Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Mobilmánia: Vándorvér (2017)

2017.10.18. 16:39 | garael | 2 komment

indemmmmx_php.jpg
Kiadó:

Hammer Records

Honlap:
mobilmania.rockband.hu

A legutóbbi Mobilmánia albumot azért dicsértem, mert a "mániákusok" mertek elszakadni a magyar hard rock kijátszott sémáitól, most azért dicsérem őket, mert kijátszották az összes olyan sémát, ami a műfajra jellemző. Hogy ellentmondok saját magamnak? Nem, mert a csapat amit tett, kiválóan tette, még akkor is, ha azokban a pillanatokban, amikor mertek kockáztatni, és kétlábdobos keménységgel ötvözték a lágyabb harmóniákat – lásd és halld nyitószám, vagy a "Rajtam csak a szeretet győz" –, olyat tettek, amit magyar hard rock csapat csak a hetvenes évek elején: utat törtek egy más stílus és attitűd felé.

Nem könnyű persze úgy sikert ismételni, hogy a környezet folyton alakul, ráadásul most azt az énekest – Molnár  Pétert – kellett pótolni, akiről nehezen hittem, hogy pótolható. Erre mit az ég, szinte onnan pottyant a frontemberi posztra Gamsz Árpád, aki – és most nem akarok a különböző tehetségkutatók eltúlzott megállapításainak bűnébe esni – szintén nemzetközi színvonalon képes a rábízott feladatot megoldani, ráadásul dalszerzőként is megmutatja, hogy úgy érzi a stílus lényegét, ahogy csak azok, akik lelkének részévé vált az egész hetvenes évek.

Friss, lendületes, de ha kell, érzelmekkel teli, egyszerre hagyománytisztelő, ugyanakkor néha kockáztat is – ezek a szavak jutnak eszembe, miközben az albumot hallgatom, és ha vannak is ismerős pillanatok, ráadásul nem is oly régről – az "Ez a nap másképp legyen" dallamaira az egész a "Simli-show"-t rá lehet énekelni –, nem gond, mert az idézetek pont ott vannak, ahol lenniük kell, szervesen integrálódva zenei környezetükbe.

Vikidál Gyula ismét tiszteletét teszi – leginkább a lírai pillanatokban – és bizonyítja, hogy azok bizonyítványába, akik szerint már nem képes a megfelelő teljesítményre, elégtelent kell befirkantani hallás tantárgyból. Apropó, az album lassabb, érzelmesebb számaiban némi Demjén jelleg is felfedezhető. Az "Egy új szerelmes dal" kimeríti a progresszivitás fogalmát, mert nem hiszem, hogy van olyan egykori fekete bárány, aki ilyet merészelne, mert azonnal kaptafára húznák...

Rendkívül örülök annak, hogy a csapat több számban is megidézi az "ősanyát", vagyis a blues-t: ilyenkor néha Hobo szelleme is kísért, érdekes módon zeneileg, és nem a szöveget tekintve, amit többségében ismételten Horvát Attila jegyez, de Vikidál Gyula is leszállította a maga részét – én nem igazán ismertem őt korábban erről az oldaláról, úgyhogy kellemes meglepetésben volt részem.

Az instrumentális oldallal könnyű a dolgom, mert ahol ennyit és ott szól a Hammond, ahol, nem lehet kérdés a gitárszólók relatív rövidsége sem: el kell fogadni, hogy a súlypont jelenleg a hangulaton, az érzelmeken, a lüktetésen és a sodró lendületen van (talán feltaláltam a stílus lényegét?) – ebben az érdemeket nem lehet elvitatni Donászy mestertől –, amit a hangszeresek úgy oldanak meg, ahogy az a tankönyvekben le van írva.

Tizennégy dal akár sok is lehetne, de egyszer sem érzem, hogy valamelyik felesleges lenne, ami két dolgot jelenthet: vagy szeretem a tölteléket, vagy úgy találták el az ízlésemnek megfelelő zenei világot, hogy abba egyetlen hiba sem csúszott. Kritikai ténykedésemben tudom, hogy megvesztegethető vagyok – aminek ára általában a stíluspreferenciámnak megfelelő dalcsokor –, nos, most akár ezt is bevállalom, valószínűleg rengeteg rajongó társaságában. A Mobilmánia ismét lekenyerezett, ráadásul ravasz módon, egy olyan produkció tálalásával, ahol szinte minden hard rock ízt ismerősként üdvözölsz, ám a tálaló edény kemény vasból készült, amibe sem a szakács, sem a pincér bizony nem roppant bele. Jó étvágyat!

Garael

Mentés

Címkék: lemezkritika

JACK ROSE: Cold Breeze (video)

2017.10.16. 12:53 | Dionysos | 6 komment

Maroknyi stábunk (egyik) jelesének új munkája. Bőven indokolt, hogy közzétesszük, ennél a nemzetközi instrumentális mezőnyben is vannak vérszegényebb produkciók. Gratulálunk és büszkék is vagyunk (legalábbis én egészen biztosan)!

Túrisas

Címkék: video

Clockwork Revolution: Clockwork Revolution (2017)

2017.10.14. 14:53 | Dionysos | Szólj hozzá!

clockworkrevolution.jpg

Kiadó:
Sonic Night Music Club

Honlap:
www.clockrev.com

Szupergrup az undergroundból? Vagy undergrup a szupergroundból? Lehetne akár nyelvtörő is, már ha értelme lenne, de a csapat esetében alapvetően egy "kisebbségi" műfaj (amerikai heavy metal) a megfejtés, ráadásul fejfelkapós arcokkal, még akkor is, ha a tagok a valamikori híres anyacsapat megteremtőinek pótlékai voltak. Patrik Johannson dobos (W.A.S.P., Yngwie Malmsteen, G3, Gus G., Lynch Mob), Wade Black énekes (Leatherwolf, Crimson Glory, Seven Witches, Leash Law, War Of Thrones), Dirk Van Tilborg bőgős (Alias, Attakk, Crimson Glory, Kamelot) és Dewayne Hart gitárosból (Kinlin) talán csak az utóbbi lehet itt, Európában viszonylag ismeretlen, de játéka azért komolyabb felkészültséget sejtet, mint apró, füstös pinceklubok próbatermi helységeit.

Bár a stílus megjelölésnél amerikai powert olvastam – ajánlom mindenkinek a Encyclopaedia Metallumot –, de a Metal Church epikus, nyugisabb, és a Savatage mesélő nyomvonalán haladó együttes csak a nyitószámban lép át a power zaklatottabb világába, egyébként igen dallamos, talán a Circel II Circle hozzáállásához hasonlatos, bár annál kissé komorabb játékban utazik. Nem, sajnos – sajnos? – semmi közük a valamikori Crimson Glory fémes, rideg, progresszív attitűdjéhez, ez bizony jó öreg dallamos heavy, amúgy amerikai módra.

A kérdőjelet nem véletlenül tettem az előbb, hiszen a prezentált stílusnak megvannak a maga előnyei, és ha Wade Black nem is ereszti ki úgy a hangját, ahogy az elvárható lenne – vagyis dobhártyahasogató élességgel –, koszos, kissé nazális orgánuma kiváló a különböző érzelmi árnyalatok kibontásához és a dallamok megfelelő ívű tolmácsolásához. S ha már dallamok: úgy érzem, ebben alkottak igazán nagyot a fiúk, mert az amerikai csapatoktól eltérően itt nem a riffeken és groove-okon van a hangsúly, ami akár kockázatos is lehetne, de ha már kocka, akkor az el van vetve: jól tette az együttes, hogy nem állt be a sorba a huszadik egyen-power bandának, még akkor is, ha szokás ezt a műfajt érdemein felül elbírálni.

Igazán egyetlen szerzeményt sem tudok kiemelni, vagy helyesebben mindet, ha az album világát akarom bemutatni, mert abszolút egységes színvonalról beszélünk, aminek egyetlen hátránya lehet, mégpedig az összefolyás jelensége, ez azonban a harmadik hallgatás után eltűnik, köszönhetően a remek melódiáknak. A hangszeres teljesítményt sajnos kissé elnyomja a szokásos, undergroundban tapasztalt rossz hangzás, de úgy érzem, itt teljes mértékben a csapatmunkán volt a hangsúly, és nem az egyéni akrobatikán.

Lehet, hogy nem váltja meg a világot debüt albumával a Clockwork Revolution, de akik szeretik ezt az elmélkedősebb, dallamaiban kissé könnyedebb amerikai metal-világot, amúgy Metal Church light módra, azok mindenképpen szánjanak a lemezre két-három hallgatást, megígérem, megéri. S ha úgy találjátok, mégsem, legyen ez a legnagyobb tévedésem!

Garael

Mentés

Címkék: lemezkritika

Angertea: Seeds Of Hell (video)

2017.10.13. 09:06 | Dionysos | Szólj hozzá!

Eddig is segítettük némi promócióval a szimpatikus mágocsi rockereket, ezúttal is megtesszük. A promóciós szöveg pedig imigyen szól:

A tavaly kiadott "Snakes in Blossom" lemezünk leginkább grunge-os dalához, a "Seeds of Hell"-hez készítettük el új klipünket. Ez a zenekar történetének első animációs klipje. A videót egy régi ismerősünk, Lóránt Demeter rendezte. Teljesen szabad kezet adtunk neki, és saját benyomásai, érzései alapján csinálta meg a videót. Demeter így nyilatkozik az anyagról:

– A dal címéből indultam ki, tetszett a "Seeds Of Hell" hangulata, ebből kiindulva lett az a koncepció, hogy van egy ciklus, aminek egy körbeérését láthatjuk a klipben. Az elején a magok megtermékenyítik a földet, növények és mindenféle lények kelnek életre, de hamar túlburjánzik a növekedés és káosszá válik, végül a magok visszaszívják az energiát, minden leépül és kezdődhet újra a ciklus. Technikailag kézi rajzos az alap, ez lett megmozgatva számítógéppel. Gyakorlatilag sík rétegek vannak egymáshoz képest eltolva térben, amitől 3D hatású lesz egy alapvetően 2D-s lapokból összerakott kép. Ja, és nagy élvezet volt dolgozni rajta :)

A videót a rendező több neves filmfesztiválra nevezte és már a hivatalos premier előtt beválogatták a Nottinghami Nemzetközi Microfilm Fesztiválra, és az októberben Kínában megrendezendő Ningbo Microfilm Fesztiválra! Mindkét helyen bemutatják a klipet, és indul a hivatalos versenyprogramban! Közben a zenekar már javában készíti a következő lemezét, egy akusztikus albumot, ami jövőre fog megjelenni. És emellett készülünk ebben az évben még egy klippel a Snakes lemezről, amit a "The Song For Vengeance" című dalunkra forgatunk.

 

Címkék: video

Jag Panzer: The Deviant Chord (2017)

2017.10.07. 09:20 | garael | 5 komment

jag_panzer.jpg
Kiadó:
Steamhammer

Honlap:
www.jagpanzer.com

True metal körökben szokás a Jag Panzert amolyan szent tehénként kezelni, nos, hasonlóan Moldovához – de hozzá nem felérhetően – tehenet fogok vágni: a kultikus státuszt még megértem, a feltétel nélküli, hibátlanná nyilvánított diszkográfiát nem. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne a többségnek lenne igaza – nem vagyok az a sofőr, aki szembe megy a forgalommal –, pusztán a szubjektum ilyenekre is képes: nagyobb gondot is okozott a történelemben az emberi tévedés, mint az én ebbéli botlásom.

Ami viszont tény: a csapat énekese és gitárosa a stílus megkerülhetetlen kiválóságai, még akkor is, ha jelen albumon – paradox módon – éppen  a technikai virtuozitás von le valamennyit az élvezeti értékből, de erről később. A Jag Panzer sosem tartozott a stílus thrashez közel álló képviselőihez, és jóllehet, a fanok fejében elsősorban az amerikai power klub illusztris tagjaként szerepel, igazából mindig is heavy metalt játszottak, jó adag európai ízzel, még akkor is, ha a dallam- és riffvilág egyértelműen érezteti, hogy Panzerék nevük ellenére az óvilágban jöttek le a futószalagról. Talán ezért is van az, hogy – a bevezető ellenére – a Savatage után, ami szintén komplexebb stílusmegjelölést igényel, talán a legkedveltebb US-power csapatom. Bárcsak a mi T-74-eseink lennének olyan kiváló állapotban, mint ezek a zenei harci szekerek, akiknek koruk ellenére nincs miért szégyenkezniük, már ami a csapásmérő képességet illeti – nem a thrash értelmében! (Bár az utóbbi években az illetékesek hol úgy döntöttek, kivonják a hadrendből, hol a maradás mellett tették le voksukat – szerencsénkre az utóbbi javára, így Briody-ék nagyon helyesen tovább zenélnek.)

Nem véletlenül írtam a jó formáról, mert talán az évtized legjobb Jag Panzer albuma született meg – és jöjjön ismét a szubjektív megállapítás! – köszönhetően a dallamok előretörésének és a hangnem változatosságának, amibe bőven belefér még a romantikus érzelgés is. Lehet, ha iszom még egy felest, azt a szót is leírom, hogy szinte kommersz megoldások is előkerültek – ami true birodalomban halálos bűn –, köszönhetően a kissé hatásvadász, ám megadallamos, egyébként parádésan átdolgozott ír folkdalnak, a "Foggy Dew"-nak, amit csak akkor lehetne überelni, ha a Falconer adná elő Mathias énekével: bár Harry Conklin rendkívüli énekes, neki elsősorban a fémes kiállások állnak jól, az ilyen jellegű érzelmi tolmácsolást kollégája, esetleg Patrik Johansson jobban meg tudná oldani. Az, hogy óvatosan bánjunk azért a "puha" jelzőkkel, mindenekelőtt a Tafolla-Briody gitárpárosnak köszönhető, akik nem hagyják feledni, hogy itt bizony metal-birodalomban járunk, és a szólók az átlagos középtempónak is megadják azt a lendületet, amit egy ilyen nagy rakás vastól elvár az ember. Ennek ellenére úgy gondolom, a szólógitáros bármennyire is virtuóz, egyszerűen szétvirgázza a dallamokat, melyek néha szinte könyörögnek a lineáris vonalvezetésért: a gitár ebben az esetben nem sír, hanem hisztérikusan zokog, kiabál, üvöltözik – ami lehet művészi, de legfeljebb egy hangszer-pszichiáter fogja élvezni, az is csak a szakmai szempontok miatt.

Szerény véleményem persze nem rettentsen el senkit az albumtól, amely – ismétlem –, a csapat egyik csúcsalkotása, és ez nagy szó, tekintve a most már énáltalam is megérdemeltnek tartott tehén-transzformációt.

 Garael

Mentés

Mentés

Címkék: lemezkritika

Revolution Saints: Light In The Dark (2017)

2017.10.04. 09:35 | Dionysos | 1 komment

y_123.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/RevolutionSaints

Azt szokták mondani, az internet nem felejt. Ehhez képest az emberek – úgy tűnik – elég gyorsan túlléptek Deen Castronovo kokaingőzös családi erőszakoskodásán. Amikor a 2015-ös bemutatkozó lemez végül csak fölküzdötte magát a 15-ös toplistám utolsó helyére, azt írtam: "Sajnos Deen Castronovo védhetetlen ámokfutása után aligha számíthatunk folytatásra." Szerencsére nem lett igazam: szerencsére, mert Castronovo bocsánatot kért, bevonult egy elvonóra és rendbe szedte az életét (ennek mementója a szentírási idézettel megfejelt "Freedom"), szerencsére, mert ezzel látványos példáját kaptuk a bűnbánat és a bűnbocsánat életformáló erejének, és nem utolsó sorban, szerencsére, mert így kezünkben tarthatjuk a második Revolution Saints albumot.

Azért mielőtt fenenagy keresztény érzelgéssel vádolnak meg, gyorsan megjegyzem: ha van egy kis vér a Shakra és az AFM kiadó pucájában, tuti beperlik a Forradalmi Szenteket Serafino Peruginóval és Alessandro Del Vecchióval együtt: az album borítója ugyanis ordas nagy lopás (csak meg kell nézni a Shakra tavalyi "High Noon" című lemezének borítóját)! Persze lehet, hogy a svájci rockerek és kiadójuk tudatosan nem csinálnak ebből ügyet, hiszen a végén még kapnának egy idézést a Rushtól, akik már 1975-ben előálltak ezzel a tematikával (Fly By Night). Nil sub sole novum – nincs új a nap alatt, idézhetnénk mi is a Szentírást (Préd 1,10).

Egyébként nem is a külcsínnel van gond elsősorban, hanem a belbeccsel. Az első album egy kellemes, dögös Journey utánérzés volt, bár talán már ott is több volt a lírai hangulat a kelleténél. A "Light In The Dark" még lassabbra sikeredett, a lemezt indító, klipes nótát leszámítva pedig az a jóleső Journey érzés is hiányzik. Ez a projekt is beállni látszik a Frontiers cizellált középszerének hosszú, tömött sorába. Innen (ahol mi állunk) már egész világosan látszik, hogy a házi zeneszerzők: Alessandro Del Vecchio, Erik Mårtensson és Magnus Karlsson nem mindenhatók – úgy látszik, Nápolyban ez még nem tűnt föl senkinek.

Már most látom, hogy ez a lemez – akárhogy is kapaszkodik – nem fog fölférni az idei toplistámra. Nem állítom, hogy nincsenek rajta szép pillanatok, elsősorban Doug Aldrich teljesítménye szenzációs, pedig ez nem is igazán az ő világa. Biztos akadnak majd olyanok, akik soraimat olvasva csak legyintenek, és azt mondják: mit kekeckedik ez a senkiházi, hiszen az RS éppen most kezd saját hangjára találni!? Lehet, hogy nekik van igazuk, csak éppen ez a "saját " hang engem erősen emlékeztet gyakorlatilag mindenre, amiben Del Vecchiónak dalszerzőként, producerként valaha is benne volt a keze.

Tartuffe

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Címkék: lemezkritika

Eden's Curse: Revisited CD+DVD (2017)

2017.10.02. 19:50 | Dionysos | 2 komment

y_122.jpg

Kiadó:
AFM

Honlapok:
www.edenscurse.com
facebook.com/edenscurseofficial

Az Eden's Curse dallamos hard rockban az egyik legnagyobb kedvencem mostanság, pedig nem mondhatnám, hogy karrierjük kezdete óta odaadó figyelemmel kísértem munkásságukat. Olyannyira nem, hogy a debütáló albumukat – melyen még a névadó Michael Eden énekelt – életemben nem hallottam. Ezek után aligha meglepő, hogy amikor bejelentették az idén 10 éves első album újra fölvételét és kiadását (lényegében az utolsó két anyagért felelős gárdával), nem igazán jöttem lázba. Ha nem csomagoltak volna egy ún. hivatalos bootleg koncert DVD-t hozzá – Herkulesre mondom! – meg se veszem.

Szerencsémre azonban végül csak megvásároltam a CD+DVD kombót, és azt kell mondjam, a banda nevét viselő, "revisited" első album már saját jogán megérdemli a figyelmet. A helyzet az, hogy ez a csapat már 2007-ben is tudta, hogy kell fogós dalokat írni, Köhne már akkor is nagyszerű gitáros volt, és a jól körülírható fejlődés ellenére (ami csak még jobb formációvá tette őket az évek során) az alapot képező csodarecept már akkor a birtokukban volt. Bár az eredeti sem szólt gányul és Michael Eden sem volt rossz énekes (sőt!), személy szerint nagyon örülök az izmosabb hangzásnak és Nikola Mijic kivételes orgánumának.

A koncertfilmet Glasgowban rögzítették 2014. november 28-án, azaz, a "Symphony Of Sin" album turnéján. Ennek megfelelően itt még nem a finn Chrism (Adamantra) billentyűzik, hanem Steve Williams (Power Quest). Az "official bootleg" megnevezés nem hagy bennünk kételyt, itt egy "low budget" termékről van szó, kis színpadon, kevés fénnyel, és – ha nem tévedek – két fix kamerával. Ennek ellenére egyáltalán nem lehangoló az eredmény, nem éppen tűéles a kép, a színek is elég fakók, de legalább nem kapkodják a képet össze-vissza (mint pl. a Frontiers operatőrei). A hangzás pedig egyáltalán nem rossz, sőt, azt a fajta természetes, túlzó utómunkálatoktól mentes hangképet kapjuk, amit mostanában oly sokan kérnek számon az újabb koncertfölvételeken. Az egésznek olyan hangulata van, mintha tényleg ott terpesztenénk valahol a sörszagú skót rajongók között.

A szetlista aligha lehetne jobb, egy az egyben megkapjuk a 2015-ös "Live With The Curse" dupla koncertalbum 19 nótából álló dalcsokrát, ami két óránál hosszabb játékidőt jelent! Én különösen a "Trinity"-s "Jerusalem Sleeps"-nek örülök. Ez a kétlemezes kis "meglepi" Eden's Curse rajongóknak egész egyszerűen kötelező, de szerintem azok is jól járnak vele, akik még csak barátkoznak a csapattal. Különösen Köhne és Mijic teljesítménye az, amit lehetetlen lefitymálni.

Tartuffe

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Címkék: lemezkritika dvd

Treat: The Road More Or Less Traveled CD+DVD (2017)

2017.10.02. 17:43 | Dionysos | 1 komment

y_121.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.treatnews.com
facebook.com/treatofficial

Némi lemaradással, de végre itt van a svéd dallamos hard rock verhetetlen nagy öregjeinek, a Treatnek koncert DVD-je. Illetve az már régóta "itt" van, csak éppen eleddig nem volt időm lelkiismeretesen kielemezni az anyagot. Figyelmes kis csomag ez a Frontiers kiadótól, akik 2010-ben haló porából támasztották föl a bandát. Nem is akármilyen visszatérés volt az, a "Coup De Grace" igazi kegyelemdöfésnek bizonyult, talán jobbnak is, mint a rá következő "Ghost Of Graceland".

A milánói Frontiers Festivalon, 2016. április 23-án rögzített bulit láthatjuk a DVD-n, ami azért jó hír, mert a nápolyi kiadó látványban tipikusan prűd anyagaihoz képest itt legalább adott volt egy rendes fénytechnikai felszerelés. Mindjárt meg is jegyzem, hogy a fővilágosítót sürgősen föl kellene világosítani arról, hogy gitárszóló közben azért illik a szólógitárosra irányítani legalább egy árva szpotlámpát. A néha hisztérikusan rángatózó, ide-oda fókuszáló kameramanoknak is szívesen rácsapnék a kezére, de az utólagos vágásnál mindenképpen illett volna odafigyelni arra, hogy szólók közben nem váltogatjuk ötletszerűen a beállításokat. Anders Vikström dögös és technikás szólói alatt ki a fityfene kíváncsi a dobosra, vagy a messze legrosszabbul megvilágított billentyűsre?

Persze ha arra gondolok, hogy az énekes, szegény Robert Ernlund leginkább úgy néz ki, mint Hector Barbossa (Geoffrey Rush) a Karib-tenger kalózaiban, talán jobb is, hogy az operatőrök nem voltak a helyzet magaslatán. Sajnos nagyon kevés rockernek adatik meg, hogy bájosan öregedjék meg: a túlságosan szűk nadrágból kibuggyanó úszógumi, az ujjatlan trikóból kikandikáló megereszkedett fölsőkarok, a tatás totyogás és a csapzottan lapuló, pókháló-szerű haj nem hízelgő dolgok...

Ha a fényképezés (a Frontiersra jellemzően) hagy is kívánnivalót maga után, a hangzás egyszerűen lehengerlő... túlságosan is az. Ez persze hozzáállás kérdése; sokakat idegesít, ha egy közel sem tökéletes élő fölvételt utómunkálatokkal políroznak föl. Ha nem tolakodó, nekem ezzel semmi bajom (inkább mint egy ratyi bootleg szörcsögés). Természetesen nem lehet kizárni, hogy Ernlund "élemedett" kora ellenére bomba formában van (láttunk már ilyet, pl. Glenn Hughes), vagy hogy a bandában mindenki úgy vokálozik, mintha frontembernek született volna (ilyet is láttunk, pl. Richie Sambora). Valójában azonban – főleg a helyszínen készült amatőr fölvételek alapján, amelyek kikerültek az internetre – egy eléggé indiszkréten végrehajtott utómunkálat eredménye a hibátlan hangzás, a telt gitárok, a stúdió-minőségű ének, a kamarakórusokat megszégyenítő vokálok. (Miközben pl. a "Get You On The Run" közönségénekeltetős része már-már komikus, hiszen a közönségből szinte semmi sem hallatszik.)

Minden gyöngesége ellenére örülök a DVD-nek, mindenképpen hiánypótló kiadvány; annak bizonyítéka, hogy a '80-as évek sokat kárhoztatott "hajbandái" sokszor bizony megkérdőjelezhetetlenül professzionális, ma is utánozhatatlan dallamérzékkel megáldott zenekarok voltak, nem csak ipari mennyiségű kokaintól, féktelen kicsapongástól, bábeli-torony méretű egótól gyötört, pufihajú, nyegle cicafiúk.

Tartuffe

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Címkék: lemezkritika

Sons Of Apollo: Psychotic Symphony (2017)

2017.09.30. 14:33 | Dionysos | 6 komment

y_120.jpg

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.sonsofapollo.com
facebook.com/SonsOfApollo1

Ha akad olyan egyáltalán, aki elolvasta blogunk küldetésnyilatkozatát, az tudja, hogy ezen az oldalon a dionysosi értelemben vett zenei élmények naplóbejegyzészserű "megörökítése" folyik (immáron 2008 óta). Van tehát annak némi tréfás éle, hogy jellemzően dionysosi szemszögből most Apolló fiainak teljesítményét értékeljük. Filozófiai (és általában véve kultúrtörténeti) értelemben ugyanis létezik egyfajta "versengő" kettősség (dichotómia) Zeus főisten két fia között: Apolló az ésszerű gondolkodás és a körültekintő rendezettség istene, s mint ilyen, elsősorban olyan erényekre alapoz, mint az okosság, lelki fegyelem és tisztaság. Dionysos ezzel szemben a spontaneitás, sőt a káosz istene, aki legfőképp az érzelmekre, ösztönökre, indulatokra épít. Természetesen – ahogy a manifesztónkban is elmagyaráztam – a kettő merev szembeállítása (főleg a zene területén) ügyefogyott dolog. Miközben egyértelmű, hogy egyes zenei stílusokban egyik vagy másik aspektus kerül előtérbe, az arányok mindig kevertek: nincs olyan muzsika, ami teljesen kizárja az intuíciót, érzelmet (de van, pl. az olyan stílusok, mint a minimál elektro-pop, de az meg már csak nagyon nagy jóindulattal nevezhető zenének), de eleve lehetetlen valódi zenét szerezni intellektuális értelemben vett rend, szabálykövetés nélkül (nyilván nem csak a képzett zenészek vannak tisztában a muzsika matematikailag leírható, ezért lényegileg és messzemenően racionális természetével).

Hú, de sokáig tartott (mindazonáltal érdemes volt) elmondani azt, hogy valójában nincs is semmilyen ellentét Apolló fiai (Portnoy, Sheehan, Soto, Bumblefoot és Sherinian), valamint Dionysos gyermekei (írói stábunk) között. Mi több! Nagyon nagy haversrácság és konzsenialitás (lényegi egyetértés, lelki rokonság) van! Annak ellenére egyébként, hogy az örökmozgó Portnoy újabb projektjének bejelentésekor azért vegyült némi félsz a lelkesedésembe. Végre prog-metál, de kikkel? Bármit hazudnak is az emberek, mindenkiben van előítélet (akárhogy is hívjuk: igény, elvárás, neveltetés, tapasztalat, ízlés, megérzés stb.), a kérdés inkább az, hogy képes-e az ember objektív mérce szerint mérlegelve meghozni végső ítéletét. Szerintem Portnoy nagyon jól tette, hogy a DT-ből való távozása után nem ugrott bele azonnal egy prog-metál kísérletbe. Hagyta, hogy a dolgok lecsengjenek benne/körülötte, kipróbálta magát más műfajokban. Az elmúlt, szűknek egyáltalán nem nevezhető hét esztendő őt igazolta, főleg miután a DT egy lelketlen, gyermeteg és legfőképp zagyva ál-produktummal, egy nem létező számítógépes játék sajnos létező zenei illusztrációjával szénné égette magát (The Astonishing).

Szóval előítélet. Abból van bennem pár, pl. a Sons Of Apollo zenészeivel szemben is. Minden tiszteletem mellett jegyzem meg a következőket: nem volt véletlen, hogy Derek Sherinian mindössze egy soralbum erejéig dolgozott együtt a DT-vel; szerintem ez a műfaj nem áll olyan jól neki, ráadásul hosszútávon a jellegzetes (ubiquitárius) szinti hangzása is idegesít (szerencsére néha előkerül a jó öreg Hammond is). Ron "Bumblefoot" Thal is kétségkívül hatalmas muzsikus, aki az eddiginél jóval komolyabb figyelmet érdemel, de stílusáért nem rajongok annyira (és mielőtt Túrisas beszól, az ő játéka, megszólalása sem annyira egyéni, hogy pár hangból azonosítható legyen). Sotóért teljesen odavoltam Yngwie első két lemezén, de azóta már-már menthetetlenül belekövült egy negédes, AOR-os perszónába. És végül ott van Sheehan, aki hangszerén egy igazi "szörny", sőt azonnal fölismerhető, karakteres hangzása, stílusa van, de – fájdalom! – éppen ez a hangzás az, ami miatt érdemei elismerése mellett idegenkedem tőle kicsit.

Ezek után már érthető, hogy a Sons Of Apollo megalakulásának bejelentésekor miért sóhajtottam föl imígyen: végre prog-metál, de kikkel? A legmélyebb álmomból hirtelen ébredve is kevésbé meglepő, koherensebb, karizmatikusabb zenészgárdát tudtam volna ajánlani Portnoy mellé. Ez azonban egyéni szocprobléma. Az objektív valóság ezzel szemben az, hogy egyrészt a hangszeresek lényegében adottak voltak a PSMS (Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian) projekt óta, plusz a kémia működik, még ha be is lengi némi laboratóriumi sterilitás. Sherinian véleményem szerint itt is szürke eminenciás (mint pl. a Black Country Communionban), jóllehet Portnoy mellett éppen ő a formáció ötletgazdája, de Soto például – becsületére legyen mondva! – most (főleg LaBrie-hez képest!) üdítően jól, kellő döggel teljesít. Bumblefoot pedig lehet, hogy nincs az ihletett és ihlető kedvenceim között, mégis baromi jó úgy riffmesterként, mint szólóban – amit pl. a "Sons Of The Time" második felében művel, egyszerűen lélegzetelállító. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy ő a pszichotikus szimfónia igazi kinyilatkoztatása!

Épp ideje, hogy lezárjam ezt a magamhoz képest szinte tolsztoji hosszúságú recenziót azzal, ami szerintem mindenkit foglalkoztat: vajon jobb-e a SOA a DT-nél? A válaszom határozottan és lelkesen igenlő: most, 2017-ben ez egyszerűen nem kétséges. Petrucciéknak nagyon komolyan föl kell kötni a gatyát, ha ezt überelni (vagy akár csak megközelíteni akarják). Szerintem az album egy kicsit megül a végére, de az első négy nóta csillagos ötös – főleg az albumot indító, orientális jellegű "God Of The Son" és a komótosságában is robusztus "Labyrinth" ütött ki azonnal. Nagy ünnep ez most a DT-közeli (és érthető okokból mostanában kicsit talán kiábrándult) prog rajongóknak!

Tartuffe

Mentés

Mentés

Mentés

Címkék: lemezkritika

Galneryus: Ultimate Sacrifice (2017)

2017.09.30. 09:58 | garael | 3 komment

galneryus.jpg
Kiadó:

Warner Music Group

Honlap:
www.galneryusyumacher.com

Japán a végletek országa, ahol az emberekben együtt él a vallási és társadalmi alapú tradíció az európai értékrend szerinti infantilizmussal és extremizmussal – de ez úgy gondolom, így helyes. A japán művészetből ennél fogva bármi ki- és elsülhet – most gondoljon mindenki a saját maga által preferált aspektusra, így aztán sosem tudhatja az ember, hogy egy szigetországi filmnél vér, vagy más valami fog csorogni a képernyőről.

A zene is tartogathat meglepetést, hiszen ott, ahol 9 éves kislányok billegetik magukat iskolai egyenruhában (amit kapásból tiltanának be Európában a bűntől terhelt világunkban kiváltandó érzések miatt – jogosan) miközben dübörög alattuk az extremizált horror-metal, minden megtörténhet, és meg is történik: transzvesztita jellegű énekesek bújnak szoknyába – amire egy egész zenei stílus épült –, manga rajzfilmek rockosított verziói tarolják a slágerlistákat, és még mindig csúcsra járatott a japán beat-zene, aminek világáról azok kaptak ízelítőt, akik látták a Liza, a rókatündér c. magyar filmet. (Akik nem, nyugodjanak meg, képzeljék el a magyar hetvenes évek tánczenéjében karamellizált dallamcsokrot, a távol-keleti eltúlzott előadói gesztusokkal és a japán nyelv szokatlan hangzásával tálalva – mindezt fejhangú prezentációval: elképzeltétek? Nem akarjátok? Igazatok van!)

Nos, azért nem minden ilyen végletes, hiszen a neoklasszikus metal még akkor is képes volt Japánban tömegeket vonzani és isteneket teremteni – a mai japánok viszonylag türelmesek minden vallással szemben, nem úgy, mint régen – mikor Európában és Amerikában dühöngött a grunge és punk rock, látens burokba kényszerítve az addig népszerű bandákat, és hát ez mindenképpen dicséretes. Nem csoda, ha a bálványozott "gajdzsin" előadók kitermelték a maguk Japán verzióját is, melyekből a leghíresebb a Loudness – bár kicsit más stílusban –, illetve a most recenzált Galneryus.

Mi is jellemző a csapat zenéjére? Könnyű dolgom van, mert elég két főnevet leírnom: virga és szirup. Képzeld el hát a Dragonforce burleszk-metalját a leggeilebb – van ilyen szó? –  tánczenei dallamokkal, és máris pontos képet kaphatsz, miről és hogyan szólnak a fiúk (bár ez a japán zenészeknél nem mindig egyértelmű). Most persze mosolyogsz, de ha mögé nézünk az alapvetően gyerekesnek tűnő dallamoknak – amire az énekes Mickey egér-szerű hangja is rásegít –, akkor komoly technikai felkészültséggel találkozhatunk, amiben – hallván a gitár- és dobmunkát – nem csodálkoznék, ha genetikailag módosított 12 ujjú zenész lenne a ludas.

Jelen lemez nem lóg ki a sorból, aki hallott már egy Galneryus lemezt, az kis túlzással mindet hallotta – legalábbis nem fog meghökkenni az album egyetlen mozzanatán sem. Természetesen nem tagadják meg magukat a zenészek, mert ha másként nem is, de a lemez végére biggyesztett három, majd tíz perces szerzeménnyel csak mutatnak egy nagy fityiszt a sablonoknak, még akkor is, ha a sablonok sablonját – mert ilyen is van – már rég megalkották a Love Story jellegű filmek zenéjének – ha jól emlékszem pl. Vladimir Kozma – szerzői. Minden adott tehát ahhoz, hogy ha sírni akarsz, sírj a felgerjesztett érzelmi viharoktól, vagy hogy léggitározzál a legnagyobb arpeggio-bűvészek stílusában, de azon sem csodálkozom, ha lesznek olyanok, akik pár harapás után rá sem fognak tudni nézni (hallani) erre a túl édes melódia-mázra. Nekik vigasztalásként ajánlom a szusit, egy kis szakéval leöntve.

Garael

Mentés

Címkék: lemezkritika