Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Voodoo Circle: Raised On Rock (2018)

2018.02.10. 09:40 | Dionysos | 4 komment

y_143.jpg

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.voodoocircle.de
facebook.com/voodoocircle

Hát, ezzel a lemezzel elég nehéz helyzetben vagyok, nem azért, mert nem jut eszembe róla semmi, hanem mert gyakorlatilag már mindent elmondott róla CsiGabiGa a hardrock.hu-n. Egykori kollégánk elképesztő enciklopédikus tudással rendelkezik, főleg azokról a '70-es, '80-as évekről, melyeket a Voodoo Circle oly kísértetiesen (szolgai módon?) képes megidézni. Csigának együttesre, számra pontosan sikerült beazonosítani a "hatásokat", amihez azért nem csak fül és háttér információ kell, hanem bizony példás asszociatív emlékezet. Nyilván sokat mahjongozik... :)

A Victor Smolski által alapított Almanacba igazolt David Readman távozása elég kellemetlen helyzet elé állította Alex Beyrodt csapatát. Nem egyszerűen azért, mert Readmen személyében egy világklasszis frontembert vesztettek el, hanem mert a Voodoo Circle kezdettől fogva erőst bazírozott Readmen Coverdale-klón voltára, főleg a két utolsó albumon (itt és itt). Sokan már durva túlzásként kárhoztatták az egyre erősebb Whitesnake párhuzamokat (nyúlásokat?), de nekem ebben a formában ez egyáltalán nem okozott gondot. Azok közé tartozom, akik az ún. eredetiséget nem tartják egyfajta nyolcadik szentségnek.

Persze aki azt hitte, hogy a Beyond The Bridge-ből is ismert Herbie Langhans érkezése (vagy éppen Alessandro Del Vecchio gyors távozása) ebben a tekintetben gyökeres változást hoz majd, elementáris erejű, Gorcsev Iván-féle pofonra számíthat – akit elbocsátottak a Rangoon teherhajóról, mert megverte a kormányost, Sanghajban egyszer tizenkét taxisofőrt inzultált egyszerre és rendszeresen különböző bútordarabok alatt helyezte el az André nevű lakájt. Egy interjúban Beyrodt bámulatos őszinteséggel elismerte, hogy atom beleragadt a '70-es, '80-as évek blues alapú hard rock zenéjébe, és valahol 1989 körül vesztette el végleg a fonalat, hogy a '90-es éveket csak amolyan téli álmot aludva tudja átvészelni. Azt hiszem, ez a nyilatkozat mindent tisztába tesz...

A Jacob Hansen stúdiómágus által kikevert hangzás – ha lehet – még a korábbiaknál is dögösebb; szeretem, amikor egy múltidéző muzsika csak zenei megoldásokban nosztalgikus, hangzás tekintetében azonban merészen használja a legmodernebb technikákat (persze óvatosan és ízléssel, ahogy azt Hansen teszi). Nekem, akinek épp a két legutóbbi album a kedvencem, a "Raised On Rock" egy hajszálnyival halványabbra sikeredett (egy picit több egyenetlenséggel a színvonalban), de még így is kiváló anyag. Viszont elismerem, nekem nem kellett Langhans hangjával barátkoznom, hiszen a zseniális Beyond The Bridge lemezen (vajon lesz-e folytatás?) már jó barátságba kerültünk egymással.

A végén még gyorsan hozzáteszem, hogy a két bónusz nóta (Time For The Innocent, There's More To See) egyáltalán nem lógnak ki, mint a vörösseggű ördög patái... Nagyon remélem, hogy a Voodoo Circle Raised On Rock turnéja eljut majd kis hazánkba, nem úgy, mint a március 20-án csak Pozsonyban koncertező Myrath. Ó, a szégyen, ó, az indulat!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Angra: ØMNI (2017)

2018.02.06. 17:11 | Dionysos | 3 komment

y_142.jpg

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.angra.net
facebook.com/angraofficial

Úgy ám!!! – kiáltom Glenn Quagmire-rel együtt, aki simán a kedvenc karakterem a Family Guyból. Itt az új Angra, amiről a 2015-ös (toplistás) "Secret Garden" után már-már lemondtam, hiszen a nem alapító tag, de fontos dalszerző és zenei komponens, Kiko Loureiro Megadethbe való igazolása – legalábbis azt hittem – majdnem padlóra küldte a hányattatott múltú, jobb sorsa érdemes brazil csapatot. Loureiro távozása nyilván hagyott nyomott a zenekaron, de azt tudni kell, hogy a fő zeneszerző mindig is Rafael Bittencourt volt, és sikerült – honnan máshonnan? – a "konkurens" Almah-ból leigazolni egy új szólógitárost, méghozzá Marcelo Barbosát, aki a legutóbbi Almah lemezen csodákat művel. Ennél a faszinál aligha találtak volna jobb beugrót, egyáltalán nem lennék meglepődve, ha maga Loureiro ajánlotta volna maga helyett.

Az euro-trapp metál rajongók biztos nem értenek velem egyet, de nekem meggyőződésem, hogy az Angra ma sokkal jobb, mint valaha. Sokkal érettebb, kiforrottabb és modernebb a muzsikájuk, mióta a legendás svéd producer és hangmérnök, Jens Bogren kezelésbe vette őket. Teltebb hangzáskép, fifikásabb dalszerkezetek és nagyobb kísérletező kedv jellemzi őket. Ezen az albumon is érződik a döbbenetes eltökéltség, ami eddig minden mélyponton átsegítette őket; persze azért akad itt szélsebes, "kapkodós" power menet (Light Of Transendence, War Horns), de – hál' Istennek! – többségben vannak a középtempók, sőt még attól sem riadtak vissza, hogy meghívják Alissa White-Gluz kisasszonyt az Arch Enemyből egy laza kis torokköszörülésre (Black Widow's Web). Ez a Matos-, vagy Falaschi-érában szerintem elég esélytelen lett volna.

Az "ØMNI" koncept-album, és már meg sem lepődünk azon, hogy sci-fi történetek gyűjteménye, amiket az köt össze, hogy bár a helyszínek különbözők, minden sztori egy időben, 2046-ban zajlik. Aki ismer, tudja, hogy végtelenül untat az ilyen sekélyes, sablonos, rettenetesen szofisztikáltnak gondolt tematika, azért a lelkiismeret-furdalás legapróbb nyoma nélkül ugrom most át az ismertetőt. Tessék utána olvasni, vagy megvenni a lemezt eredetiben, és alaposan átböngészni a bookletben megtalálható dalszövegeket! Ha már a zsörtölődésnél tartunk: a lemez címe állítólag azért lett "ØMNI", mert az (elvileg) mindent jelent deák-nyelven. Sokadjára mondom, nem olyan bonyolult ám levadászni valakit, aki alapszinten tud latinul, hogy ne égessük magunkat ország-világ előtt! A minden alanyesete latinul kérem szépen "omnis", az "ØMNI" (így, ezzel a fura írásképpel!) részeshatározó, vagy eszközhatározói eset – no, de miért is?

Ami a muzsikát illeti, megítélésem szerint a "Secret Garden" elképesztően magas színvonalát nem sikerült megugrani, de ettől még kiemelkedő teljesítménnyel van dolgunk. Egy kicsit eklektikus ugyan – mintha az együttes még mindig egy új út keresésének közepén tartana –, de nagyon zenei az egész, és kellő jóindulattal az eklektikát fölfoghatjuk sokszínűségként is. Szerintem nem kellene félniük attól, hogy egy brazil zenei hatásokat még ennél is bátrabban fölhasználó prog-power csapattá váljanak, s ezt nem csak azért mondom, mert nekem nem fekszik az euro-vágta, hanem mert a merészség (ha jól irányozott) komoly alkotói erény (lásd Opeth!).

A szigorúra fazonírozott "Black Widow's Web", a brazil őserdők leheletét árasztó, atavisztikus "Caveman", vagy a fondorlatos "Magic Mirror" nagyon helyre kis darabok, remélem, meg is kapjuk őket április 10-én a Barba Negrában. Annak is kifejezetten örülök, hogy a nekem kicsit modoros Fabio Lione mellett Bittencourt újra magabiztosan kiveszi részét az éneklésből. Kíváncsi vagyok, hogy a régi nótákba is belegajdol-e majd a koncerten, vagy ráhagyja a dolgot az olasz rigóra. Akárhogy is, ott a helyem!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

David Gilmour: Live At Pompeii DVD (2017)

2018.02.05. 20:35 | Dionysos | Szólj hozzá!

yy_21.jpg

Kiadó:
Sony Music

Az előző bejegyzésben, a U2-val kapcsolatosan időutazásról beszéltem, nos, ez is az, csak másként. Gyerekkorom másik meghatározó zenei anyaga a Pink Floyd totálisan agyament és ma már legendás zenés dokufilmje, a "Live At Pompeii" (1972) volt, amit sokadjára másolt VHS szalagról néztünk fekete-fehér képcsöves TV-n. Anyám! A mai fiatalok ezt már el se tudják képzelni! (Szerencsére!­ – jegyzem meg.) Egyébként a bakancslistámon azóta szerepelt Pompeii és később Isten kegyelméből eljuthattam oda, az amfiteátrumban is sétáltam egy nagyot. Néha hallani is véltem az "Echoes" egyes taktusait: "Deep beneath the rolling waves, in labyrinths of coral caves..." Aúúú, libabőr volt, bár érdekes módon Herculaneum káprázatosabb élménynek bizonyult.

Ami az "újkori" Pink Floydot és David Gilmour ezt követő szólókarrierjét illeti, elég jól dokumentált a dolog: fantasztikus koncert DVD-k egész sora áll rendelkezésre, ez a kiadvány mégis különleges, hiszen Gilmour az ominózus 1971 októberi fölvétel óta nem játszott Pompeiiben, az ókorban elpusztult város amfiteátrumában pedig Kr.u. 79 óta nem volt élő show műsor!

A két és fél órás (2DVDs) koncertfilmet két előadás során, 2016. július 7-8-án rögzítették egy döbbenetesen szerencsés, kis hallgatóság előtt. Természetesen az olasz örökségvédelmi hatóságok nem engedték az eredeti lelátókat használni, így egyszerre kb. 2600 mázlista nézhette végig az előadást, méghozzá a küzdőtéren állva – és természetesen hajmeresztő összegért. Itt azért megjegyezném, hogy teljesen értetlenül állok a folyamatos telefonnal való kamerázás előtt. Egy rövid klipet az otthoniaknak, hogy elöntse őket a sárga irigység – naná! De folyamatosan fej fölé tartani azt a szart, amikor tudván-tudják, hogy a bulit profik rögzítik és DVD lesz belőle!!! Érthetetlen...

A kötelező Pink Floyd klasszikusok mellett sok dalt hallhatunk Gilmour szólólemezeiről, főleg a "Rattle That Lock"-ról (2015), amelynek turnéján a fölvétel készült. Mindazonáltal abszolút nem értem, hogy miért nem kerül soha elő az 1978-as "David Gilmour" szólóalbum, ami az "About Face"-szel ellentétben (1984) minden tekintetben kiállta az idő próbáját. A "Cry From The Street – So Far Away" és az "It's Deafinitely – "I Can't Breathe Anymore" párosokért nagyon sok mindent megadtam volna, például a kínosan andalító "A Boat Lies Waiting", az eléggé bágyadt "In Any Tongue", vagy a közepeske "Today" helyett.

A zenei anyagnak mindenképpen erénye, hogy Gilmour érezhetően igyekezett kicsit variálni a hosszú évtizedek óta játszott dalokon. Ennek persze az erősen kötött, aprólékosan megkomponált szerzemények nem sok teret engednek, de egy-két hosszabb szólót, vagy a "The Great Gig In The Sky"-ban a férfi szólista vokálját nagyon üdítő hallgatni. A hangzás természetesen (ahogy azt már megszoktuk) teljesen kifogástalan; elérhető sztereó és 5.1-es surround keverésben is. Ami a látványt és a fényképezést illeti, csak szuperlatívuszokban tudok beszélni! A lézeres fényorgiáért most is a zseniális Marc Brickman volt a felelős, aki tényleg kihozta a maximumot az egészen különleges ókori helyszínből! Ha ilyen gyönyörű a filmen, elképzelni sem tudom, milyen élmény lehetett ott a küzdőtéren! A kameramunka is káprázatos, még drónos légi fölvételek is belefértek!

Kedveseim! Én bizony láttam (és egyébként élveztem) a Metallica "Through The Never" című mozifilmjét, de ha ezt a koncertet végre megnézhetném egy profi filmszínházban, atom hangosítással, 4K minőségben (jóllehet valamelyest rövidített változatban), tuti magam alá piszkítanék a gyönyörtől. Vetítik ezt még valahol?

Tartuffe

U2: Live At Red Rocks DVD (2008)

2018.02.05. 18:27 | Dionysos | Szólj hozzá!

yyy_8.jpg

Kiadó:
Universal-Island Records

Túrisas kolléga a Whitesnake "The Purple Tour Live" CD/DVD-jével kapcsolatban már említette a karácsony előtti Mediamarkt akciót; ez a beszámoló is ennek következtében jöhetett létre. Eszem ágában sincs reklámozni a céget (van pár nagyon inkorrekt üzleti fogásuk és az áraik sem kifejezetten barátiak), de ez a "promóció" hozzásegített egy olyan "időutazásos" élményhez, amiért még sokáig nagyon hálás leszek. Egy kis előtörténet: még a pre-pubertás korom (már akkor sem problémamentes) éveit tapostam, amikor négy évvel idősebb bátyám odaadta egyik osztálytársának féltve őrzött arany Maxell kazettánkat (XL II 90), hogy vegyen föl rá valami jó muzsikát. Az egyik oldalra a Talk Talk "It's My Life" című klasszikusa került, a másikra a U2 "Under A Blood Red Sky" koncertlemeze. Mondanom sem kell, hogy a haver nagy rajongója volt a szigetország(ok) muzsikáinak, mi pedig szó szerint rongyosra hallgattuk a kazettát.

Akkoriban egy lemezre persze az eredeti koncertnek csak a töredéke fért föl, az "Under The Blood Red Sky" mindössze 8 nótát tartalmazott, amit a "War" album (1983) turnéján három helyszínen rögzítettek: Németországban és az USÁban (Boston, Colorado). A kazival együtt megjelent egy koncertvideó is, amit 2008-ban – hál' Istennek! – digitalizáltak, és most DVD-n is elérhető, kb. kétszer annyi nótával. A fölvétel nem volt problémamentes, mert a Denvertől nem messzire fekvő hegyoldalra épített amfiteátrumot teljesen beborította a köd és szakadt az eső. A húszas éveik elején járó, "éhes" muzsikusokat és a rettenthetetlen rajongókat ez nem érdekelte, kb. négy és fél ezer ember az ocsmány időjárás és a másnapra meghirdetett fedett buli ellenére is eljött, hogy esőköpenyben ugrálja végig az előadást. A történelmi távlat azóta föltárta, hogy az akkor szerencsétlennek gondolt körülmény végül éppen ahhoz járult hozzá, hogy a bulinak egy egészen sajátos, misztikus hangulatot adjon – egy olyan atmoszférát, ami tökéletesen illett a legendásan ködös és esős éghajlatú Írországban alakult együtteshez.

El kell ismerjem, hogy a U2 gyermekkorom meghatározó zenei élménye volt, de az "Achtung Baby" (1991) óta nem tudtak megérinteni, amit most csinálnak pedig a tökéletesen érdektelen kategória nálam; a tavalyi lemez például maga a megtestesült unalom. A "Live At Red Rocks" viszont éppen azért zseniális, mert 1983-ban a U2 még egy süldő, bizonyítási vágytól dagadó, sikerre éhes, energiáktól feszített, tökös ROCK N' ROLL zenekar volt, akik nyersen szóltak, merészen kockáztattak – és Bonót is a muzsika érdekelte még, nem a globális gazdaság, a politikailag motivált filantrópia és a zsíros médiabefektetések.

A U2 ma már az univerzum egyik legnagyobb zenei vállalkozása, benne is vannak a világ három legnagyobb (és legdrágább) koncertzenekarában (Guns N' Roses, Metallica, U2), de 1983-ban még mélyen saját zsebbe nyúlva és nem kis kockáztatott vállalva rögzítették ezt a koncertanyagot. A produkció egyébként a körülményekhez képest elmegy: a hangzás teljesen rendben van, de a kép és a vágás korántsem tökéletes (a legidegesítőbb az, hogy bizonyos kameraállásokban a reflektorok fénye csíkot hagy a képen).

A bevezetőben időutazást emlegettem: igen, aki már élt ebben a korban, megvolt a magához való esze (vagyis már tudatos zenehallgató volt és nem az oviudvaron dömperezett), annak ez a koncertfilm garantáltan hatalmas élmény. Nem kockáztatok semmit, amikor azt mondom: rocktörténeti mérföldkő, még úgy is, hogy az itt reflektorfényben (valamint esővíz és izzadtság keverékében) fürdőző négy ír huszonéves közül egyik sem világraszóló mestere a hangszerének. Valaminek, ami se nem tanulható, se nem megmagyarázható azért mégis birtokában voltak. Kár, hogy ez mára már megkopott... Na, erre jó az időutazás...

Tartuffe

Címkék: dvd

Mike Lepond's Silent Assassins: Pawn and Prophecy (2018)

2018.02.03. 09:55 | garael | Szólj hozzá!

mike_leponds_silent_assassins.jpg
Kiadó:

Frontiers

Honlap:
facebook.com/
mikelepondssilentassassin

Ha Mike Lepond és power/heavy metal csapata egyedül csak a lemez legutolsó számát rögzíti, már akkor értelme lett volna összehozni ezt a side-projectet: ez pedig nagy szó, hiszen számtalan együttes egész diszkográfiájával nem tudta bizonyítani létének értelmét. A több mint 20 perces opusz pedig igazából egy zenefolyamnyi stanicli, vagy inkább puzzle, ahol az egyes elemeket a hátrahagyott ötletek jelenthetik, melyekből kirakott képnek igazából nincs is semmi értelme, de nem is a végeredmény a lényeg, hanem az az út, amíg eljutunk oda. Mert ebben a gigantikus produkcióban – amit elvileg Shakespeare Macbeth-je inspirált – mindent megtalálhatunk, ami a metalon kívüli világból integrálódott a műfajba – folkot, szimfonikus benyomást, csipetnyi progressziót – és ami nem igazán jellemző a színtérre: hatalmas poént, ami nem nevetséges, viszont bámulatba ejtő – olyan csattanót, ami kijelöli az út elejét és végét egy swinges-bluesos puzzle-elem képében, amit hallva hirtelen azt hittem, hogy az új Bonamassa-Beth Hart album valamelyik számának töredéke került a lejátszómba. De nem, mert jóllehet a stílust tekintve igazán releváns volt az ötlet, a vokált nem Hart, hanem a dúskeblű domina, Veronica Freeman szolgáltatja a Benedictumból, így a hallottakon kívül a felvillanó képzelt képek is elszórakoztathatják a férfiembert, úgyis megtudhattuk egy angol tudósok általi kutatásból, hogy a kanok minden tizedik percben a szexre gondolnak. (S ha ez nem igaz, nézd meg Veronika képét valahol, tuti, hogy rögtön a tizedik percben találod magad, már ha nem vagy olyan „más”.)

A csapat egyébként szívesen bolyong a műfajok erdejében, ugyanakkor megfelelő hagyománytisztelettel kezeli a nagy elődök örökségét is. Ha szereted az Iced Earth-öt, az Iron Maident, vagy a W.A.S.P.-ot és persze a Judas Priestet, akkor az albumot is szeretni fogod. Mert ahogy a kezdésben felsejlik Eddie képe, hogy azután hagyományosabb amerikai heavy metalba váltson, az példaértékű, mint ahogy a "Black Legend" rockosabb, szinte táncolható tétele, amiben olyan refrén kerekedik ki, amire metal-Elvis is csettintene.

Az persze nem meglepetés, hogy LePond hangszere végig kiemelten röfög a tételekben, esetleg szólót játszik a lemez legprogresszívabb, jammelős tételében – "I Am The Bull", amely a végletekig torzítva idézi fel egy elmúlt korszak nagyjait – és ez így van jól. Az album ugyanakkor nem csak a basszusgitárosról szól, mert a Halford iskolán nevelkedett Alan Tecchio énekes legalább annyit tesz hozzá a kialakult végeredményhez, mint társa, no és a meghívott vendégek névsora is impozáns. Azt nem tudom, hogy "Metal Mike" Chlasciak gitáros hol maradt útközben, mert tehetsége az első albumon is megfelelő társat avatott Lepond-nak: talán ez az a (Le)pont, amiben egy árnyalattal kevesebbnek érzem elődjénél a "Pawn and Prophecy"-t, emellett azonban a dalok izgalmasabbak, a stílusok közti barangolás pedig úgy teszi értékessé és érdekessé az összképet, hogy hatásvadászatról nem igazán beszélhetünk. (Még a "The Mullberry Tree" kelta-folkos tételében sem, aminek "rockbarát" ütemeit a társ-metal csapatok végletekig variálták, permutálták.)

Drukkolok, hogy ne fulladjon ki a projekt, ami szokatlanul kemény a Frontiers kiadó megszokott, pépes állagú produkcióihoz képest, ráadásul remélhetőleg rábír néhány fiatalabb rajongót arra is, hogy a Facebookon rákeressenek Macbeth-re, felvenni havernak.

Garael

Címkék: lemezkritika

TURI: Classical Mayhem

2018.01.30. 11:01 | Dionysos | 4 komment

Mivel Tartuffe reakciójában is felfedezni véltem némi elismerő felhangot, közzéteszek egy kis gitározást. Nem tudom, hogy teljes dallá fejlődik-e a későbbiekben, vagy megmaradt ebben a félkész (mankós) konyhai állapotában. 

Túrisas

Címkék: video

Random Eyes: Grieve No More (2018)

2018.01.28. 09:37 | garael | 2 komment

random-eyes-grieve-no-more-2018.jpg
Kiadó:
Rock'N'Growl Records

Honlap:
facebook.com/RandomEyesBand

Nem semmi Pali(n) Christian, hiszen idén már a második remek albumról vagyok kénytelen írni, amiben ő szolgáltatja a vokális hátteret, ráadásul egy teljesen más stílusban, mint aminek a Panorámáját múltkor a papírra festettem. A Random Eyes ugyanis a Panorama AOR-közelítésű világától jócskán különbözik: az enyhe metalcore-ral fertőzött, keménykötésű power metal még azokat is kielégítheti, akik vasat szeretnek reggelizni – folyékonyan! Persze ez nem azt jelenti, hogy agyatlan sika-mika folyna, ahol a riffek úgy nyomják el a dallamokat, mint kezdő diktátor a szabad szellemet, és ahol a monoton döngölés sámánisztikus révületbe kergetheti az egyszeri Szécsi Pál kedvelőt – nem, kérem, itt a dallamok és az agresszív attitűd úgy egészítik ki egymást, ahogy Ádám Évát: ez a metafora pedig csak akkor lenne szemléletesebb, ha Pali(n) mellett egy Csaj is énekelne az albumon.

Érdekes, és üdítő vérfrissítés hát a "Grieve No More", ami úgy hoz tiszta levegőt az európai – skandináv, német – power kissé áporodott levegőjébe, hogy nem akarja az ablakon kidobni a szobát, így bőven nyújt kapaszkodót azoknak is, akik a "core"-stílusoktól úgy ódzkodnak, mint egyszeri macsó a gender elmélettől.

Palinnak egymagában sikerült, mint ami általában egy egész Frontiers-brigádnak nem: kiemelkedő dallamokat írni, ráadásul ezek szervesen illeszkednek a durvább részek adrenalin-löketes részeihez. Érdekes egyébként, hogy ezek a dallamok egészen más jellegűek, mint amivel Christian a Panoramaban előhozakodott, így vagy tényleg kiemelkedő tehetség a faszi, vagy jók a zenésztársai, akik úgy súgnak, hogy az énekes észrevegye, a tanár meg nem.

Ahogy a gonoszkás hangulatú bevezető – amiben némi blastbeat teszi a hangulatot még nyomasztóbbá – felvezeti a Judas örökbecsű riffjével tisztelgő "Myopathy"-t, az példaértékű, főleg, hogy a dalban olyan szofisztikátlan keverednek King Diamond és a kórosok társaságának kedvenc sémái, ahogy azt az általános iskolás közösség enyhén túlsúlyos gyermekét illető kritikák meg szoktak szólalni…nos, erre rittyentsél megfelelő, szinte szárnyaló dallamot, de ne a sikolykirály mintájára. Palinnak azonban sikerül a fából vaskarikát kovácsolni, így válik a nyomasztó, nehezen emészthető, kissé kaotikus témából dübörgő sláger, amit nem is olyan nehéz elfütyülni, főleg, ha az ember korábban a Nevermore-on gyakorolt.

Ráadásul két hete hallgatom a lemezt, és még mindig sikerült újdonságot felfedezni, pedig általában a durva részek felett úgy szoktam elsiklani, ahogy a politikai megszállott kedvenc pártjának hibái felett – csak itt nem kognitív disszonanciának hívhatjuk –, de Palin nem enged: vasmarokkal ragad meg és leteper a földre, könyörtelen győztesként, én pedig boldogan veszem tudomásul, hogy két vállra fektettek.

Garael

Címkék: lemezkritika

Whitesnake: The Purple Tour Live – CD/DVD (2018)

2018.01.25. 20:34 | Dionysos | 1 komment

whitesnake_thepurpletour_packshot-1024x1016.jpg

Kiadó:
Rhino

Honlapok:
www.whitesnake.com
facebook/whitesnake

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy izgalomba hozott a kiadvány híre. A Whitesnake évek óta futja a levezető köröket, ami nem baj, valahol ez érthető és természetes dolog. Azért a "The Purple Album" elég jól beárazta a zenekar aktuális felállásának kínlódását, ekkora bakot ugyanis ereje teljében lévő banda nem nagyon lő...  Arról nem is beszélve, hogy akinek birtokában van (nagyrészt megegyező szetlistával!!!) a "Live...In The Still Of The Night" CD/DVD (minden idők egyik legjobb koncert DVD-je) kombó, annak tényleg csak akkor lehetett e megjelenésnek komoly hírértéke, ha die-hard rajongó és mindent begyűjt a Whitesnake logó alatt. Jómagam is simán kihagytam volna, ha nem szörfözök még decemberben a MM honlapján "fekete péntek" alkalmából és nem látom, hogy aznapi megrendelés esetén, majd januárban házhoz hozzák a CD/DVD kiadványt 2900 Forintért. "Mert hülye azért nem vagyok!".. – és ez most így, ebben a formában tényleg teljesen igaz.

Ezzel együtt meg voltam győződve arról, hogy nem lesz nagy durranás a cucc. Covi apó ugyanis élőben már nem meggyőző, és ebben az eufemizmusban az életmű iránti minden tiszteletem benne van. No, részben igazam lett, részben nem. Ugyanis Coverdale hangja a magasabb hangtartományokban jobbára megszűnt létezni, ezen még a stúdiótrükkök és editálás sem segítettek. Több olyan vágókép is van, egyszer ráadásul érthetetlen okból lelassítva, amikor valami kétségbeesetten kínlódva a megfelelő hangért, csak a szeme fehérje látszik...nem túl épületes látvány. De ezzel minden rosszat el is mondtam az anyagról. Tudvalévő, hogy félelmetesen jó muzsikusokat gyűjtött maga köré a mester, akik közül majdnem mindenki nagyszerűen énekel. Michele Luppi billentyűs pl. inkább énekesként volt ismert korábbi (többnyire olasz) csapataiban, szerintem itt a blogon is nem egyszer áradozunk már orgánumáról. Tehát amilyen vokális segítséget kap David, az simán elvonja a figyelmet az ő korlátairól.

De igazából a valódi csemege a két bárdista. Aki még mindig azon sipákol, hogy anno Vai mennyire lenullázta belépésével a zenekar alapvetően blues arculatát és visszasírja a Marsden/Moody (hmm, hogy is mondjuk, hogy a kellő tiszteletet azért megadjuk?) mérsékelten technikás gitárpárost, az messze kerülje el a kiadványt. Itt már a "Burn" megadja az alaphangot. A gitárszólót mindketten elnyomják, felváltva, egymás után, tappinggel, és igen-igen, legyetek erősek: a Doug Aldrich után érkező Hoekstra beveti a nyolcujjas figurát is. És nem csak itt, többször is a program folyamán. Zseniálisak mindketten. Ugyanakkor megvan a dög és az erő is a játékukban. Ha valaki gitárbuzi, mint én, annak ez az anyag kötelező. Nagybetűs rockgitározás, fazonnal, pózokkal, tökéletes technikai felkészültséggel. A hang és kép is nagyon rendben van, bár a fent említett klasszikust nem éri utol, hiába fejlődött a technika is a bő tíz év alatt. 

Azt hiszem, mindent elmondtam, gyűjtsétek be, mert még "Black Friday" elmúltával is korrekt áron árulják, ja és lehetőleg DVD-vel, úgy az igazi!

Túrisas

Címkék: lemezkritika dvd

Interjú Per Schelanderrel, az Astrakhan bőgősével

2018.01.20. 19:02 | Dionysos | Szólj hozzá!

yyy_7.jpg

Aki régóta követi blogunkat, tudja, hogy előszeretettel foglalkozunk skandináv progresszív rock bandákkal, muzsikusokkal. Annak idején idehaza elsőként hívtuk föl a figyelmet a svéd Astrakhan együttesre, akiknek eddig két lemeze jelent meg: "Restrospective" (2013) és "Adrenaline Kiss" (2016). Mi természetesen mindkettőről írtunk recenziót, most pedig – elég furcsa körülmények között – sikerült elérnünk a formáció bőgősét, egyik legfőbb zeneszerzőjét, Per Schelandert, aki készségesen válaszolt néhány kérdésünkre.

Még 2016-ban játszottál Magyarországon a Royal Hunttal (április 3, A38), és megkerestél minket facebookon, hogy a debütáló lemezetekről írott pozitív kritika alapján szívesen beszélgetnél velünk a második albumotokról is. Sajnos – kizárólag a mi hibánkból – nem jött össze az interjú, de most szerencsére bepótolhatjuk, ami akkor elmaradt. Viszont nagyon furdalja az oldalunkat, hogy egyáltalán honnan hallottál a mi oldalunkról, a kritikánkról, és egyáltalán hogyan fordítottátok le a magyar szöveget?

Azt hiszem, csak keresgéltem a visszajelzéseket az interneten. Ha kis előadó vagy, kis kiadónál, akkor bizony aktivizálnod kell magad azon túl is, hogy megírod a zenét és koncerteket adsz. A Google fordítóval próbáltam lefordítani, de nem volt túl sok értelme; annyit azonban kihámoztam belőle, hogy tetszett nektek a lemez. A Google-nak alighanem túl kemény dió a magyar nyelv, néhány mondat elképesztően fura volt! Emlékszem, eszembe is jutott a klasszikus Monty Python jelenet az angol-magyar társalgási szótárról. :))

Akkoriban (2016-ban) jelent meg a második albumotok, az "Adrenaline Kiss". Milyen volt a lemez megítélése?

Az első héten a svéd hard rock toplista 9. helyéig jutott az "Adrenaline Kiss". Nagyon jók voltak a kritikai visszajelzések, sőt a svéd DPRP rock magazin és a francia Music Waves szerint benne volt 2016 10 legjobb albumában. Az elmúlt években több együttessel játszottam, és mindegyiket szerették a kritikusok. Ez nagyon jólesik, mert ez azt jelenti, hogy elértem, amit a zenében fontosnak tartok: hogy valamiképpen személyessé és egyénivé tegyem. Nem látom be, mi értelme annak, ha valaki olyan zenét csinál, ami egy már létező muzsikának egyszerű másolata. Ha a mai rock szcéna egy-egy albumába belehallgatok, nagyjából 40 másodperc múlva kikapcsolom, mert általában ennyi elég ahhoz, hogy fölfedezzem a manapság divatos hangzást: nagy, hangos, rétegzett, mély hangokkal telített. Ezt hallani a lemezek 90 százalékán, és amikor rákezd az énekes, rájössz, hogy nagyon kevés egyéniség van benne. Nyilván "jól" szól, de mi a franc az értelme a "jó" hangzásnak, ha nem egyedi, nem a tiéd. Mi az Astrakhannal arra törekszünk, hogy egy teljesen személyes dallamnyelvet beszéljünk, ne csak hangosak legyünk, hanem egyediek is.

A szokásos, megkerülhetetlen kérdés: kik voltak rátok leginkább hatással? Te és a fivéred vagytok a dalszerzők, milyen zenét hallgattok általában?

A helyzet az, hogy leginkább egyházi énekeken, himnuszokon nőttünk föl, mert édesanyám volt a templomunk orgonistája. Mostanában már nagyon szerteágazó az ízlésünk, de mindkettőnk elsősorban a klasszikus dalszerzői vénát keresi a muzsikában. Jörgen rá van kattanva Steven Wilsonra és más hasonlóan elvont zenékre. Az utóbbi években én rengeteget hallgattam Alison Krausst – aki nagyon messze áll a progresszív és rock muzsikától! A 2017-es év folyamán sokat hallgattam egy svéd Kent nevű bandát is. Egyébként mindketten szeretjük a rock igazi klasszikusait, mint pl. a Rainbow, Led Zeppelin, Deep Purple, de minden olyan banda hatást tud gyakorolni ránk, akik egyéni hangot keresnek. Ami a mai rock zenéket illeti, az egyetlen igazán érdekes csapatnak a The Von Hertzen Brotherst találom.

A skandináv országokban hosszú és gazdag történelme van a progresszív rock műfajnak: Kaipa, The Flower Kings, Karmakanic, Hasse Fröberg stb. Ezek a csapatok a '70-es évek óta megteremtettek egy sajátos hangzást és stílust. Hogyan pozicionálnád magatokat ezekhez a formációkhoz képest?

Igazad van, ezeknek a csapatoknak különleges, egyedi hangzásuk van, és az is látható, hogy az általad említett formációkban sok a közös muzsikus. Játszottunk egy színpadon pl. Hasse Fröberg projektjével a 2015-ös Swedish Prog Festen, és azonnal beleszerelmesedtem a "Genius" című nótájukba. Az is nyilvánvaló, hogy ezekhez a bandákhoz hasonlóan az Astrakhan is egy lágyabb tónust képvisel a zene és a produkció területén. Nem tudnám megmondani pontosan hova helyezném magunkat hozzájuk képest, de az biztos, hogy hatalmas megtiszteltetés, ha ilyen óriási bandákkal és kiváló zenészekkel együtt emlegetnek bennünket. Nagyon régen, kb. 18 éve a Kaipa dobosa (Morgan Ågren) volt az akkori bandám ügynöke és képviselője. Volt néhány föllépésünk New Yorkban és nagyon élveztük, de azóta nem találkoztunk.

yy_20.jpg

Mi Marcus Jidell gitáros státusza a bandában? Lesz valaha fix gitárosotok?

Marcust manapság nagyon lefoglalja az Avatarium, így keresnünk kellett egy új gitárost, és azonnal Johan Hallgrenre esett a választásunk. Nagyon hiányzott, mióta kiléptem a Pain Of Salvationből. Éppen nem volt semmi különleges elfoglaltsága, így örömmel csatlakozott hozzánk. Most épp visszakerült a Pain Of Salvationbe, de velünk is sokat játszik. Nagyon elfoglalt lett…

Úgy hallottam, terveztek néhány különleges föllépést Finnországban, ahol az egész Jézus Krisztus Szupersztárt eljátszátok koncerten. Honnan jött az ötlet?

A koncertjeinken nem volt ritka, hogy a ráadásban eljátszottuk a "Gethsemane"-t. Nagyon szeretjük Webbernek ezt a darabját, és Alex Lycke, az énekesünk jó kapcsolatokat ápolt néhány színházzal. Az Astrakhan soha sem a megszokott, jól bejáratott dolgokról szólt. Iszonyúan elfoglalt muzsikusok vagyunk, de nagyon szeretünk együtt zenélni. Meg akartuk törni a zeneszerzés, lemezkiadás, turnézás rutinját. Már kezdettől fogva világos volt, hogy a Jézus Krisztus Szupersztárba vissza akartuk csempészni az igazi rock hangzást, és rock bandaként akartuk előadni a darabot. Fölvetettük az ötletet néhány színháznak, és kapva kaptak az alkalmon – hiszen ezt a musicalt egy rockbandának kell előadnia! Négy színházat foglaltunk le és a jegyek már el is fogytak! A Candlemass énekese, Mats Levén is elkísér bennünket. Ő Júdás szerepét énekli, Alex pedig Jézusét. Mivel Johan Hallgren gitáros énekesnek is kiváló, ő less Pilátus. Ezek rock koncertek lesznek igazi, puccos színházakban. Közben már néhány fesztivál is megkeresett minket azzal, hogy nem vállalnánk-e föllépést ezzel a darabbal. Ha ez megvalósul, akár több énekes bevonásáról is szó lehet…

Lesz-e új lemezetek a közeljövőben? Mik a terveitek?

Miután letudtuk ezeket a színházi koncerteket, nekiállunk az új anyagnak. Kb. 10-15 dalunk vár arra, hogy végleges formát kapjon. Az új anyag tempósabb, pörgősebb lesz, és a dalok közt lesz majd néhány nagyon hosszú is.

Tudtok arról, hogy a kanadai Vanvouverben is létezik egy rock/metal banda Astrakhan néven? Nem volt ebből még kellemetlenségetek?

Igen, tudunk róla, de nem valami aktívak, és eddig nem merült föl semmilyen probléma.

Köszönjük Per, minden jót kívánunk!

Címkék: interjú

Lione/Conti: Lione/Conti (2018)

2018.01.20. 09:30 | garael | 6 komment

lionecontidebutcd.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/LioneConti

Már csak idő kérdése volt, hogy a Frontiers a jól bejáratott Allen-Lande brand kitaposott ösvényén útba indítsa annak – ezúttal a szimfonikus metal "operasztikusabb" énekeseiből válogatva – folytatását. Nem is kellett messzire menni, hiszen a prototípus Rhapsody-klán, mint az említett stílus vezércsapata(i) még eggyel több alannyal is tud szolgálni, mint amennyi a duetthez szükséges. Fabio Lione, aki ugye jelenleg hivatalosan az Angra sorait erősíti, de számtalan projektben és együttesben felbukkant már, talán a színtér legklasszikusabb énekstílusát képviseli, illetve képviselné, ha nem lenne az az Alessandro Conti, aki "civilben" képzett operaénekes, egyébként meg Luca Turilli harmadik keze. Conti nem szégyelli "fitogtatni" zenei múltját, hangfekvése talán a fiatalkori Kiskét idézi, így elsősorban az égnek röpülő rakéták szférájában érzi otthon magát. Lione tenorisztikusabb, teltebb hangja remekül egészíti ki (ellensúlyozza) a gyakori padlásjárást – egyszóval az énekeseken nem múlik, ami bravúrt meg lehet tenni, azt ők meg is teszik, olyan káprázatos technikai és tehetségbeli arzenált felvonultatva, ami méltó az előd-duett képviselte elvárásokhoz. Ám,…ám nem csak ezen múlik a dolog.

Ugyanis míg Allen-Lande duett két, klasszikussá váló lemezén a harmadik tag az akkor épp bombaformát mutató Magnus Karlsson volt, mint zeneíró és gitáros,  addig itt a DGM-ből érkezett, és jóval szerényebb képességű Simone Mularoni, akinek a tehetség turbózására irányuló kleptomániáját már korábban is tapasztalhattuk – bálványokat plagizálni azonban nem szép dolog, ráadásul veszélyes is, mert a bálványokat bizony ismerik, és nem feledik. Így történhet meg, hogy hősünk lábjegyzet nélkül idéz a Queensryche-tól, saját csapatától, a DGM-től,  a Stratovariustól, a Kamelottól és még számtalan, viszonylag ismert együttestől, még felsorolni is fáradságos.

Pedig az alapötlet nem lett volna rossz, hiszen Simone megpróbált valami új színt hozni a Frontiers-féle egyenstílusba – így a szárnyalónak vélt  dallamok alatt néha powerbe váltó riffek zakatolnak, a baj csak az, hogy a szárnyalás csak az énekesek részéről valósul meg: a dallamok azonban szürkék, és ha negyedik hallgatás után is csak a lopott foszlányok maradnak meg az emlékezetemben, akkor ott bizony valami nem stimmel. Lehet, persze, hogy bennem van a hiba, és a keménykedő riffekhez hősiesebb, indulósabb refréneket vártam, az agyam mélyén a két énekeshez ezt az attitűdöt kötve – így az eredmény eleve nem lehet kielégítő. Talán a két hang jellege determinált elvárásokat égetett genetikai készletembe, és az euro-power megszokott kliséit vártam, de az is lehet, hogy tényleg gyengék a dalok – már ahol Simone saját kútfőből dolgozott – bár szerintem még az idézett ötleteket sem sikerült olyan koherens egészbe formálni, ahogyan azt az eredeti alkotók tették.

Sajnálom a dolgot, mert nagyon szeretném szeretni az albumot: mint ének-fetisiszta, "tömör-gyönyör" lenne – vagy most divatos kifejezéssel vokál-pornó – az egész, de sajnálom, nem megy. Remélem, hogy én tévedek, és az eredmény kielégítő lesz ahhoz, hogy folytassák a kezdeményezést, legközelebb talán én is meg fogom találni azokat a dalokat, melyeket méltónak érzek a prezentálás színvonalához.

Garael

Címkék: lemezkritika