Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Simon Phillips & Protocol 4 (2017)

2018.01.15. 14:45 | Dionysos | 12 komment

y_137.jpg

Kiadó:
Phantom Recordings

Honlap:
www.simon-phillips.com

Úgy látszik, nálam az újév eleje a jazz fúzió és a brutál jó dobosok jegyében telik. Mostanában Greg Howe és a japán jazz zenei életről folytatott megakomment-eszmecsere foglalkoztat elsősorban, és milyen érdekes, hogy ez a kettő tök passzentosan összeillik Simon Phillips legújabb, immár 4. Protocol kiadványában. A Japánban kiemelt tiszteletnek örvendő, ott külön hanghordozókat megjelentető legendás jazz/rock dobos hosszú évekre visszatekintő közös munka után most nem Andy Timmons-szal vette föl az új anyagot, hanem Greg Howe-val (és Dennis Hamm billentyűssel). Ez rendkívül izgalmas, mert a vérfrissítéssel egy abszolút kedvenc érkezett a csapatba, aki egyrészt keményebb hangzást hozott magával, másrészt eddig nem igazán jellemző stílusjegyeket a funk és Rn'B környékéről. Olyan jó Greget úgy hallgatni, hogy nem Justin Timberlake, Christina Aguilera, Rihanna, vagy Enrique Iglesias turnéján pilickázik a színpad egy sötét sarkában!

Phillips azt nyilatkozta, hogy turnéja közben most először kifejezetten sok ideje jutott a zeneszerzésre, így a 4-es Protocol az elejétől a végéig megkomponált muzsika. Ez a feszesség érződik is a lemezen, de - hál' Istennek! - azért maradt "hely" a többi zenésznek is önkifejezésre. A Protocol egyébként október óta turnéztatja az albumot; természetesen ide nem sikerült eljutni (Bécs volt a legközelebbi helyszín), pedig nagyon megnéztem volna a csapatot! A koncertkörútra mellesleg nem Dennis Hammet vitték magukkal, helyette Otmaro Ruiz játszik a billentyűkön.

Rövidre is zárom a recenziót azzal, hogy aki eddig szerette a Protocolt, most is minőségi anyagot vehet a kezébe; a csalódás kizárva! Kénytelen vagyok ennyiben hagyni a dolgot, mert kb. egy tonnányi japán jazz vár arra, hogy meghallgassam és kiértékeljem. Jaj az olvasónak, ha valamelyik írásra ihlet! Van egy olyan érzésem, hogy nálam jönnek a japán hetek, csak remélni tudom, hogy kollégá(i)m majd kiengesztelik a kérlelhetetlen rock/metál rajongókat! :)

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Panorama: Around The World (2018)

2018.01.14. 17:34 | garael | 3 komment

panoramaaroundtheworld.jpg

Kiadó:
Rock Of Angels

Honlap:
www.panorama-band.com

Eljutottam odáig, hogy Dennis Ward nevére akkor is felkapnám a fejem, ha extrém black metal lemezen közreműködne, pedig ez az egyik olyan stílus, amit még tudatmódosító szerek hatására sem tudnék megkedvelni (ez persze nem értékítélet, pusztán szubjektív beállítódás – esetleg a befogadóképesség hiánya…). Igen, Ward még nem tart ott – legalábbis nálam –, mint a Frontiers droid-hadserege, Magnus Karlssonnal és Alessandro Del Vecchioval az élen –, akik amolyan zenei CNC esztergaként köpik ki  a beléjük táplált adatoknak megfelelően egyenletesre faragott, polírozott termékeket.

Itt van hát egy újabb, szerintem mesterségesen összerakott alakulat, élükön azzal az Christian Palin csodavokalistával, aki az Adagio korai – és Tartuffe által oly kedvelt – korszakában működött közre a klasszikusok megteremtésében, de Ben Varon, vagy Sammi Lasagni sem lehet ismeretlen a gitárosi posztokon, már akik követik az Amoral, vagy a Gojira útját…

Mit is mondjak: Ward most sem lőtt mellé, és jóllehet ebben a dallamos metal stílusban könnyű lötyögős és abszolút izgalommentes AOR-ba átszédülni, sikerült elkerülni a kockázatmentesség csapdáját, és ha olyan csapatokat említek, mint a Scorpions, a Pink Cream 69 (amit Ward mindenhová benyom egy tubussal, már ahol ez lehetséges), vagy a skandináv hard rock szigorúbb, metalosabb erői, akkor – ha a blogunk látogatója vagy – nem hiszem, hogy olyan iszonyodva sikoltasz fel, mintha valaki bejglivel kínált volna az ünnepek utáni munkaórákban.

A csapat pedig érzi a stílus lényegét: ahogy a kezdő szám gitárrifjére Palin elindítja a verzét, abból már tudod, hogy jó fog kisülni – és nem tévedsz: a refrén arénát robbanthatott volna a virágkorban is, mikor Bon Jovi és a Scorpions nem csak a tehetségkutatók "metal szegmensét" jelentették – látjátok, ismerjük mi a kemény zenét is! –, hanem a mainstream részesei voltak, ennek pedig a sok rossz között meg volt a maga jelentősége is, mégpedig a versenyhelyzet. Abban pedig nem volt mit tenni, mint katartikus szólókat, édes-mézes refréneket, adrenalin-fröccsentő ritmusokat írni – különben lemaradtál, és Ford Fairlane-t idézve mehettél drogellenes koncerteket adni, hogy legyen pénzed a napi adagra.

Teljes mértékben igazat adok Kotta kollégának, aki valamelyik korábbi cikkében – vagy hozzászólásában – a producerek jelentőségéről írt. Igenis, szükség van rájuk, és nem csak pénzlenyúló szegmensei a zeneiparnak – illetve nem általános értelemben –, meggyőződésem, hogy "evolúciós, tehát racionális termékei" az alkotói folyamatoknak: nem véletlen, hogy a legtöbb nagy csapat korszakalkotó munkáit az "árnyékember" segítségével tudta létrehozni – számoljátok csak össze, hogy a világ legtöbbet eladott lemezeiből mennyinek volt a csapat, és mennyinek volt egy külsős szakember a producere…

Nem is kívánom nagyon húzni a továbbiakat: abszolút aréna-érett, néha a metalba is átnyúló, tökös, feelinges hard rockról van szó, aminek darabjai vetésforgóban keringenének a nyolcvanas évek zenei adóin, s az, hogy különösen újdonsággal nem szolgálnak, legyen az egyetlen kritikai észrevételem – de hát azt meg ott egye meg a fene.

Garael

Címkék: lemezkritika

Joe Satriani: What Happens Next (2018)

2018.01.13. 17:32 | Dionysos | 7 komment

y_136.jpg

Kiadó:
Sony/Legacy

Honlapok:
www.satriani.com
facebook.com/joesatriani

Ejh...!!! Ez már tényleg csak becsületből! A legutóbbi, 15. Satriani megjelenéskor – én, hülye! – azt találtam írni, hogy róla bizony "írni kell, írni illik és írni fogok, ha belegebedek is". Hát íme! ... Az a fránya kötelességtudat...

Eltelt újabb három év, és nem túl sok lelkesedéssel nekiveselkedtem a legfrissebb anyagnak, hogy azután még kevesebb lelkesedéssel megfogalmazzam azt a kétségbeejtően kevés gondolatot, ami bennem fölmerült róla. Igaz, már többször leírtam, hogy a zenésztársak váltogatása jó eredményekkel kecsegtethet, most ezt is visszavonom. Nincs már se Vinnie Colaiuta, se Chris Chaney, se Marco Minnemann, se Bryan Beller, csak Chad Smith (Red Hot Chili Peppers, Chickenfoot) és Glenn Hughes (Deep Purple/Black Country Communion) meglehetősen furcsa párosa (akik egyébként tetszés szerint behelyettesíthetők lennének bármelyik kaliforniai session zenésszel). Na és van az unalom, amit csak egy-két percre szakít meg pár olyan szerzemény, ami a gitáros hőskorszakában bónuszként fölkerülhetett volna a lemezekre (pl. a sorelső, gyanúsan ismerős "Energy", vagy a címadó "What Happens Next").

Egyébként az "Invisible" című dal tökéletes illusztrálása annak, amiért mostanában egyre nehezebb szívvel hallgatom Satrianit. Kifejezetten ígéretesen, majdnem "live" fílinggel indul a dal, hogy azután csak hidegfejű profizmussal kivitelezett kínlódás kövesse: egy kis "balalajka", egy "se füle, se farka" dallam, na és a tremoló kar koncepciótlan rángatása. Ezzel kár szívatni a régi rajongókat, újakat meg úgyis reménytelen szerezni ezzel a stílussal!

Tanár Úr! Annyira sajnálom! De ezt az órát most simán végigszundikáltam!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Greg Howe: Wheelhouse (2017)

2018.01.11. 09:39 | Dionysos | 5 komment

y_135.jpg

Kiadó:
Bad Racket

Honlapok:
www.greghowe.com
facebook.com/greghoweguitar

Tekintve, hogy még a törzsolvasói gárdának is max. 20 százaléka fog beleolvasni ebbe a cikkbe (ha egyáltalán), nem vagyok hajlandó Greg Howe bemutatásával kezdeni. Már csak azért sem, mert a Mike Varney által létrehozott Shrapnel kiadó köré csoportosult szakmai kör (ún. shredder generáció) egyik legkiválóbb alkotójáról van szó, akinek nincs szüksége bemutatásra; illetve sajnos van, de akinek ez a név új, nem valószínű, hogy e bejegyzés hatására nekiül, és bepótolja 30 éves (ciki) lemaradását. Természetesen elismerem: az is elég ciki, hogy egy tavalyi lemezt én – aki régi rajongónak vallom magam – csak több hónapos késéssel vesézek ki itt az oldalon.

Persze azt is a szememre lehetne vetni, hogy a blogon eddig egyetlen egy recenzió sem született Greg Howe lemezről. A helyzet azonban az, hogy Howe nem kényeztetett mostanában önálló munkákkal, legutolsó szólóalbuma oldalunk indulásának évében, 2008-ban jelent meg (Sound Proof). Annak is utána néztem, hogy időközben összesen 23-szor hivatkoztunk rá ilyen-olyan kontextusban, egyszerűen azért, mert a gitárközpontú zenéket véve alapul Greg Howe megkerülhetetlen.

Howe a shredder nemzedék tagjai közül (Paul Gilbert, Marty Friedman, Jason Becker, Yngwie Malmsteen, Tony MacAlpine, Vinnie Moore stb.) mindig is a leg-jazz-orientáltabb (van ilyen szó?) volt, akinek játékára és kompozícióira a kezdeti Van Halen által meghatározott időszak után elsősorban az idén elhunyt Allan Holdsworth volt óriási hatással. Bár Vitalij Kuprijjal annak idején tett egy neo-klasszikus kitérőt (Ascend, 1999), valójában mindig is a jazz fúzió, blues, funky és nyomokban a latin zene mentén haladt a maga útján előre. Játékát nemcsak az elképesztően tiszta, technikailag szeplőtelen kivitelezés, hanem (ebben a tekintetben talán egyedül Paul Gilbert fogható hozzá) a ritmikus összetettség és kifinomultság jellemzi.

A "Wheelhouse"-ra sokat – talán túl sokat – kellett várni, de megérte. Ugyan a lemez alig 45 perces, zeneileg elég tömény és "szélesvásznú", így nem hagy a kiéhezett hallgatóban semmiféle hiányérzetet. Külön örülök annak, hogy az albumon akad egy énekes szám is; egy nóta erejéig (Shady Lane) meghívta ugyanis a régi cimbit, Richie Kotzent, aki hozza a tőle elvárható érzelmes, füstös figurát (Glenn Hughes mellett az egyik legfeketébb fehér hang). Szent ég! Mit művelnek ezek ketten a gitáron!? Nagyon remélem, hogy idővel egy egész lemezre valót hallhatunk majd ilyen dalokból.

Lehet, hogy öregszem és a ma már csak hőskorszakként emlegetett múlt egyre inkább fölértékelődik bennem, de nekem továbbra is a "Parallax" (1995) és a "Five" (1996) lesznek a kedvenc, túlszárnyalhatatlan Greg Howe lemezeim. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne hallgatnám hatalmas megelégedéssel az érett, immár végérvényesen a jazz fúzió mellett elkötelezett művész örömjátékát. Ez pedig az...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Médianysos-7: Tony Iommi és T. J. Lammers: Iron Man – A Black Sabbath útja mennyen és poklon át

2018.01.07. 12:19 | garael | Szólj hozzá!

tony_iommi_iron_man.jpg

Kiadó:
Cser Kiadó, 2018

Fordította:
Vincze Ádám

Hát nem is tudom, hogyan kezdjem? Meglehetősen ellentmondásosak az érzelmeim a könyvvel kapcsolatban, ami nagy részében egy tehetséggel bőven, szorgalommal és kitartással az átlag felett rendelkező, ám minden intézményi elméleti és gyakorlati, valamint a zeneiparhoz kapcsolódó egyéb tudásnak híján levő emberről/vezetőről és három balfaszról – a leírtak alapján Bill és Ozzy jobbik esetben komplett idióták, rosszabbikban pedig egyszerűen szociopaták – szól, akik teljesen magatehetetlenül téblábolnak az események sodrásában, és akik–mellékesen megteremtették a heavy metalt. Vagy a leírtak szellemében nem is igaz a többes szám, és igazából egy valakinek köszönhetjük a zenei stílus megszületését? Annak a riffmesternek, akinek frivol módon hiányzik az ujjaiból – egy gitárosnak, érted? – úgyhogy még egy nagy fuck jelet sem tud protézis nélkül bemutatni? Vagy azért azoknak is, akik mellette álltak – de általában feküdtek – és akiknek segítségével a műfaj klasszikus dalai vagy két három perc alatt, vagy hosszas vergődés után, de akkor is spontán módon, a tervezett munkának abszolút híján születtek meg? Csóválom a fejem, mert eddig a karriertörténeteket olvasva emberfeletti szorgalommal, céltudatos munkával, bődületes mennyiségű tanulással találkoztam, nem a "csináljunk már valamit, aztán legyünk túl rajta" attitűddel, ami – talán a szerencsés konstellációnak köszönhetően – mégis valami újat, addig nem tapasztaltat, és ami fontos: időtállót hozott létre.

Furcsa egy sikersztori hát a könyv, de mégis csak Black Sabbathról – és most hajolj meg, ha szereted a heavy metalt –, a műfajteremtő ikonról szól – de egyben az ikonrombolásról is, aminek a világában a lustaság, a káosz, a drog és a spontán, zsigeri emberi (állati?) ösztönök értékteremtő eszközzé állnak össze. (Főleg az Ozzy-érát tekintve tortadobálásos burleszk-szerű a hangulat, mert Dio már inkább tudta, mit akar – és mire képes –, mint Tony, köszönhetően eredendő muzikalitásának és zeneelméleti ismereteinek, jóllehet a Ronnie-ról összeállt kép nem éppen hízelgő, ráadásul az infantilizmus, mint a könyv egyik mozgatórugója, nem kíméli Ian Gillant és a kokszkohó Glenn Hughes-t sem.) Komolyan, a korszak meghatározó alakjait csak ez az oldaluk jellemezte?

Iommi narratívája ráadásul elég száraz, nem ítél, nem foglal állást, pusztán szenvtelenül tollba mondja az eseményeket, kicsit felülemelkedve, kívülállóként szemlélve – szó szerint is, hiszen a testelhagyásos eset akár az egész könyv stílusát jellemezhetné – az együttes történetét, ami ugyanúgy a bukások, mint a sikerek története, és aminek jelentős részét–valószínűleg a kiadói nyomás hatására – alkotják a "Tom és Jerry"-szerű, gyerekes, és sokszor veszélyes poénok szintjén álló, történésformáló sztorik – de ez így van jól. A Black Sabbath nem az úri közönségé, soha nem is volt az, és az, hogy így vállalják önmagukat, lehet, hogy illúzióromboló, amellett tény, hogy szokatlan (már ha egyetlen személy szubjektív nézőpontjából vonhatunk le örök érvényű igazságokat). Ha olvasod a könyvet, hinni fogsz kissé a karmában: a hősök ugyanis a főszereplőt kivéve – legalábbis a MARK I-ben – nemigen tesznek semmit azért, amit elértek: a dolgok csak úgy megtörténnek velük, és talán ők csodálkoznak a legjobban, hová jutnak.

Visszatérve a sztorikhoz: egy részüket az Ozzy könyvből már ismeri az ember, de itt szegény Bill legalább annyira szerencsétlen figura, mint az énekes, akinek viszonyát Iommival egész másként tálalja a könyv, mint ahogy azt Osbourne-tól megismertük – döntse el mindenki saját maga, hogy kinek van igaza. Annak is örülök, hogy a Dio és főleg az eddig a memoárokban hanyagolt Tony Martin – valamint az átmeneti, zűrzavaros – éveket is jobban megismeri az ember: ezek a részei a könyvnek természetszerűen már jobban igazodnak a legenda-képhez, bár Iommy tehetségét és kreatív szellemét a korai időszakok zenei kísérletei – kezdetleges szimfonikus hangzás, kórus és egyéb különleges hangszerek használata – is jól mutatják.

A könyv szerkesztése frivol módon igazodik a tartalom néha káoszba futó eseményeihez: Bill Ward kilépésén egyszerűen túllép a szerző/mesélő, így a fordítónak egy utószóban kell magyarázatot adni a történetben éktelenkedő lyukra – talán Ozzy szelleme – a kísérteteknek úgyis eléggé nagy szerepük van a leírtakban – volt a ludas?

Egyszóval, nem tudom, hogyan jellemezzem a könyvet: én személy szerint legalább annyit bosszankodtam a töketlen-papírmasé szereplőkön, mint amennyit röhögtem a sztorikon – ugyanakkor hiányolom annak a valaminek prózai megragadását, ami a Black Sabbathot azzá tette, ami. Persze lehet, hogy a válaszhoz csak a könyv címét kellene elolvasnom, ami egzaktan, egy névben határozza meg a siker kulcsát… Ezt mindenki döntse el saját maga.

Garael

 

Sorcerer: Black EP (2015)

2018.01.04. 11:53 | garael | Szólj hozzá!

sorcerer_black.jpg
Kiadó:
Desert Plain Records

Honlap:
www.sorcererdoom.com

Az megvan, mikor a keresztesek kinyitják az ezer éve lezárt ódon kripta ajtaját és megcsapja őket a történelem addig lezárt, ám most rothadva kiszabaduló lehelete? Nem, ez nem egy új horror nyitójelenete, hanem az éves listámon ismételten előkelő helyet kapott Sorcerer kislemezének vizualizált képzete. Persze fogalmazhattam volna egyszerűbben is: epikus doom, a maga pőre egyszerűségében, az idegenkedő félelmet gyomorba ültető, de egyben misztikus zenei elegy, ami íródhatott volna a nyolcvanas években: és valószínűleg íródott is, hiszen a csapat megalakulásának első húsz évében csak két demóig jutott, így gondolom, maradt a kripta, bocsánat, a fiók mélyén még elég ötlet ahhoz, hogy "új korszaki" feltámadásuk után felvegyenek egy kislemeznyi anyagot.

Nem gondolnám, hogy hiba lenne, ha minden epikus doom atyját, a Candlemasst hozom fel példának, mikor a kislemezt jellemezni akarom, hiszen az a panteisztikussággal, fájdalommal, de visszafojtott – vagy kitört – energiával tömött zeneiséget ők valósították meg leginkább a stílus keretei között (persze a Black Sabbath mellett), és hát a Sorcerer remek tanítványnak bizonyult.

Amit valószínűnek tartok, a nyitó "Black" a maga szétsikoltozott érzelmi, poklot és mennyet megjáró csapongásával régebbi darab lehet – ajánlom ennek fényében meghallgatásra a csapat hasonló énekesi eszköztárral előadott "Stargazer"-ét, ami a legjobb feldolgozás, amit eddig hallottam –, és kissé el is üt a továbbiaktól: valahol a Ray Gilla-féle "Eternal Idol" előadásmódját idézve szerez örömöt/bánatot – kinek mi tetszik –, hogy aztán a "Legion Of Serpent" képében egy echte Candlemass darabbal találkozhassunk, tipikus tempóváltásokkal, és  a power felé is kacsingató attitűddel.

Az "Into Obvilion" ezek után ezerfelé zavarja az embert, a maga összetettségében, epikus, filmzenei kibontakozásában többször hallgatós darab, ahol a vég természetszerűleg egyben a katarzis is – talán itt domborodik ki leginkább a zenekar játéktehetsége, ahol a játék tárgya nem csak a hangszerek megszólaltatása, hanem az emberi érzelem, a belső félelmek felszínre robbantása.

A záró akusztikus "Prayer Of A King Tony" Martint idézi, csak itt a dal egy olyan csavart doomos riffre ül, ami kevésbé volt jellemző a szombatisták korabeli stílusára, ráadásul Engberg refrénje elférne bármelyik ex-csapatában, és mintha hallottam is volna a Section A valamelyik lemezén – ám oda se neki, ha bánatosak lennénk emiatt, a lemez már elérte célját, mert nehogy örömet érezzünk már a Sorcerer által képviselt univerzumban…

Garael

Címkék: lemezkritika

Diablo Swing Orchestra: Pacifisticuffs (2017)

2017.12.31. 10:39 | garael | 16 komment

dsopacifist.jpg

Kiadó:
Universal Music

Honlap:
www.diabloswing.com

A Diablo Swing Orchestra idei lemeze úgy kerülte el a figyelmemet, ahogy egyszeri politikusnak az adóbevallás – pedig a színtér avantgard (!) üdvöskéjének minden jelentkezése élményszámba megy. A csapat egyébként maga a metal dadaista képviselője, csak míg a dadaizmus a művészettörténet egyik legnagyobb blöffje volt – aminek táptalaja az emberi hülyeség –, addig a swingerek által megvalósított világ igenis értékkel-teli – de ha nem, akkor is mindenképpen szórakoztató. S hogy mi is a svédek legnagyobb erőssége? Hát a lehetetlenség ignorálása: ebben a birodalomban bármi megtörténhet – és meg is történik. Swingbe ágyazott countryval kezdeni a lemezt, s flamencoval átitatott, bolero-kavalkáddal folytatni? – nem gond, íme, ahol az őrület ezúttal nem destruktív valójában, hanem új arcát mutatva, kreatív-teremtőként mutatkozik, és ahol a káoszban a zene jelenti az iránymutató segítséget. Mondanom sem kell, hiába: a szerzemények úgy szippantanak be – már ha hajlamos vagy a DSO befogadására –, hogy esélyed sincs ellenállni, még akkor is, ha a felhasznált zenei eszköztárt ismerősnek hiszed.

Nos, itt van a kutya eltemetve – mert csak hiszed, hiszen mint említettem, ez az a hely, ahol bármi zenei formát ölthet, legyen az űrhangulatú pulzálás, vagy a Chaplin-filmek aláfestő zenéjének is beillő dallamfricska. Azt persze nem merném kijelenteni, hogy az együttes metalt játszik – nem, hiszen itt a gitárok csupán keretet adnak a formabontás extázisának, egyébként is, a már említett spanyol folk, vagy a swing sokkal jobban meghatározza a stílust – de ettől függetlenül az ortodox fémhívő is élvezheti a hallottakat, már ha van humorérzéke, vagy az extrém szó más jelentésére is nyitott, mint ahogy azt a metalban értjük.

Diablóék pedig ott folytatják, ahol előző lemezükön abbahagyták, talán még nagyobb eklektikával, töredezettebben, ide-oda kapkodósan, de mégis rendszert teremtve. Esetleg ez lehetne a lemez egyetlen gyenge pontja – túl sok a váltás – ám ez csak első hallásra van így, és ha kicsit ráérzel, már érteni fogod, hogyan jöhet egy barokkot idéző tánc után Travolta disco-világa, ahol szinte látod magad előtt a fehér öltönyt, a flittereket és a csillogó gömböket.

Kevesebb hát a kapaszkodó, és a lassabb szerzeményekhez is idegek kellenek, ha rájuk akarsz érezni: nem tudom, és nem is akarom tudni, vajon a ráérzésben volt-e valamilyen szerves, vagy szintetikus segédje a dalszerzőknek – mégsem mondanám gyengébbnek, mint elődje. Igen, talán nem annyira lineáris – már ha ez a szó értelmezhető az együttes univerzumában – a dallamvezetés, és az "Interruption" is inkább B-oldalas szerzemény: ennek ellenére mindenkinek ajánlom a "Pacifisticuffs"-t, aki nem utálja zsigerből a kísérletezést, vagy a többrétegű zenei crossovert, no és van egy csipetnyi humorérzéke, ami a lemezt jelentő vicc fogalmának pozitív értelmezést adhat. Vicc? Igen! Jó? Döntsd el magad!

Garael

Címkék: lemezkritika

TOP 5 (2017) - Jack Rose

2017.12.29. 12:54 | Dionysos | 14 komment

rose.jpgElső számú házi gitárhősünket nem kis feladat elé állítottam, amikor felkértem a TOP 15 megírására. "TOP 5 lehet?" – kérdezte, amire nem válaszolhattam mást, csak azt, hogy igen, hiszen magam is produkáltam már hasonlót, más kérdés, hogy kaptam érte hideget-meleget.. :-))

Nagyon nagy meglepetést nem okoz talán az a tény, hogy itt elsősorban gitárosok, gitárorientált muzsikák szerepelnek, de tegyetek csak próbát, hátha kincsre bukkantok, ahogy az már sokszor megtörtént itt Jack Rose ajánlásainak hatására.

1. Kadinja: Ascendancy

Egyszerűen kirobbanthatatlan volt a lejátszómból, hónapokig pörgött: munkába menet, edzés közben, sütés-főzés mellett és még olykor a Duna-parti séták alatt is megröfögtettem. Technika, kompozíciók, finesz, ami pozitív dolgot el lehet mondani a 21. század metál zenéiről, az itt mind teljesült. Elvileg készül a kettes album, kíváncsi vagyok, hogy lehet-e ezt überelni.

2. Novelists: Noir

Decemberi befutó a csapat. Jónás Tomi ajánlotta, hogy nézzek rájuk, aztán ők is bekerültek a lejátszási listáimba. Stílusban a metalcore és djent vegyül, bár elég sok lírikus tételt raktak be a dalok közé. A szerzemények negyede simán mehetne a rádióba is, pazar dallamok és énektémák. Érdekességképpen megjegyezném, hogy ők is franciák.

3. Katalina Gonzale: Sin Paradigmas

Egy kellemes anyag, egy kellemes küllemű latin hölgytől. Szép dalok, szép játék, végig kalauzol minket jó pár stíluson, mindezt egy elég magas színvonalon. Alig várom, hogy kijöjjön az új anyagával.

4. Anika Nilles: Pikalar

A mindenki által ismert youtube dobos hölgy instrumentális albuma, ami ebből kifolyólag nem éppen gitár-centrikus. Jó kis session zenészeket pakolt maga köré és kellemes hallgatnivaló, jól megkomponált dalokkal. Amolyan háttérben szólós, hallgatós zene, számomra kifejezetten pihentető.

5. Jónás Tamás – The Four Seasons, part 2 – Summer

Bevallom töredelmesen, eleinte elment mellettem a nyár, a tavasz némileg mozgalmasabb világa jobban megfogott. Aztán néha-néha visszatértem hozzá, és egyre több elemecske, motívum ragadt meg. Elsősorban otthoni környezetben tudom hallgatni az efféle zenéket, az utazás és város zaja elnyelné a finom részleteket. Szóval, aki szeretne kikapcsolódni és relaxálni egy jót, az töltsön egy pohár jó bort, majd hallgassa meg a "Nyarat".

 Jack Rose

Címkék: toplisták

TOP 15 (2017) - Túrisas

2017.12.29. 10:55 | Dionysos | 5 komment

26194439_179480966122510_1211968466_o.jpgRengeteg grunge korszak előtti zenét hallgattam az idén, beszereztem a még hiányzó Dokken, Ratt, Quiet Riot, Vince Neil, stb. kedvenceket CD-n, tehát a lassan elmúló 2017-es évem alapvetően regresszív volt, ami nem jelenti azt, hogy nem figyeltem oda az új megjelenésekre, de nagyon kevés teljes lemeznél és itt-ott még esetleg egy-két dalnál éreztem, hogy zenei értelemben volt értelme 2016 és 2018 közé beiktatni a 2017-es évet. Alapvetően persze igazságtalan vagyok, tudom, hiszen nem reális elvárás arra számítani, hogy évente tömegével jelennek meg zenei mérföldkövek. Örömteli megtapasztalás volt viszont, hogy a hazai előadók is kitettek magukért, sőt számomra az év dala a "Nincs szivárvány" a Mobilmániától. A fennmaradó (zenehallgatásra fordítható) időben pedig DVD-ket néztem (kimondottam szeretem a koncert DVD-ket), Ebből a szempontból viszont határozottan erős évünk volt. A TOP 15  első két lemeze nekem kimagaslik a mezőnyből, a többit tekintsétek felsorolásnak inkább, rangsorolni magam is adott hangulat alapján szoktam, ami akár naponta változik.

Na nézzük!

1. Adagio: Life

Nem értem Tisztelt Főszerkesztő Urat. Neki csalódás (tényleg nem értem, mire számított és mit várt, ehhez képest pedig mit nem kapott...), nekünk meg (Garael és én) ez a lemez valami elképesztő módon gyilkos. Minden, ami nekem a rockzenében érték, az itt teljes tökéletességében jelenik meg és ragyog szűk egy órában. Nincs mit ragozni rajta, a legszebb karácsonyi ajándék volt a kedvesemtől, boldogan is ölelem magamhoz... (Lásd: kép)

2. Marty Friedman: Wall Of Sound.

Szinte minden hangja libabőr. Azok is bátran tegyenek próbát vele, akiknek általában sok az instrumentális önmegvalósítás. Itt valóban mesél/beszél/sír/nevet a hangszer, időtlen dallamokon és kompozíciókon keresztül.

3. Europe: Walk The Earth

Aki úgy véli, hogy a pályája zenitjén túl nyugisan levezet és el-alibizget még a banda a régi dicsőség árnyékában, az, ...hogy is mondjam finoman,.....hát kurva nagyot téved. Pályafutásuk egyik legerősebb lemezét készítették el minden túlzás nélkül. Magukra csukták a legendás Abbey Road Stúdió ajtaját és egy minden ízében analóg rögzítésű, nyers, vaddisznó hard rock albummal jöttek ki, ami úgy horzsol, mint még soha semmi tőlük. A lemezen egy árva rosszabb nóta sincs, csont nélkül lett a harmadik befutó.

4. Peta: Homo Imperfectus

Nem volt egyértelmű a lemez megítélése itt az oldalon, nekem mégis az év egyik legnagyobb meglepetése és zenei élménye volt. Tudtam, hogy minőségi cucc lesz, de ennyire jó anyagra nem számítottam. Lukács Peta nem művészkedte túl, befogadható, jól megírt és parádésan feljátszott dalokkal pakolta tele a lemezt. 

5. Ayreon: The Source

Amikor a lemez-előzetes videóban meghallottam a szerző Stratocasterrel feljátszott egyik szólóját, amit Lucassen szimpatikus beismerése szerint soha nem tudna élőben előadni, már tudtam, hogy a "The Source" év egyik legnagyobb durranása lesz. Lett is. 

6. Sons Of Apollo: Psychotic Symphony

Noha teljesen nem tudtam a hatása alá kerülni, igazából az okát nem tudnám elfogadhatóan megfogalmazni. Valami szubjektív bunkóság lehet, mert azt hallom, hogy jó lemez lett. Nagyon-nagyon jó.

7. Jónás Tamás: The Four Seasons, part 2 - Summer.

Leírtam már többször itt is, de ha kell, leírom újra és újra. Tamás Király Pitta mellett szakmailag és emberileg (!) is az egyik legértékesebb fickó idehaza, és jó látni, hogy ezt mára sokan felismerték. A "Summer" persze akkor is kiváló megjelenés lenne, ha ő lenne az egyik legnagyobb tróger, akit ismerek. 

8. Pain Of Salvation: In The Passing Light Of Day

Az utóbbi időben már nem követtem a zenekar munkásságát, ráadásul szerencsétlen Gildenlöw megjárta a poklok poklát, úgy tűnt, hogy ezzel nagyjából be is fejeződött a történet, marad a régi lemezek varázsa, de szerencsére nem így történt, izgalmas, szerethető lemezt készítettek.

9. Almanac: Kingslayer

Ez a lemez úgy zseniális, hogy közben mindenki azt érzi, lehetne ezen a színvonalon azért még emelni. A főnök tehetségéből futná még. Ellentmondás? Tulajdonképpen igen. Tartuffe jól megfogalmazta a kritikában a lényeget.

10. Tower Of Babel: Lake Of Fire

Garael ajánlásával. Megírta, én meg ráharaptam, be is kell szerezni sürgősen CD-n. A Rainbow és Joe Stump is nagy kedvenc, tehát nálam ez sikerre ítéltetett.

11. Kaipa: Children Of The Sounds

Most nem annyira kerültem hatásuk alá, mint 2014-ben, de mindig kellemes hallgatnivaló.

12. Jorn: Life On Death Road 

Igen, az általa egy jó ideje taposott (halál)úton nem számítottam már bármiféle életjelre. Ehhez képest tényleg jó kis anyag.

13.Sweet & Lynch: Unified

Először nem értettem, szerettem volna azt a slágeresebb megközelítést hallani, mint legutóbb, de szépen lassan rabul ejtettek ezek a kevésbé kézenfekvő dalszerkezetek. Nem minden dalt szerettem meg, de számos zenei finomság van a sorok között, ám az anyag csak lassan adja meg magát.

14.Black Star Riders: Heavy Fire

Egy muzsika, amit szinte mindig jólesik hallgatni.

15. Mobilmánia: Vándorvér

Az év dala: Nincs szivárvány. Az egyik legjobb magyar rockdal ever. 

Ahogy fentebb írtam, szeretem a koncert DVD-ket. Dirkschenider magasan a trónon, de a Slipknot, Black Sabbath, Schenker, és az Arch Enemy is szép pillanatokat szerzett.

Túrisas

Címkék: toplisták

TOP 15 (2017) – Garael

2017.12.27. 12:20 | garael | 9 komment

top_15_1.jpg

Két sommás megállapítással is kénytelen vagyok vitába szállni, melyek lapunk hasábjain mostanában elhangzott, s bár az elsővel lehet nem egyet érteni, a másodikra abszolút bizonyítékom van, mégpedig az évi listám. Tehát: talán még sosem voltam ennyire nehéz helyzetben, ha idei kedvenceimet 15-ös skatulyába akartam zárni, így aztán a válogatás felért egy olyan tortúrával, amilyet Stephen King híressé vált regényében a főszereplő átélt – mintha eltört lábamat kellett volna egy tízkilós kalapáccsal újraroppantani –, mikor kénytelen voltam a limit hatására olyan csapatok albumait kihúzni, mint az az Aldaria, a Cromonic, vagy a Lords Of Black. Hiába, az élet kegyetlen, és olyan döntésekre kényszeríti az embert – még itt, kicsiny blog-birodalmunkban is –, melyeket a politikai élet lelkiismeret-furdalás nélkül meghoz, csak míg itt nálunk legfeljebb engem néznek hülyének, a való világban azonban a társadalom több rétege is kénytelen kutyába lemenni, vagy rosszabb esetben háborúba csöppenni, ahol érdekes módon sosem az azt kirobbantó személyek vezénylik személyesen rohamra a halálba indulókat. De hát ez most nem a siránkozás, hanem az értékelés ideje – bár ennek mikéntjéről szintén meg van a véleményem –, így koncentráljunk a bőségből fakadó örömre, aminek elnyeréséhez nem gázszerelőnek, hanem metal hallgatónak kell lenni!

A kánaán eljövetelével persze lehet vitatkozni, de azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy a militáris, kocka-metal hívője lennék, kénytelen vagyok szerényen megjegyezni, hogy idei listám első két helyezettje a progresszív érából került ki, és az említett, katonaindulókat képviselő csapatokkal csak akkor találkozhat az olvasó soraim között, ha a doomot a csata utáni indulónak tekinti – ilyet is játszanak, csak ezt általában a vesztes szokta, és a zenei krónikák éppen ezért nem nagy lelkesedéssel emlékeznek meg róluk. H. Sanyi barátom persze most biztosan hozzátenné, hogy könnyen bizonygatom az igazam, hiszen az idei évben az euro-power legendás képviselői a karbantartással és nem a vérivással voltak elfoglalva: neki csak annyit, hogy ha így lenne, akkor a Battle Beast, a Black In Beast, vagy a Bloodbound minden bizonnyal csak azért szorult le a listámról, mert megsüketültem a rengeteg elsütött zenei töltet miatt. S hogy érdeklődésem hiányát az általuk prezentált színvonal, vagy pacifista lelkem okozza, annyira releváns kérdés – lévén, hogy foglalkozásom katonatiszt –, amennyire a világbéke kérdése az észak-koreai szépségkirálynő versenyen.

Lássunk hát neki, és idézzük fel együtt az év számomra legkellemesebb pillanatait!

1. Adagio: Life
Bár a szerkesztőségünket megosztotta az album, a francia vezénylés Carpenterből ezúttal nem a húscsiszoló matek-metalt, hanem az eddig látensen megbújó romantikát hozta elő, ami legalább annyira meglepett, mint a magyar focistát, hogy a labda gömbölyű. Talán ez is okozta, hogy a Dream Theater sötét oldala, és a napfényben felhangzó madárcsiripelés hangulatát felidéző dallamosság az éves listám elejére röpítette a lemezt.

2. Threshold: Legends Of The Shires
Új-régi énekes, dupla album, és a zenei hosszal együtt járó, ötlettelenebb darabok ellenére is pazar összeállítás, amiben úgy bújik meg az erővel párosuló elegancia, ahogy Darth Vaderben a fény iránti hajlam. Elképesztő, monumentális slágerek, refréneket is lepipáló verzék – ez a kuka úgy látszik, még a benne lévő szeméttel is értéket teremt. Folyamatosan.

3. Sorcerer: The Crowning Of The Fire King
A varázslóknak pontosan ez a dolguk. Mármint hogy elvarázsoljanak minket. A Sorcerer epikus, dallamos doomjával úgy képes a trükkökre, hogy tudjuk, ez maga a valóság. Itt kérem nincs ingujjba rejtett galamb, cinkelt kártya, ócska bűvészdoboz, kopott cilinder, de van a lelket kellemesen rabul ejtő mágia és komor, de ezzel együtt a jelenlétet megkövetelő zenei varázslat. És még mondjátok, hogy a felnőttek már nem képesek Óz – izé, a Sorcerer – birodalmába belefeledkezni.

4. The Unity: The Unity
Bár a névből kiindulva egy monolitot kellene kapnunk, az eredmény mégis inkább stanicli, amiben viszont úgy bújnak meg a finomabbnál finomabb falatok, ahogy arra a múlt század szegény emberei rájöttek. A zenei irány tehát még nem kiforrott, de az eredmény alapján bármerre indul is el a csapat, a potenciál meg van bennük. Arra azért kíváncsi lettem volna, ha a metal dallamosabb szegmenseit bejárva hirtelen két egységnyi grindcore-ral támadnak ránk, képesek-e a prezentált színvonalat tartani. Vagy tudjátok mit? Inkább nem is vagyok kíváncsi.

5. Wolfpakk: Wolves Reign
A Unity-hez hasonló színes zenei puzzle, amivel akkor is nyersz, ha nem tudod kirakni. A felsorakoztatott vendégek egy farkasfalka konokságával üldözik a sikert, ami a szórakoztatás képében nem is menekül. Még szerencse, hogy a zsákmány dallamokban, és nem vérben tocsog.

6. Tommy Vitaly: Indivisible
Jellegét tekintve az "Indivisible" a Wolfpakk termésének ikertesója is lehetne, ha itt nem inkább a jó öreg neoklasszikus metal lenne az alap. Tud valamit ez a Tommy Boy, hiszen jól képzett iparosként képes már másodszor felkapaszkodni az éves listámra. De hát jól képzett iparosokból egész Európában hiány van, miért is ne örülnénk akkor, ha belebotlunk egybe? Főleg, ha kiderül, dallamírásban katedrát érdemlő professzor.

7. Avatarium: Hurricanes And Halos
Milyen szlogenszerű lehetne, ha Annt a doom fekete özvegyeként mutathatnám be, ami azonban már csak azért sem lehetséges, mert egyrészt a hölgy boldog házasságban él nagyon is eleven férjével, aki ráadásul a csapat gitárosa, másrészt – paradox módon – olyan távol áll tőle a stílus borzongató letargiája, mint tavaszi napfénytől a radioaktív felhő. Mégis, hogy lehet akkor egy ilyen közegben parádésat alkotni? Hát így, szembeszökő bátorsággal, ahol a merészség a pop/folk és a doom varázslatos egyesítését jelenti. S ha már itt tartunk, akkor inkább amazon a hölgy, mintsem özvegy.

8. Nocturnal Rites: Phoenix
A csapat úgy támadt fel haló poraiból, mint egyszeri zombi a noszogató vírus hatására. A váratlan reanimáció olyannyira jól sikerült, hogy egyből a szívemhez kaptam – nem a zombik miatti félelemtől, hanem a gyönyörtől. A modern riffekre ráültetett mézédes dallamoktól ráadásul távol áll a hullaszag: a csapat olyan frissességgel tornászta be magát az euro-metal idei élmezőnyébe, amit nem dopping, hanem a nagyon is kézenfekvő tehetség okoz. Még szerencse, hogy ez nincs a tiltószerek listáján.

9. Ancestral Dawn: Souldance
Egy, csak egy legény van talpon a vidéken: a metal operák vitézeinek becsületét váratlanul Peruból sikerült megmenteni, ráadásul meggyőző könnyedséggel. No persze, akiknek a folkzenéjük is egy underground műfaj – halld az aluljárók pánsípos, pikulás indiánjait – azoknak nem nehéz ebben a marginalizálódott világban a centrumba kerülni.

10. Bonfire: Byte The Bullet
Akik a Bonfire-re a kulimászként nyúló, ragacsos balladák mestereként emlékeznek, most jól seggre ülhettek. A csapat dobta a romantikus trubadúr imidzset, és átváltott masinisztának, amivel vagy fél tucat gőzmozdonnyi zenei vasat pöfögtettek a nyakunkba. Súlyos meglepetés, de annál örömtelibb.

11. Sons Of Apollo: Psychotic Symphony
Sokan mondták erre az albumra, hogy ezt kellett volna a Dream Theaternek kiadnia a dupla nullás rockopera helyett. Én vitába szállnék velük – már vagy öt lemezzel ezelőtt ilyen produkciót vártam volna el LaBrie-éktől. Ez azonban csak színházi álom, ami egyelőre abban a jövőben vár megvalósulásra, ahol a párhuzamosok is találkoznak.

12. Jorn: Life On Death Road
Igen, valami ilyesmit képzelek el ettől hangtól. Jorn végre többé-kevésbé utolérte magát, már ami a tehetségét, és az utóbbi idők produkcióinak versenyét illeti, melyekben olyan teljesítményt nyújtott, mint az egyszeri olajmágnás a zöld mozgalomban. Igaz, hogy ehhez egy közepes vállalat kreatív csapata kellett, de számomra csak a végeredmény a fontos, az pedig "lande"-lütesen röpítette a lemezt idei listámra.

13. Sweet And Lynch: Unified
Nem, ez most nem a gospelek és az extatikus vallási indulók ideje, hanem a "lebiLynchelően” nyugis, de annál ötletesebb blues-metalé. Mit is lehetne várni két ilyen talentumtól – szerencsére nem versengést, hanem produktív együttműködést, amiből aztán olyan hibrid született, amire mindkét apa büszke lehet.

14. Firewind: Immortals
Az elgermánosodás útjára lépett Firewind, ha némi stílusmódosítással is, de ismét fel tudott kapaszkodni az idei listára. Jóllehet, a klasszikus görög kultúra Tartuffe-nek is jobban tetszik, mint a poroszos fegyelem – mit csináljak, katonaként kénytelen vagyok az utóbbit is kedvelni.

15. Almanac: Kingslayer
Smolski és csapata egységesebb, és koncepció-telibb albummal tette helyre tavalyi kétkedésem. Ez, kérem, maga a virtuóz megoldásokkal előadott európai power metal, ahol szerencsére helye sem maradt Readman Whitesnake mániájának. Emellett még rejtvénnyel is szolgál, aminek megfejtéséért minden elismerésem az azt prezentálónak: miért kell a bandába harmadikként egy női énekes? Bár bátran kijelenthetem: szeretjük a hölgyeket!

+1. Pink Cream 69: Headstrong
Igen, ez az, amire vágytam már évek óta, ha a Gabi fogkrémről elnevezett együttes lemezt jelentet meg: krém helyett fémreszeléket, amibe azonban sem a fogak, sem az együttes bicskája nem törik bele.

Hát ennyi fért most bele, és hiába sírok véres könnyeket, hogy például Ayreon, a Europe, vagy Michael Vescera lemezét csak így, kutyafuttában említem, a számok sajnos makacs dolgok, és az előre megbeszélt limitet sem akarom ilyen vagy olyan toldalékkal megszegni. Ezért inkább tovább passzolom a labdát hazánk játékterére.

Magyarföld-dimenzió:

A magyar metal ugar ezúttal örvendetesen bő termést hozott, ráadásul a Nevergreennek ez már sorrendben az ötödik lemeze, amivel évi összegzőmben említésre került. A Manowarhoz hasonló bő szókinccsel megáldott doom-gótikus csapatnak azonban nem csak arra volt energiája, hogy listámra kússzon, hanem arra is, hogy egy dal erejéig Rudán Joe blues-birodalmát is barbárokkal és seregeket vezérlő angyalokkal árassza el. Az invázió sikeres volt, mert Joe a Mobilmániával együtt tulajdonképpen a külföldi albumok listájába is beférő produkcióval rukkolt elő, ez utóbbi már csak azért is nehéz próbát állt ki, mert az énekes váltás mindig is neuralgikus pontja a karriernek. Hát ezúttal nem volt az, pedig Stula pótlására mobilizálni kellett a jóléttől idegenbe szakadt fiainkat is. (Ennél csak az lett volna a menőbb, ha egy angol énekest szipkázunk el a hanyatló nyugattól…).

De hogy ne legyenek ilyen paradicsomiak az állapotok, ejtsünk szót az End Of Paradise idei lemezéről, ami számomra azt is bizonyította, hogy nem hiába szeretjük a magyar narancsot: lehet, hogy kicsi, lehet, hogy savanyú, de… de nem az, mert bőven oda lehet állítani őket a szabvány európai kollégák mellé, zászlóhordozónak, és hát örvendezzünk egy olyan régi harcos csatasorba állásának, akik merték felvenni az Orfeus nevet anélkül, hogy tömegek követelnék a minőségből fakadó névváltoztatást.

1. Mobilmánia: Vándorvér

2. Rudán Joe: Még egy tárral

3. Orfeus: Színház az élet

4. Nevergreen: Monarchia

5. End Of Paradise: A kiválasztott

Csalódásról nem igazán tudok beszámolni, talán csak a régóta hallgató és egy rutin ízű albummal visszatérő kedvenc, a Dream Evil produkciójától vártam többet – milyen is az ember, ha a megszokottat kapja, ami régen jó volt, máris többet akar, ezzel pedig csak magának csinál problémát. (A másik csalódás a metal operák kifulladásának érzete, ami olyan tucatterméket eredményezett, mint a nagy durranásnak szánt, ám csak egy erőtlen sóhajként jelentkező Soulspell.)

És végül, mit is remélek a jövő évtől? Nem többet, mint idén, legfeljebb az olvasók számában, akik – bár nincsenek sokan – de már tudják, miért is "rising" Dionysos.

Boldog Ünnepeket és rengeteg emlékezetes zenei pillanatot a következő évre is!

Garael