat egyetlen kohéziós erőbe formáló világgal találkoztak, legszívesebben felordítva: igen, ez az, ami vagyok – legalábbis a tükör előtt.

A csapat tehát jó, sőt, kitűnő albumot rakott le az asztalra, jobbat, mint a kissé öregesre és fáradt hangzásúra sikeredett elődje, még annak ellenére is, hogy Tiptonnál sajnálatos módon a Parkinson-kór olyan előrehaladottá vált, amivel ezen a szinten már nem lehet etalonnak lenni – így mindenki bele tudja helyezni saját és a zenekar értékvilágába a jelenlegi dalcsokrot. Remek összegzés hát, ami az együttes erényeit illeti – talán Halford egykori formáját kivéve –, ám nem több annál. Erre a színvonalra pedig – ha leszámítjuk a brand erejét – valljuk be, az iszonyatosan kibővülő színtér és lehetőségek fényében több csapat is képes. Hogy sokkal több meg nem? Ez igaz – én mégis hiányolom azt a bizsergető, egyben frissítő érzést, amit az addig sosem hallott megoldások, az új ötletek, és a remény szül, az a remény, ami újból és újból kíváncsivá tesz, ugyanakkor meg is nyugtat, hogy a stílusban van elég erő ahhoz, hogy fenntartsa prior státuszát, hogy legyen "mondvacsinált ok" arra, miért is a legkülönb a zenei stílusok között.

Lehet, hogy némileg keseredettebb hangvételűre sikeredett ez a kissé széteső írás, holott örülnöm kellene, hogy a Judas Priest – ha búcsúzni akar – méltóképpen vállalhatja utolsó albumnak is a "Firepower"-t, de hiába, az idő kerekét most nem sikerült sem hátra, sem előre forgatni, és tudomásul kell venni, hogy a csákányt, amivel az új utakat törték, már másnak kell marokba fogni. De vajon szükség van-e erre, és ha igen, van-e rá alkalmas jelölt? Ez a két kérdés pedig akár a stílus jövőjének alakulását is meghatározhatja, én pedig nem szeretem a megválaszolatlan kérdéseket.

Garael

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr3913733036

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

tamassap 2018.03.12. 20:28:43

Komoly gondolatok. De megkérdezném, az elmúlt tíz évben hallgattál olyan jó heavy metal albumot, amelynél nem merülnek fel ezek a problémák? Mert mintha te a varázslatosságot kérnéd számon. Az első szerelem azonban nem ismétlődik meg. Én a Painkillerrel ismertem meg a Judast, csak utána a régieket. De azóta se tudta semmi überelni nálam azt a régi érzést.

garael 2018.03.13. 17:25:15

@tamassap: Félre ne érts, én elvagyok ezzel a stílusbőséggel már életem végéig, pusztán a rácsodálkozás élménye hiányzik már. De valószínűleg ahhoz a kínálat viszonylagos szegénysége is kell.

CsiGabiGa 2018.03.13. 18:19:26

Nekem már nem kell a rácsodálkozás élménye, elég, ha a visszaadja a Defenders hangulatát. És az szerintem sikerült neki. A dalok hangulata, a keverés mind a 80-as éveket idézi. Én azt mondtam,a Painkiller óta nem csináltak ilyen jó albumot. Bigfoot rákontrázott, hogy ő visszább megy: a Defenders óta a legjobb lemezük.
Igaz, KK már nincs a csapatban, Tipton meg Parkinsonos, tehát aki a két ember gitárszólóit keresi, az csalódik. De én a zeneiséget kerestem az albumban és azt maradéktalanul megtaláltam.

turisas 2018.03.13. 21:57:12

Tudom, hogy ilyet nem illik mondani, mert a Downing/Tipton páros legenda és jogosan az, de ha a legenda faktort kivonjuk a képletből és önmagában nézzük a teljesítményt, őszintén ki kell jelenteni, hogy ez a Faulkner gyerek minden ízében többet tud a gitározásról, mint KK..... És biztos vagyok benne, hogy nélküle ez a lemez is csupán fáradtkás nosztalgia lenne, mint a legutóbbi albumok.

fehérfarkas 2018.03.18. 11:51:43

Ez az egyik legjobb Judas Priest lemez. Egy igazi Power Metal bomba a Painkiller, Jugulator, Screaming, Defenders nyomvonalán. De nem azokat másolja, csupán a hangulatokat idézi meg az elsöprő tiszta nyers erővel, energiával és dinamikával. Akinek a Jugulatorral az volt a baja, hogy hiányoztak neki a fogós ének és gitárdallamok, az most örülhet, mert ez a lemez egyszerre brutális keménységű Power Metal, és közben teli van fogós dallamokkal. :)

Azok közé tartozom, akik a Nostradamus meg a Redeemer lemezt is nagyon szeretik. A Nostradamus szerintem az egyik legjobb lemezük, de nem a keménységről szól, hanem a zenekar epikus, progresszív oldalát mutatja be, szintivel és hegedűvel kísérve, ahol még Halford is az operásabb énekstílusát vette elő.
A Redeemer pedig egy életművüket összefoglaló alkotás, ahol a különböző korszakaikat megidéző számok vannak néhány a Priesttől teljesen szokatlan újdonsággal is (pl. a doom metalos Secrets of the Dead vagy a teljesen egyedi hangulatú Cold Blooded). A Redeemernek a hangzása ami nehezen fogadható be, mert a néhány Black Sabbath és BS tagjainak szólólemezeiért és projektjeiért felelős producer Mike Exeter volt a hangzásáért a felelős. És ami hangzás jól áll a Black Sabbathnak az a Priestnek nem annyira, mert elveszi belőle az energiát és a tipikusan priestes esszenciát. De a hangzást leszámítva a számok nagyon jók a Redeemeren.
(a jutyúbon lehet hallgatni rajongók által átmixelt változatban, és azon igencsak megdörrennek a Redeemer számai)

A Firepower azonban más. Ez nem az életművüket összefoglaló lemez, és a zenekartól szokatlan újdonágokat sem tartalmaz. Ez egyszerűen a zenekar lényegét adja, ahogyan az 5 zenész bement a stúdióba, megírta és eljátszotta azt ami ott van bennük. És kiadták magukból mindazt a zenei kreativítást és energiát ami ott volt bennük. És ez érződik ezen a lemezen, hogy nem akartak senkinek és semminek sem megfelelni. Egyszerűen csak saját magukat adták, egy igazi Judas Priest féle dallamos Power Metalt, amely leszakítja a fejeket :)
Úgy mint 78-ban a Stained Classal, 82-ben és 84-ben a Screaminggel és Defenderssel, 90-ben a Painkillerrel és 97-ben a Jugulatorral.

A klasszikus lemezeikhez hasonlítottam, de azért az tudni kell, hogy a klasszikus lemezekkel azért sem ér fel, mert azok mind stílusteremtők vagy a stílust megújítók voltak. Az új lemez viszont nem hoz megújítást a Metalba. Még annyit sem mint az előző lemez Cold Blooded-ja. Vagy szinbtén az előző lemezen a JP-hez képest szokatlan doomos Secret of the Dead.
A kevésbé Priest-es részek sem annyira újdonságok, mert azokban Halford szólómunkásságának legjobb pillanatai köszöntenek vissza (ez számomra pozitív, mert én nagyon szeretem Halfordtól az első Fight lemezt, meg a Ressurection és Crucible lemezeit).

A Firepower inkább egy igazi ízig-vérig Power Metal bomba, amiben a zenekar kiírta és feljátszotta a benne szunnyadó, de idáig elfojtott őserőt. Ebből a szempontból viszont megállja a helyét a hasonlat, hogy ugyanaz az őserő van benne, mint a Stainded Class, Screaming, Defenders, Painkiller, Jugulator lemezeken.
De a klasszikus lemezeik stílusteremtő vagy stílust megújító képessége nélkül. Ebből a szempontból a 97-es Jugulatorral rokon, ami a maga idejében megmutatta, hogy az igazi Power Metal nem múlt idő, hanem nagyon is jelen. És megmutatta a fiataloknak és a másolóknak hogyan is kell igazi Power Metalt játszani 2018-ban :)
A Jugulator 97-ben a grunge, rap metal és egyéb divatirányzatok közepette mutatta meg, hogy az igazi Metalt nem lehet leírni, nem lehet félresöpörni. 2018-ban pedig azt mutatja meg a Firepower, hogy ez a stílus nem fáradt meg, és ma is ugyanolyan erőteljes, dinamikus és elsöprő mint a hőskorszakban :)
(csak zárójelben jegyzem meg, hogy a Screamingen is csupán a címadó volt Speed Metal, a Riding on the Wind még egy gyorsabb tétel, aztán a többi mind középtempós pont úgy mint ezen a lemezen is)

fehérfarkas 2018.03.18. 13:50:20

@fehérfarkas: Ezt azért így írtam, hogy jobban be lehessen lőni, hogy az új lemez kikhez szól inkább, és kiknek teszhet jobban.
Pl. a Point of Entry, Killing Machine, Turbo féle slágeresebb, lágyabb irányvonalt kedvelőknek valszeg nem az új lemez lesz a kedvencük. Meg a nem slágeres, de szintén lágyabb (ugyanakkor progresszívebb, kisérletezősebb és epikusabb) Nostredamus kedvelőinek sem fog ez az album túlzottan tetszeni.
De azoknak sem, akik ugyanúgy stílusteremtő klasszikusra vágytak, mint a Sad Wing, Stained Class, Screaming, Defenders, Painkiller.
(a British Steelt azért nem írtam, mert azon stílusteremtő, brutális keménység. és a slágeres lágyság egyszerre van jelen - vagyis az a lemez mindegyik kategóriába beleillik)
Habár nem tartoznak a klasszikus JP lemezek közé, de keménység alapján a Ram it Down és a Jugulator is rokon a Firepowerral.

A Judas Priest letett már annyi stílusteremtő lemezt és számot az asztalra a klasszikus Heavy Metaltól (a teljes Sad Wing of Destiny album 1976-ban) a Power Metal (Screaming, Defenders, Painkiller, Jugulator lemezek) és a kétlábdobos Speed Metalig (pl. Exciter 1978-ban), az olyan nagy Metal slágerekig mint a Braking the Law (1980) meg a You've got Another Thing Comin' (1982).
De a Nostradamuson egy epikus konceptlemezt készítettek hegedű kísérettel és Halfordnak a metalos helyenn inkább az operás énekstílusával. Ez ugyan nem lett olyan nagy siker, de előremutató volt, újító jellegű volt. A Turbó lemezen pedig először használtak gitárszintit 1986-ban (a Maidennel pont ugyanazon évben ketten voltak az elsők a Metal zenekarok közül).

Éppen ezért 2018-ban, amikor a zenekar 5 tagjából 3-an már 60 év felettiek, és a 4. tag is már a 60-hoz van közelebb, akkor már nem vár el az ember tőlük stílusteremtő alkotás. Bőven elég, ha megmutatják hogyan kell igazából játszani a Power Metalt. Ha megmutatják a mai fiatal generációnak, hogy mi is az az igazi Power Metal, ami nélkülük nem jöhetett volna létre pár évtizeddel ezelőtt :)
És ebből a szempontból a Firepower ugyanolyan igazi tűzerő mint a Stained Class, Screaming, Defenders, Rami it Down, Painkiller, Jugulator lemezek :) És aki a Priestnek ezt a keményebb oldalát szereti, az az új lemezt is szeretni fogja :)

garael 2018.03.18. 18:35:43

@fehérfarkas: Hát kb. ezt írtam én is. Abban mindenképpen igazat adok, hogy hatvan felett már nem vár az album stílusteremtő dolgokat.Ehhez hozzátenném, hogy ráadásul annyira szerteágazódott a stílus, hogy sokkal nehezebb a rácsodálkozás ténye, meg hát 25 éve hallgatok metalt. Ha most lennék 14 és kezdő, biztos el lennék ájulva tőle. (Mert hiába más a fiatalok ízlése, nekem nem igazán jött be sem a nu, sem, a rap, sem az iprai metal, de az egyéb crossoverek sem. Ja, és biztos, hogy 14 évesen is a hard rock, heavy-power és prog. metal vonalon mozogna az ízlésem:).

Kotta 2018.03.18. 18:57:57

hibátlan lemez, nekem nagyon bejön

fehérfarkas 2018.03.18. 23:28:44

@garael: Nekem a Ram it Down az egyik kedvencem a zenekartól. Sokan leszólják azt a lemezt. Igaz vannak olyan hibái, ami miatt nem lehetett belőle olyan stílusteremtő klasszikus mint a Defendersből, Sad Wingsből vagy a Stained Classból, de még olyan vérfrissítést sem hozott a stílusba mint a Painkiller.
Az egyik ilyen hibája maga a dobos Dave Holland illetve a dobos hiánya, amit dobgép helyettesített. Ez sok metal rajongónál megbocsáthatatlan bűnnek számít. Számomra azonban inkább egy kicsit iparibb hangzást ad a lemeznek (hozzáteszem a valóságban a számok nagy részénél Dave Holland ténylegesen dobol, csak kevés helyen van dobgép). A másik hibája a lemeznek a dalszövegek. Voltaképpen 2 témáról szólnak: a zenéről (Rock és Metal) és a szerelemről. Hát igen, szövegileg nem a legintelligensebb JP lemez.
Vannak akik a Johnny be Good feldolgozást is a hibák közé sorolják, de szerintem ez nagyon jól sikerült. Illetve ott van a 2 Glam rock szám a Love Zone és a Love You to Death. Szerintem ez a 2 szám is egész jól sikerült, csak éppen a JP-től szokatlan. Ha a Mötley Crüe vagy a Poison írta volna, akkor biztos hatalmas MTV slágerek lettek volna, de sok Priest rajongó szemében megbocsáthatatlan bűnnek számítottak.

Ugyanakkor a lemez előnyei: 3 hatalmas szám ezen a lemezen van (minden idők kedvenc JP számai közé tartoznak nálam): az elsöprő erejű 2 Speed Metal szám: címadó és a Hard as Iron, valamint az epikus és utópisztikus Blood Red Skies (amiben tényleg van dobgép és a 3. világháború utáni embertelen világhangulatnak ez nagyon is jól áll).
Rob Halford élete egyik legjobb teljesítményét nyújta ezen a lemezen. És élőben is tökéletesen vissza tudta adni (elég bármelyik bootleg koncertet maghallgatni a lemez turnéjáról - a Heavy Metal extrém magasait Halford tökéletesen énekli ki élőben, a címadó iker-gitár párbaját a 2 gitáros hibátlanul játsza el élőben).
A gitárszólók ezen a lemezen az egyik legjobbak. Olyan iker gitárszólók vannak rajta, hogy a mai napig a kedvencemmé teszik a lemezt. Halford éneke és a gitárszólók a lemez minden hibáját elfeldtetik.
(Nemcsoda, hogy a lemez annyira alulértékelt a Painkiller árnyékában, hiszen az ezt követő Painkiller megtartott minden pozitívumot a RID-ból, viszont a hibáit eldobta vagy kijavította és így egy hibátlan, tökéletes mestermű jött létre)

És hogy jön ide a Ram it Down? Úgy, hogy 30 évvel ezelőtt jelent meg 1988-ban, és az sem egy klasszikus vagy stílusteremtű JP album, ahogy a Firepower sem. De a maga nemében mindkettő egy nagyon jó album. Sőt, a Firepower stílusában sokkal egységesebb, sokkal homogénebb (itt nincsenek Glam Rock számok, hanem az utolsó szám balladán kívül mindegyik igazi Power Metal bomba), és sehol nincs dobgép, hanem végig Scott Travis szuper dobolása hallható. Nálam a Firepower oda került a Ram it Down mellé a kedvenc JP lemezek között :)
(a Defenderst, Painkillert és a Sad Wingset nem tudja überelni, de azt egyik zenekar egyik lemeze sem, max azzal egyenértékű tud lenni, mint a Metallica Mastere vagy Maiden Numbere, vagy a Slayer RIB-ja, vagy Therion Thelije, vagy Helloween 2 Keeppere)

CockOfCthulhu 2018.03.19. 19:05:10

Fehérfarkas, nem vagy semmi ezzel a hithű trve metalos ATTITŰDDEL (a la Garael), látom magam előtt, ahogy büszkén felhúzod a szegecses csuklószorítót, mielőtt nekivágsz a klaviatúrán való kisregényírásnak. :)

CockOfCthulhu 2018.03.19. 19:11:10

Amúgy remek a teljes lemez, talán ez szól a legszebben a Painkiller mellett, nekem egyedül az egysoros, fantáziátlan refrének nem tetszenek, mint pl. az Evil Never Dies. Bár az is igaz, hogy a Judas mindig is szerette az ilyesmit, talán nekem épp ezért nem lesz soha a kedvenc bandám, túl szögletesek, na. Arra pedig kíváncsi lennék, mennyit kozmetikáztak Halford hangján a stúdióban, mert gyanúsan jól énekel. A Redeemeren tatásan fakóbb volt a teljesítménye, azóta csak kophatott neki. Szóval becsületes férfimunka!

fehérfarkas 2018.03.19. 21:48:55

@CockOfCthulhu:
Én az öltönyös-nyakkendős metálosok közé tartozom - de csak kinézetben. Az ereimben Manowar, Judas Priest és Helloween folyik Therion, Epica, Nightwish kíséretében :D :D :D

garael 2018.03.20. 10:34:39

@fehérfarkas: Mi a véleményed az új Therion rockoperáról? Nekem nagyon nagy csalódás, az első lemezt sem tudtam végig tolni. (Pedig pl. a Judas Nostredamus lemeze nagyon tetszett, és szeretem a rockopera-musical műfaját is.)

Régi Olvasó 2018.03.20. 19:20:48

@garael:
Tudom, hogy nem engen kérdeztél, de elmondom, mert megint meglepő dolgot tapasztaltam magamon, ezúttal a Therionnal kapcsolatban. Minden hangulat kérdése!

Először amikor meghallgattam - nagy elvárások közepette - negyedik nekifutásra végeztem vele és nagyon lehangolttá tett az egysikú ritmika, túloperázott ének, gitártalan zene. Félre is dobtam. Aztán március 15-ét azzal ünnepeltem, hogy a gyümölcsfáim felét megmetszettem, miközben 9 kemezt le is hallgattam. Ebből 3 az új Therion volt. És tetszett! Igen, egyben lehallgatva, csak félig odafigyelve, számról-számra azon kaptam magam, hogy figyelem és élvezem a dallamok símogatását, megérintenek. Fogom még hallgatni...

garael 2018.03.21. 06:20:23

@Régi Olvasó: Mire jó a gyümölcsfa metszés!:)

Régi Olvasó 2018.03.21. 18:29:42

@garael:
Ha gonolod, szívesen átadom neked a maradék három fa termővé vágdosásának lehetőségét, hogy kipróbálhasd a hatást, csupán önzetlenségből...

fehérfarkas 2018.03.22. 06:30:12

@garael:

Szerintem ez egy nagyon jó lemez, de nem szimfónikus metal, mint amire sokan vártak. Ez egy opera hard rock (Led Zeppelin) és gothic rock (Sisters of Mercy) elemekkel keverve - de elsősorban az operán van a hangsúly, és csak másodsorban a rockon. Metal csak nagyon ritkán van benne, főleg a 3 CD-n, ahol a történet a drámai végkifejlezhet közeledik.
Egyébként Christopher már régóta akart csinálni egy metal nélkül (vagy csak minimális metalt tartalmazó) operát, csak mindig úgy érezte ő is, meg a kiadója is, hogy nem érett meg rá az idő és a metalos közönség nem tudná befogani. Már az ikerlemezek idejében is szó volt egy 3. lemezről, ami egy metal nélküli opera lett volna, csak akkor a Christopher is meg a kiadó is úgy látták jónak, ha jegelik ezt a projektet.
Egyébként ritkán hallgatnak egy több részes operát az elejétől a végéig egyben végig. Inkább részleteket, témákat, fejezetek szoktak egyszerre végighallgatni.
(Vajon hányan és milyen gyakran hallgatján végig egyben Wagnernek a Nibelüng tetralógiáját, ugye?)

Nekem meg pont az operás dolgok miatt tetszik, és nagyon jó dallamok vannak benne. Sőt pont a metalosabb 3. CD (azon van a régi szimfónikus metal korszakot idéző Beneath the starry skies) tetszik kevésbé, és az első operásabb 2 CD tetszik jobban, mert azokon jobbak a dallamok. De ez ízlések és pofonok kérdése.
Aki metalt vár ettől a műtől az csalódni fog, mert ez nem metal. Ez opera hard rock és gothic rock elemekkel.

Az új Therion lemez azokhoz szól, akik zeneileg nyitottabbak a metalon és rockon kívüli zenei világra is, és akik szeretik az Elend, a Dark Sanctuary meg a Die Verbannten Kinder Evas lemezeit, vagy a The Gathering, Ulver, Burzum, Helloween (Chameleon) kísérletezős, metaltól eltávolodó lemezeit.

fehérfarkas 2018.03.22. 06:52:46

@garael: "Mi a véleményed az új Therion rockoperáról? Nekem nagyon nagy csalódás, az első lemezt sem tudtam végig tolni. (Pedig pl. a Judas Nostredamus lemeze nagyon tetszett, és szeretem a rockopera-musical műfaját is.)"

A rockopera és musical teljesen más mint a rendes opera.
A rock opera az rock zene, rock énekkel, csak egy komplett történet van a szövegben elmesélve, és akár több énekessel is a történetnek megfelelően.
A musical az musical, az a Hair, Macskák és hasonlók alapján ki ne ismerné :D :D :D

Az opera viszont egy énekes műfaj, ahol magán az éneken van a hangsúly és a zene csak kíséret. És az ének itt az igazi operaéneket jelenti.
A szimfóniánál viszont magán a hangszeres zenén van a hangsúly.
A Therion régebbi lemnezei szimfónikus metal lemezek voltak operás énekkel kísérve. Az új Therion lemez viszont egy opera, amit hard rock elemekkel fűszereztek. Persze lehetett volna opera, amit metal zenével kísérnek, de a Christopher inkább a hard rock mellett döntött.
Szóval itt senki ne várjon olyan szimfónikus és metalos részeket mint a Theli és az ikerlemezek közti időszakban játszott a zenekar. Mert ez a lemez teljesen más stílus. Ezért írtam az előző kommentemben, hogy ez a metaltól eltávolodott zenéket (is) kedvelőknek, meg a zeneileg nyitottaknak ajánlott. Akik metalt várnak, azok csalódni fognak.
Illetve az, hogy egy 3 CD-s lemezt ugyanúgy nem kell elejétől a végégig egyben hallgatni, ahogyan egy többfelvonásos operát sem elejétől a végéig hallgat otthon az ember, hanem részletekben. :)

Christopher úgy látszik már nem akar a hagyományos metal zenekart csinálni a Therionból, még szimfónikus metal zenekart sem. Hanem új és járatlan ösvényeken kísérletezik (nemcsak ez a lemez, hanem lásd pl. a francia dalokat feldolgozó lemezét is), ami van akinek tetszik, és van akinek nem. Ízlések és pofonok. :)