Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Lords Of Black: Icons Of The New Days (2018)

2018.05.17. 17:59 | garael | 5 komment

lords_of_black-cover-2018.jpg
Kiadó:

Frontiers Records

Honlap:
www.lordsofblack.com

A Lords Of Black ezzel az albummal világosan kijelölte saját útját, amin Axel Rudi Pell is szeretne lépkedni, csak hát sajnos sosem fog – legalábbis ilyen magabiztosan nem.  Mert jóllehet, a csapat zenei hatásaiban Uli Kuschnak hála a Masterplan, illetve Jorn szóló albumai mutathatók ki, azt azért az aranytorkú felfedezettem maga sem tagadhatná – meg hát miért is tenné? –, hogy eddigi albumaik epikus számaiban megcsillannak a szivárvány színei, még ha fakóbban is, mint amit Blackmore-ék annak idején az égre festettek. A LOB tehát mindaz, amivé Pellnek válnia kellene, ha lenne benne némi mersz és kockáztató kedv, aminek hiányában azonban tulajdonképpen évek óta ugyanazt az albumot gyártja le, jobb-rosszabb változatban.

Az ifjú Rómeóban (Júlia nélkül, ám Tony Hernando gitárossal egyetemben) ezzel szemben buzog a tettvágy, így aztán még talán sosem tartalmazott ennyi progresszív elemet és szigort a hispánok  "all-star" válogatottjának egyetlen munkája sem – hála az énekes és a gitáros tehetségének, valamint a producer tuti elképzeléseinek, aminek eredményeképpen nem a legutóbbi lemez "copy-paste" változatát kapjuk meg. (A végletekig torzított gitár hangja mintha a Jorn aranyéveit végigkísérő Lofstadt mintája lenne, és ebbe még a Frontiers sem akart beleszólni – biztosan úgy rettentek el tőle, mint egyszeri kommunista a tőkétől.)

Romeo érzékelhetően tanult a mester mellett, hangjával akár a telefonkönyvet elénekelve is fenn tudná tartani a figyelmet, gitáros társa pedig jelenleg – ismétlem, jelenleg – sokkal jobb teljesítményre képes, mint a fáradtság és kopottság jeleit mutató Blackmore, így aztán már csak a megfelelő zene kell ahhoz, hogy remeket alkosson a gárda. A kiválóság pedig hajszál híján sikerült is, és ha az albumon szereplő 12 számból kiválasztjuk a legjobb kilencet, akkor meg is kaptuk volna – itt viszont hibázott a producer, mert a kevesebb néha többet ér –, ezt az aranyigazságot pedig az olyan túlnyújtott, vagy semmitmondó számok erősítik meg, mint az epikusnak szánt, ám tartalmatlan "The Way I'll Remember", vagy a töltetlen rétes módjára nyúló és unalmas "Kings Reborn". Most persze ütheti a fejemet az elvarázsolt hallgató, hogy mi-mindent hordok itt össze, és nekem a sok sem elég: igaza van, mert én nem vagyok olyan, mint a valamikori katedrálist építő mesteremberek nemzedékei, akik direkt hibákat hagytak munkájuk során, mivel tökéletest ember nem alkothat. Nem, belőlem inkább haragot vált ki, ha az elszalasztott lehetőségre gondolok, mert a csapatban igenis benne van a lehetőség, hogy az első vonalba kerüljön, de ahhoz meg kell tanulni a mértéket. Hiszen akik úgy tudják a Masterplan Helloween-gyökerű, ám játékosan progresszív világát felidézni, mint ahogy azt a "When A Hero Takes A Fall"-ban és a "Fallin'"-ban teszik, vagy olyan Stargazer-szerű epika összekovácsolásra képesek, mint az "All I Have Left" – azzal a dal gerincét alkotó gitárszólóval, apám! –, azokról igenis elvárom, hogy ne hibázzanak, főleg most, amikor az örökség ápolása mellett mernek és tudnak modernek és előremutatóak is lenni.

A kritikai megjegyzések után itt pedig a dicséret sorainak kellene következni, de elég meghallgatni a csatolt klipet ahhoz, hogy ne fogjon a klaviatúra billentyűje, mert a hangok mindennél ékesebben beszélnek, én pedig nem akarom az elkoptatott jelzők halmozásával rabolni az olvasó türelmét. A LOB egész egyszerűen leszállította eddigi legjobb albumát, és ha képesek lesznek tartani ezt a színvonalat, előbb-utóbb az ereje teljén túljutott Masterplantól akár át is vehetik a zászlót.

Garael

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

http://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr8313966874

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Régi Olvasó 2018.05.18. 19:54:49

Hatalmas lemez lett, na! Számomra két csúcspont van benne, a World Gone Mad és a All I Have Left (igen, a szólóján elámulok), de az előző albumuk valahogy egységesebb.
Év végén biztosan listás lesz!

garael 2018.05.19. 09:48:22

@Régi Olvasó: Nekem kicsit keményebbnek és progresszívebbnek tűnik, mint a legutóbbi.

Altos 2018.05.24. 15:15:17

Gyerekek ez az Axel Rudizás valami fóbia nálatok? Azt értem hogy Turisasnak soha sem jött be, de azt már kevésbé hogy Csigabiga mikor hozzátok került elfelejtette hogy addig egymás után vette meg a sorlemezeit, és azóta mindig negatív felhanggal ír, ma már ugyan egy másik lapba.., most meg már Garael is...Valamit szögezzünk le, az Axel Rudi Pellnek tényleg hasonló lemezeket ír évről évre, de nem azért mert Blackmore-t koppintja, hanem azért mert bár valóban integrálta a zenéjébe stlusjegyeit, sőt néhány más előadóét is, de ebből kialakított egy mással össze nem téveszthető Axel Rudi Pell stlíust. Ami meg a Lords Of Black lemezt illeti, még csak most fogom meghallgatni, de a belinkelt dalban én inkább Gotthard-ot érzek mint Rainbowt, és ha minden daluk legalább ilyen jó, akkor is még kéne csinálni néhány albumot, hogy Axel Rudit utólérjék slágerek számában...

garael 2018.05.24. 17:49:45

@Altos: Nem fóbia, pusztán az unalom jele. Én nem a gitártudását kérdőjelesem meg, hanem a dalszerzői, kreatív energiáit. Tudod, mikor előre tudom, hogy milyen hang fog érkezni, és ezt melyik korábbi albumán hallottam - az újdonság varázsával - akkor már nem tudok lelkesedni. Hallgasd végig az albumot, szerintem inkább Rainbow, mint Gotthard, de ha neked azután is az jön le, lehet, hogy neked van igazad...:)

turisas 2018.05.25. 14:58:18

@Altos: Már nem azért, de legutóbb én vállaltam be éppen az ARP lemezt, ahol leírtam, sőt megkövettem, hogy a faszi bár gyalázatos szólógitáros, saját erőből ért el sikert, mert hinni akart és hitt valamiben és azt is megállapítottam, hogy a hallgatókat baromira nem érdekli, hogy egy zenekaron belül ki és hogy gitározik, mert elsősorban a dalokat nézik, a technikai tökéletességet meg szinte csak a gitárosok vizslatják. Kritika itt:

dionysosrising.blog.hu/2018/03/15/axel_rudi_pell_knights_call

Azt viszont továbbra is fenntartom, hogy valaki 30 év gitározás után technikailag itt tartson, az szinte értelmezhetetlen tehetségtelenség. Bárki, aki kicsit is tud gitározni, meg fogja erősíteni, hogy erre a szintre fél év alat el lehet jutni. Amit itt összekaparászik, az példátlan az élvonalban. A pentaton skálában nem eltalálni a hangokat, röhej....

www.youtube.com/watch?v=5LkLl86nL1M&feature=youtu.be