Guy de Maupassant olvasása még száz évvel ezelőtt is pirulásra kényszerítette a fiatal lányokat, akik csak hírből ismerték a francia polgári irodalom Flaubert mellett talán legnagyobb alakját. Maupassant azonban – jóllehet írásaiban gyakran fedezhető fel az erotika – csak annyiban foglalkozott a szerelmi élettel, amennyire ez a korabeli francia társadalom különböző rétegeinek mindennapjaihoz hozzátartozott. Munkásságában gyakran realisztikus kívülállóként, mintegy mikroszkóp alatt figyelte novellái tárgyát, az embert, különböző – általában gyarló – szegmenseit kiragadva, és irodalmi keretbe foglalva azokat.

Maupassant azokban az évtizedekben élt, és alkotott, amikor elenyésztek a polgári eszmények. A francia forradalom nagy jelszavai végképpen érvényüket vesztették, amikor a polgárság vérbe fojtotta a párizsi kommünt, s vele a dolgozó nagy tömegek igényét arra a szabadságra, egyenlőségre és testvériségre, amelyet hajdan a polgári forradalom ígért az emberiségnek. Ezeknek az eszméknek 1871 után valójában már semmiféle tartalmuk nem volt: a polgári élet eszmények nélküli tülekedéssé vált. Ez okozta az 1848 óta egyre erősödő s a század végső negyedére teljessé váló általános kiábrándulást Nyugat-Európában. S a polgár, aki nem akart vagy nem is tudott túllátni magán, de ha valamelyest tisztán látó volt, nem is eszményíthette többé magát, és kibontakozást sem láthatott a jövőben – menthetetlenül kietlen reménytelenségbe jutott.   Nem véletlen, hogy az író a polgárságot kicsinyesnek, önzőnek, a mának élő, cél nélküli aranyifjak és delnők, kockafejű hivatalnokok, zsarnoki tisztviselők, gyáva és buta kispolgárok halmazának ábrázolja, gúnnyal és részvét nélküli derűvel, ám aprólékosan, a mindennapi élet történéseit középpontba helyező realizmussal. Az eszméit és erkölcsét vesztett polgár alakja aztán néha olyan balsejtelemmel telített pesszimizmusban fogalmazódott meg, mely már túlmutatott a mindennapi valóságon is, és a horror irrealisztikus világába vetítette ki az egyéni kétségbeesést és borzalmat. Különösen jellemző volt ez Maupassant utolsó alkotói korszakára, mikor elméje lassan elborult s az ebből fakadó félelmek és víziók által a megszokott novella-alakok ábrázolása gyakran az irracionalitás dimenziójában folytatódott.

Mindenesetre az író novelláiban szinte minden horrortípus archetípusát megteremtette: írt szellemtörténetet (Nyúzott kéz), pszichológiai thrillert (Őrült) E. A. Poe ihletésű kriptakrimit (A rángó kéz), hullasztoriba oltott csattanós történetet (A halott szerető). Novelláiban – jóllehet néha elkalandozott a természetfölöttibe – racionális kívülállással próbálta ábrázolni a borzalmat: talán ezért is tűnik olyan emberközelinek a hideg iszony, ami írásaiból árad.

Maupassant-t egyébként gyakran foglalkoztatták a félelem emberi gyökerei. Így ír erről A félelem c. novellájában.:

 "…Ahogy fellibbennek az ismeretlenek fátylai, úgy szegényedik az ember képzeletvilága… Azt mondjuk magunknak: Elég a fantasztikumból, a furcsa hiedelmekből; a megmagyarázhatatlan is megmagyarázható. A természetfölötti világ apad, mint a tó, melyet csatorna csapol le, a tudomány napról napra hátrébb szorítja a csodavilág határait”…” Azzal, hogy fülön fogjuk a láthatatlant, elszegényítettük a képzeletvilágot. Az én szememben ma olyan a föld, mint egy elhagyott, üres és puszta tájék. Oda a hiedelmek, melyek költőivé tették. Ha éjjel elmegyek hazulról, úgy szeretnék borzongani attól a szorongástól, amely az öregasszonyokat keresztvetésre készteti a temetőfalak mentén, a még meglévő babonás embereket pedig menekülésre a mocsarak furcsa párái s a kósza lidércfény elől! Hogy szeretnék hinni abban a bizonytalan és rémisztő valamiben, amelyet elsuhanni véltek egykor a sötétben!

Milyen sötét, mily iszonyú lehetett az est homálya hajdan, mikor még tele volt ismeretlen, alaktalan meselényekkel, gonosz garabonciásokkal, akiktől úgy féltünk, hogy a vér is megfagyott az ereinkben, akiknek titkos hatalma meghaladta értelmünk korlátait, s akik elől nem volt menekvés.

A természetfölöttivel együtt az igazi félelem is kiveszett a földről, hiszen igazában csak attól fél az ember, amit nem ért. Megrázhatnak, zavarba hozhatnak, ránk ijeszthetnek a látható veszedelmek. De mi ez a lélek rezdüléséhez képest arra a gondolatra, hogy bolygó kísértettel fogunk találkozni, egy halott ölel magához, vagy előront valami szörny, az emberi iszonyat szülötte…"

Maupassant azonban munkásságával szavainak bizonyságát cáfolta meg, hiszen a háború borzalmairól, a nyomorból adódó ösztönös emberi cselekedetek szörnyűségeiről olyan következetes racionalitással volt képes mesélni, hogy a horror az emberrel együtt élő társsá vált; mindemellett görbe tükröt tartott a szokásaik korlátaiba szorított embereknek, akik önmaguk teremtették ezt a világot, minden földhözragadt szörnyűségével és gyakran transzcendens-elvi, ám valóságban nagyon is racionális indíttatású gonosztetteikkel.

Garael