Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Kino: Radio Voltaire (2018)

2018.04.08. 18:47 | Dionysos | Szólj hozzá!

yyy_9.jpg

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
johnmitchellhq.com
facebook.com/KINObandofficial

Nincs helye félrebeszélésnek, John Mitchell gitáros-zeneszerző a brit neo-prog koronázatlan királyává avanzsált az elmúlt néhány évben. Persze azt hozzá kell tenni, hogy uradalma elég rossz állapotban van; az egykor jobbnál-jobb előadóktól és albumoktól hemzsegő gyarmatbirodalom elöregedett, elnéptelenedett, a hűbéresek és az alattvalók pedig javarészt elpártoltak. Mitchell király régen elsősorban az Arena soraiban tündökölt, de egy csomó színvonalas brit neo-prog formációhoz köze volt: pl. az It Bites, Frost* és a tavaly agyondicsért Lonely Robot, amit gyakorlatilag egyszemélyes projektként működtet.

A 2005-ben debütáló Kino egyébként kísértetiesen hasonlít a Lonely Robotra, lényegében ez is Mitchell kreatív energiáinak levezetésére szolgál, azzal a különbséggel, hogy talán kevésbé merengő a stílus és itt elég neves muzsikusokkal dolgozik együtt, pl. Pete Trewavas bőgőssel (Marilllion, Transatlantic). A koncepció, a hangzás, a stílus máskülönben nagyon hasonló, de kénytelen vagyok megjegyezni, hogy Craig Blundell (Frost, Lonely Robot, Steven Wilson) dobcucca (vagy annak digitalizált stúdióverziója) idegesítően művi, erőtlenül puffogós. Ezért nagyon kár. Szerencsére Mitchell jellegzetes, bika gitársoundja és ízes szólói nagyban kárpótolnak.

Nem egészen értem, miért kellett a folytatásra 13 hosszú évet várni, de az új lemezt immáron sokszor, elejétől-végig, egyben átpörgetve az a véleményem, hogy nagyon megérte. Ugyan nem válik el markánsan a Lonely Robottól (főleg mivel Mitchell itt is magára vállalta az énekesi feladatokat), de alapvetően lazább, vidámabb anyagnak tűnik - és ez sok tekintetben (pl. a befogadhatóság szempontjából) javára válik.

Személy szerint nagyon örülök Mitchell hiperaktivitásának, hiszen a műfaj régóta nagy kedvencem és hihetetlenül fájdalmas néznem évek óta tartó nyűglődését. Hátha a többiekre is ráragadna valami az ő elszántságából, munkaszeretetéből! Talán éppen az ilyen albumokkal hinti el a brit neo-prog újabb kivirágzásának magvait.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

http://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr3813818840

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.