Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Battle Beast: Bringer Of Pain (2017)

2017.02.25. 09:51 | garael | 5 komment

bringer_of_pain_cover.jpg

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.battlebeast.fi

Nem tudom, hogy ha egy metal csapat a pop világában is sikeres akar lenni – bár ez olyan ambivalencia, aminek feloldására legalább két brit tudóscsapat kellene –, akkor miért a diszkó műfaját veszik elő, csilingelő szintetizátorral, retrós, táncolható dallamokkal, egy számomra is letűntnek számító kor megidézésével? Vajon milyen célközönségre számítanak vele? Azokra a rockerekre, akik azzal az attitűddel rendelkeztek, mint a magyar punkok, akik hülyeségből csápolva őrjöngtek Uhrin Benedek, vagy Korda György Szigetes megmozdulásain? S ha ez így van, megéri hülyének lenni?

A Battle Beast pedig kereteket feszeget, a tuc-tucos, metronóm-dobos sramli metál gyermekded határait, beemelve a diszkót a stílus amúgy sem éppen értékteremtő elemei közé. Mentségükre legyen, a retrós dallamokban példaképük minden pop műfajok királya, az Abba, így aztán hallhatjuk, hogyan is szólna az együttes fém-környezetben. De miket is beszélek, hiszen hallottuk már, egy egész tribute lemez erejéig, s az, hogy még most sem mentek ki a divatból, a legutóbbi Last Autumn's Dream album a példa, melyen szintén szerepel egy főhajtásnyi idézet a klasszikusoktól. (Érdekes, hogy éppen egy, a popot zsigerből elutasító – bár elemeit csendes félresandítással felhasználó – zenei stílus ápolja legszorgalmasabban a svéd együttes örökségét, ami az én világomban lehet, hogy dicséretes, de nem vagyok benne biztos, hogy ez a metal fanok nagy részénél is így van.)

Többek között ezért sem tudok mit kezdeni a Battle Beast új albumával. Adva van egy tehetséges metal csapat, jó gitárossal, rekesztő hangú énekessel – a dobos képességeiről nem tudok nyilatkozni, mert nem én cserélek elemet az egyen-ütemet szolgáltató robotban –, remek dalszerzői vénával, mégis úgy esik darabokra a produktum, ahogy az illúzióm, hogy a Battle Beast visszatér Acceptes, Judas Priestes gyökereihez. Mert ha a diszkó esetleg nem működne, még mindig marad a jó öreg metal (pl. Bringer Of Pain), vagy az olyan érdekes kikacsintás, mint a Rammstein hangulatot zakatoló, az Amorphis énekesével, Tomi Joutsennel előadott "Lost In Wars". De ha a stílusok keveredése album szinten nem elég, meg tudják ezt cselekedni egyetlen számon belül is: a "Bastard Son Of Odin" popos kezdése úgy vált hirtelen jófajta fémbe, hogy az tanítani való, már ha lenne igény ilyen tananyagra.

Ilyesfajta arculatváltásra persze volt már példa – s nem csak a zenei, hanem a politikai életben is –, még szerencse, hogy előbbinél nincs milliós nagyságrendű áldozat, így aztán teljesen világos, miért is került ki a csapatból a fémvonalat képviselő Anton Kabanen gitáros, aki azóta már a magyar Wisdom sorait erősíti. A Battle Beast pedig úgy látszik, pozicionálta magát a rock házibulik hajnali, részeges ökörködéssel teli, "együtt üvöltve éneklős" produkciói közé, már ha ezen az úton szert tesznek annyi ismertségre, hogy valakinek alkoholos fejjel eszébe jusson létezésük – jóllehet a finnek nemzeti sportjába, a reggelig tartó ivászatba remekül illeszkednek. (Most olvastam, hogy telt házas európai turnésorozatot adtak, most mit mondjak? Talán azt, hogy a metal rajongók hangosabb része csak szeretné magát különbnek hinni az egyéb stílusok kedvelőinél. Persze  lehet, hogy ez is pusztán a gyíkemberek, vagy a világuralmat markában tartó elit-társaság műve, akik ízlésformáló hatalmukat már a heavy metalra is kivetették.)  Mindezek ellenére a csapat egyetlen mentsége az esztétikai érzék diszkóba áztatott ütlegelésére, hogy önmagát sem veszi komolyan: a bónuszok között szereplő "Rock Trash" olyan öndefiniálás, ami pontosan ülne, ha a rock szó jelentésébe beletartozna az, amit csinálnak. Még jó, hogy én speciel szeretem az Abbát – de úgy látszik, a Battle Beat, bocsánat, Beast szerencséjére a tökig fémbe öltözött Nuclear Blast illetékesei is.

Garael

Címkék: lemezkritika

Place Vendome: Close To The Sun (2017)

2017.02.18. 14:42 | garael | 13 komment

placevendomeclosecd.jpg
Kiadó:

Frontiers Records

Honlap:
facebook/placevendome

Az első klip, majd az album meghallgatása után már fogalmaztam is magamban azokat a sorokat, melyek a Ward-projekt kifulladásáról szólnak, nem fukarkodván az elégedetlenséget kifejező jelzőkkel, aztán... aztán meghallgattam még egyszer és még egyszer, a dallamok pedig úgy lopták be magukat a fülembe, mint  Alien a petéit az emberi testbe – remélem, nem kirobbanva fognak távozni.

Mint tudjuk, Kiske a produkciókhoz kezdetek óta csak a nevét, no és csodálatos hangját adja. Nem történt ez másként most sem: egy egész zenész-válogatott dolgozott  azon, hogy a mester hangja alá a megfelelő dallamokat ültessék. Ez persze nem feltétlenül biztató – főleg annak fényében, hogy az énekes a Unisonic beindultával be is akarta fejezni itteni ténykedését. Mert ebből eredendően lehetett volna az album széteső, vagy egyenetlen színvonalú, de úgy érzem, ezúttal a kiadó megbízásából igazi fémkalapáccsal sikerült egyenletesre formálni a végeredményt. A sztenderd Frontiers bérírnokok, Alessandro Del Vecchio és Magnus Karlsson a meghívott további dalszerzők hatására jobbik formájukkal hozakodtak elő, ami nem meglepő, hiszen Jani Liimatainen (Cain's Offering, ex-Sonata Arctica), Olaf Thorsen (Labyrinth), Fabio Lione (Rhapsody, Eternal Idol, Angra) igazi meglepetés, hiszen dalszerzőként még nem találkoztam az olasz énekessel –, Simone Mularoni (DGM) vannak olyan jó zenészek, hogy inspirálni tudják egymást még digitális úton is, ahol a múzsa minden bizonnyal bitekre bontva csókolta homlokon a szerzőket.

Nem véletlenül hozakodtam elő a fémkalapáccsal: az album – főleg az első fele – erősen gitárcentrikusra és impulzívra sikeredett, és ha azt mondom, egy-egy szóló erejéig  Gus G. és az örök haver, Kai Hansen is bekerült az alkotói brigádba, akkor azon lepődtem volna meg igazán, ha az AOR-ra általában jellemző billentyű dominaként uralta volna el a hangzást.

Kiske pedig fantasztikus formában van: ezúttal ismét "lebegtetősre" veszi a figurát, – akit ez idegesít, az minden bizonnyal most sem fog örömkönnyeket hullatni – orgánuma és azok a fantasztikus magasak pedig semmit sem koptak az évek folyamán. Ennek lehet több oka is, egyrészt a szerencsés genetika, másrészt a tudatos életmód, aminek követésében hősünk nyilatkozatait és elveit ismerve abszolút biztos vagyok.

Ugyan az előzetes nyilatkozatokban progresszívabb és a rockosabb lemezt ígértek, a végeredményben annyi a progresszió, mint fegyvermágnásban a pacifizmus, legfeljebb a "Hereafter" – ez kollégánk szerint egy DGM lopás, ami a szerzőt tekintve legfeljebb önmagunk idézése, hehehe elejének megtört ritmusai hökkenthetik meg egy pillanatra a hallgatót, de aztán rendeződik minden, és a dallamok már a slágerek folyamatát követve olvadnak az ember fülébe. Szerencsére az ígéret másik része igaz, már ami a lemez kétharmadát illeti, a dalok nem azt ifjú Werther szerelmes szenvedéseit akarják hangjegyekbe oltani, így viszonylag kevés papír zsebkendővel megússzuk, jóllehet az album egyik csúcspillanata a lírai "Strong": azt hiszem, ebben a dalban Kiske élete egyik legnagyszerűbb teljesítményét nyújtja, ami nem semmi, mert versenytárs akad elég.

Elégedettek lehetünk hát a végeredménnyel, még akkor is, ha a Helloween koncert-reunionja minden bizonnyal ráveti árnyékát az új Place Vendome megjelenésére – mondom ezt annak fényében, hogy elégedettségemhez azért jócskán hozzájárult Kiske pazar teljesítménye és a vendégzenészek nevéből fakadó tudattalan felülértékelés.

 Garael

Címkék: lemezkritika

Kreator: Gods Of Violence (2017)

2017.02.11. 11:29 | garael | 11 komment

kreator_gods_of_violence.jpg
Kiadó:

Nuclear Blast

Honlap:
www.kreator-terrorzone.de

Elérkezett az a "történelmi pillanat", hogy thrash album kritikájának megírására adtam a fejem. Ennek azért voltak már előzményei, lásd az Anthrax legutóbbi albumának ügyeletes kedvenccé nemesedő klipjeit, de ez persze nem jelenti, hogy a stílus elkötelezett híve és szakértője lettem. Ennek ellenére volt merszem belevágni a Kreator megjelent lemezének ismertetésébe, hadd legyek én a szakértők céltáblája, ha esetleg hülyeséget írok.

Megvallom, a thrasht mindig is olyan power metal irányzatnak tartottam, amelyben a dallamot ritmuskovácsok kalapálják, és az énekesnek kötelező a hangszálait faágakra cserélni. Leegyszerűsítő véleményemet persze megtartottam magamnak, hiszen a stílus albumaira jutó remek gitárosok aránya messze túlmutat az átlagon, a klasszikus szólókból pedig aranykönyvet önthetnének az ötvösök.

A "Gods Of Violence"-ben mégsem a szokásos thrash erények – a brutális tempó és annak gyakran bravúros váltásai, valamint a főnököd ötleteiből származó harag levezetésére tökéletesen megfelelő zenei pumpa – tetszenek, hanem a dallamok finom bevezetése, melyek ugyan nem éppen a cizelláltság mintapéldái, ám remekül illeszkednek a horzsoló riffek agresszív hatásához. Ez a tulajdonság persze megvan a göteborgi death-ben is, amit Petrozzaék egyáltalán nem utasítanak el, így a végeredmény egy amolyan thrash-power-death elegy, amiben mégis a dallamok és a riffek egysége jelenti a fő alkotóelemet. Ez azonban nem meglepő, a bandára mindig is jellemző volt a kísérletező hajlam, emlékezz csak az "Outcast"-ra, vagy az "Endorama"-ra, amelyeket minden bizonnyal nem fognak a zenei laboratóriumokban spirituszba ágyazva thrash címkés üvegben tárolni.

Az új album azonban szerencsére nem ilyen, inkább nevezhetjük a "Phantom Antichrist" – szegény Tartuffe, most biztos fogja a fejét ilyen címek hallatán – folytatásának, már ami a dallamosabb megközelítést illeti. A három klip nem véletlenül az album talán legemészthetőbb darabjaiból készült: a "Totalitarian Terror" és a "Satan Is Real" kissé komótosabbá téve akár a Grave Digger régebbi, agresszívabb lemezein is szerepelhetnének, de a záró, hét perc fölé nyúló "Death Becomes My Light" galoppozó, Maidenes ritmusai sem fogják elrettenteni a lágyabb stílusok szerelmeseit.

A gitárszólóknak természetesen központi szerep jut, ebben pedig hibátlanul teljesít a csapat: van itt dallamokat "lehárfázó", énekeltetős mozgalmi darab, technikás, gitársulis példaként szerepeltethető virtuozitás, vagy egyszerű, falba öklözésre buzdító ipari forgácsolás. Sami Yli Sirniö remek gitáros, ráadásul úgy érzi a hangsúlyok elhelyezését, mint Schwarzenegger a tárcsásokét – a briliáns technika és a metal egyik  lényegét jelentő agresszió szerves egységének mintapéldái.

A szövegekről is írhatnék, de minek? Feddje azokat jótékonyan a feledés fátyla, talán egy Uwe Boll horror lebutított forgatókönyvének alsó színvonalát elérhetnék, ha egy esztéta csapat kétheti munkát rááldozna. De nem is ezért ajánlom hallgatásra az albumot: remek bevezető lehet a stílus világába azoknak, akik eddig idegenkedtek a thrash dallamokat leegyszerűsítő, agresszív és gyors módszereitől, esetleg a sok édeskés refrén után vágynak valami keményebbre is. (Nem, ezt a mondatot nem egy pornófilm Kovis ajánlójából szedtem.)

Garael

Címkék: lemezkritika

Jason Richardson: I. (2016)

2017.02.03. 21:16 | Dionysos | 29 komment

jason.jpg

Akarva sem kerülhettem volna távolabb stílusban az előző kritikától, késő bánat, így alakult. Az amerikai főként belpiacos metalcore, deathcore, djent vonalat ismerők számára nem lesz ismeretlen Jason neve, hiszem három nagy zenekarban is tevékenykedett korábban. Karrierjét az All Shall Perish zenekarban indította, majd a Born Of Osiris és Chelsea Grin bandákban folytatta. Állítólag nem egyszerű eset a csóka, így előbb-utóbb minden zenekarból kikerült, ami jelen esetben kifejezetten jól sült el. Azért írom, hogy jól sült el, mert az általa életre keltett szóló album minden tekintetben felülmúlja a korábbi munkásságát.

Amikor kiderült, hogy nincs más járható út, mint a szóló projekt, eszeveszett pénzgyűjtő kampányba kezdett az indiegogo oldal segítségével. Emlékeim szerint 20 ezer dolláros célt jelölt meg, ezt jócskán sikerült túlszárnyalnia, hiszen több mint, 33 ezer dollár jött össze. Ehhez a sikerhez nagymértékben hozzájárultak a zenész cimborák is, hiszen rengetegen segítettek a gyűjtés promóciójában. Ráadásul nem kis nevek, a teljes Periphery és Veil Of Maya, Rick Graham, Nick Johnston, Jacky Vincent és még sorolhatnám. A legszebb az egészben, hogy ezek az arcok szinte kivétel nélkül szerepelnek is a korongon.

Túlnyomó részt instrumentális tételek találhatók a lemezen, ezek közé ékelődik két énekes dal. A stílus a djent, technikás death és prog-metál keverékéből áll, ennek megfelelően elképesztő technikai felkészültségről tesz tanúbizonyságot a szerző. Nagyon jó választás volt Luke Holland a dobok mögé, egyszerűen brutál a csóka, a basszus gitáron néhány dal erejéig szerepel Danny Hauser a Veil Of Mayából, ezen felül mindent a főszereplő abszolvált.

Az "Omni" és a "Titan" vadulós kettősével indul a lemez, utóbbi különösen kegyetlen tempót diktál, teletűzdelve technikás futamokkal. Mindkettőt átlengi a mostanában metálos berkekben oly divatos futurisztikus, apokaliptikus hangulat. A PC játékok, sci-fi világát is elég hitelesen jeleníti meg az album szinte mindegyik szerzeménye, ez sem véletlen Jason hatalmas "gamer" hírében áll. A "Retrogade" talán a legslágeresebbre sikeredett dal, nem kisebb vendégszereplővel, mint Spencer Sotelo a Peripheryből. Nyilván egy kőkemény djent riffekre épülő alapot kapunk, de az ének dallamossága valahogy mégis rádióbaráttá teszi az egészet, valahogy ilyesfajta megnyilvánulásokkal lehetne szélesebb közönséggel is megismertetni a műfajt. A "Hos Down" a legeklektikusabb darab a csokorban, kérem szépen, itt country és smooth jazz kiállásokkal lett tarkítva a héthúros reszelés. Az ily mértékű szerzői szabadság nekem már kicsit sok, de biztosan van, akiknek be fog jönni ez az extrém változatosság.

A legagyamentebb szerzemény a "Tonga", ez tulajdonképpen egy négy perces breakdown merénylet, nyolc húros gitáron prezentálva. Nem mondom, hogy nincsen benne kraft, viszont inkább tűnik poénnak, mint komolynak. A "Mirrors" egy tipikus vidámparki dallam köré épített nyomasztó, számomra valamilyen bohócos horrort idéző szösszenet. A "Thot 2.0" sem felszabadultabb hangulatilag, viszont itt megérkezik a komplexitás is. Szerintem ez a szerzemény mutatja be a legjobban a szerzőt ért hatásokat, itt mindenből van egy kicsi. A "Fragments" a másik sláger, Lukas Magyar elképesztően jó választás volt, a tiszta énekhangja egyszerűen zseniális. Metalcore hatásokat idéző riffekből építkezik a "Breaking Damnation", amely azonnal beindítja a fejbiccentő reflexeket. Zárásként a "kettes fejezettel" horzsolja le az arcunkat Jason, amely a "Thot" komplexebb és töményebb szerkezetéhez hasonul. Helyenként kifejezetten death közeli riffeket kapunk, Jeff Loomis egy nagyon pöpec szólóval emeli még magasabbra, az amúgy sem alacsony lécet.

Nem könnyű muzsika ez, de akinek nem idegen a modern kori metál az biztosan nem fog csalódni. A lemez hangulatát tekintve hasonlít a Wardingham albumokhoz, annyi különbséggel, hogy itt a ritmus játék van jobban előtérbe helyezve, míg Paul alkotásai szólócentrikusak.

Jack Rose

Címkék: lemezkritika

Black Star Riders: Heavy Fire (2017)

2017.02.02. 13:48 | Dionysos | 4 komment

y_86.jpg

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.blackstarriders.com
facebook.com/BlackStarRidersOfficial

A műfajt elárasztó retró/nosztalgia hullám egyik legszimpatikusabb jelensége a Black Star Riders. Úgy idézik meg a Thin Lizzy legendás emlékét, hogy zeneileg hiteles, sőt tökéletes a folytonosság, miközben nem koptatják a régi nagy nevet. Az első két lemezzel (itt és itt) kilóra megvettek, annak ellenére, hogy alaphangon nem vagyok elkötelezett Thin Lizzy rajongó, sőt még azt sem mondhatnám, hogy teljes körű az ismeretségem a diszkográfiával. Ilyen előzmények után talán érthető, hogy a menetrendszerűen két év elteltével megjelenő "Heavy Fire"-ra úgy vetettem rá magam, mint Gyúrós Józsi az esszenciális aminosavakra.

A "Heavy Fire" nem lett túl "nehéz", ami a játékidőt illeti; a bónusz balladával (Fade) együtt sincs 45 perc hosszú az album. A jóból kicsit adnak, mondhatnánk közhelyesen, de a sokadik hallgatás után is az a véleményem, hogy ez most kicsit gyengébb lett mindkét korábbi megjelenésnél. Ez nem föltétlen jelenti azt, hogy az együttes a fáradás jeleit mutatja (a formula ugyanis adott, és piszkos jól ki van találva), egyszerűen csak nem tudták most csúcsra járatni magukat, vagy momentán ennyire tellett. Minden zenekar életében vannak bizonyos egyenetlenségek, attól függően, hogy mennyire vannak csókos kedvükben a múzsák.

Arról nyilván szó sincs, hogy minden inspirációt nélkülöző fércmunkával lenne dolgunk, sőt! Három nóta kivételével (Who Rides The Tiger – bár itt meg a gitárszóló van nagyon eltalálva!, Ticket To Rise, Letting Go Of Me) az egész anyag megy fölfelé az iPodomra! Egyszerűen szórakoztató, vidám és életteli muzsika ez, amit az ember mindig szívesen hallgat. Magam is újra és újra azon kapom magam, hogy szinte öntudatlanul gravitálok e fekete csillag felé...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Médianysos -2: J. F. Cooper – Nagy Indiánkönyv

2017.01.28. 12:47 | garael | 6 komment

nagy_indiankonyv.jpg

A hősök sosem halnak meg. Sajnos, ez a metal dalokban is gyakran emlegetett aforizma a mai digitális ifjúság korában igencsak átértékelődött. Persze, nem mintha a mai hősök tényleg meghalnának: a különböző kiadói univerzumokban tobzódó természetfeletti lények nagy része valóban halhatatlan a sztori szerint, és ha az egyik univerzumban véget is ér az életük, egy másikban új erőre kapva küzdhetnek meg szintén halhatatlan főellenségeikkel.

Ugyanakkor kíváncsi lennék, hány gyermek, vagy tinédzser választaná magának kedvenc hősének Winnetout, vagy Csingacsgukot, korosztályom kedvenc "bajnokait", és vajon hányan rágták végig magukat az indiántörténetek vaskos kötegein, egy életre meghatározva az emberközeli(bb) hősök példamutató viselkedési formáit.

Az indiánok mítosza tehát szertefoszlott, a mai Z és Alfa-generáció identitáskeresése a prériről egészen másfajta, a történelem kívüli színterekre tevődött,  ahol bármi megtörténhet – és meg is történik, ráadásul jóval modernebb formában, mint amit az indián-romantika nyújtani tudott.

Az indiánregények műfaja sajnos az idők folyamán nem tudott megújulni, mint ahogy többé-kevésbé filmes alkotótere, a western:  az indián, mint hős, még negatív formában sem jelenik meg a regényekben, jóllehet, tökéletesen alkalmas lenne – persze saját történelmi környezetében – a példaképteremtés összetett folyamatára. Nem hiszem, hogy a könyvtárakból sokan kölcsönöznék ki Winnetou, vagy Nyomkereső kalandjait, akik mindenféle szuperképességet nélkülözve, pusztán saját erejükkel, ravaszságukkal, és az erkölcsi megingathatatlanság tudatával voltak képesek az ellenségen felülkerekedni, vagy akár még nemesebbé válva, de elbukni.

Jómagam nem vagyok a nosztalgia "régen minden jobb volt" hamis tudatának a foglya: elfogadom, hogy az idők változnak, és modernebb hősökért kiáltanak, de akárhogyan is nézem, a példaképek mai és régebbi motivációi tulajdonképpen alapvetően nem változtak, pusztán a környezet, amiben hőssé válva vívják harcukat.

Abba, hogy az én generációmnak az indiánok jelentették a hőskeresés legbővebb forrását, minden bizonnyal belejátszik a vasfüggöny általi izoláltság is, ami nem engedte a szuperhősök univerzumait megismertetni az ifjúsággal, ráadásul a képregény, mint Superman és társai megjelenítésének legbővebb platformja, nem igazán terjedt el – emlékeim szerint csak a Füles c. rejtvényújság közölt heti rendszerességgel képes történeteket, és az első, kimondottan ilyen irányultságú folyóirat a gyermekeknek szóló Kockás volt, ami egyben remekül jellemezte a hatalom hivatalos álláspontját a műfajjal szemben.

Nekünk tehát "maradtak" az indiánregények, és azok NDK – egyébként remek – filmes feldolgozásai: ekkor vált a gyermekek  (és anyukák) kedvenc hősévé a kiváló fizikai adottságokkal rendelkező Gojko Mitic. Gyermekkori vitáink így nem Superman és Batman, hanem Karl May és J. F. Cooper hőseinek kalandjairól szóltak, mindkét író regényciklusa hatalmas – és gyakran közös – rajongótábort generált. Jóllehet, Winnetou és Old Shatterhand kalandjai emészthetőbb formában kerültek az ifjúság elé – az eredetiből kiplántálva a faji felsőbbrendűség hirdetésének túl nyilvánvaló lenyomatait – nekem mégis Cooper regényei váltak kedvenceimmé.

Cooper regényei nem hiába képviselték sokáig az amerikai eposz hősfelfogását, minden arche-motívumot tartalmaztak, amit a későbbi kalandregények: az ember küzdelmét a természettel, a saját hazáját óvó és harcra kényszerülő harcosét, és a harc által megtisztult, új embereszmény születését. Ráadásul mindezt olyan történelmi környezetbe ágyazva, amiről a történelemkönyveink sem sokat szóltak. Érdekes, hogy Cooper nem az általunk ismert sorrendben írta meg a regényciklust összekötő Nathaniel Bumpo kalandjait, elsőként a Nagy Indiánkönyv gyűjteményes kiadásában negyedikként szereplő Bőrharisnyát, és legutoljára a ciklust nyitó Vadölőt. Jóllehet, a romanticizált, gáncs nélküli, ám tetteit folyton az erkölcs oldaláról vizsgáló hős minden regényben szerepel, mégsem mindig ő a főszereplő: a remek filmfeldolgozásból ismert "Az utolsó Mohikán"-ban is hiába állítják a középpontba, a regény igazi hőse Unkasz, és apja, Csingacsguk. Ez utóbbi történet rámutat arra is, miért volt több Cooper társainál: az apa-fiú kapcsolat, és a gyermekét elvesztő szülő tragédiájának kiváló ábrázolása jóval túlmutat a sablon indiánsztorik keretein. Az indián alakja Cooper regényeiben a rousseaui emberértelmezéséig nyúlik vissza, vagyis az ember, mint természeti lény alapvetően jó, pusztán a társadalom (civilizáció) formálja azzá, amilyen. Az író tehát nem ítélkezik negatív hősein sem, jóllehet a kritikát sem veti el, de azokat szinte közvetlen vagy áttételesen mindig a francia, vagy angol gyarmatosítókhoz köti.

A regényciklus fordulatos történelmi háttere emellett  kiválóan alkalmas Amerika urbanizálódásának, az egyre inkább kisebb élettérbe hátranyomuló őslakosok és a prérit felszántó pionírok küzdelmének ábrázolásához valamint a későbbi westernek hőstípusának kialakulásához. Bumpo – vagy regénybeli nevein Vadölő, Sólyomszem, Nyomkereső, Bőrharisnya – aktív résztvevője és alakítója  a történteknek, de mellette az indián eszményt megtestesítő Csingacsguk is egyenrangú hős – persze erkölcsi értelemben. Kettejük barátsága az ifjúsági irodalom – bár Cooper a felnőtteknek szánta regényeit – ékes példái, elválásuk pedig  a világirodalom eposzaiban ábrázoltakhoz hasonlóan tragikus. Csingacsguk halálával hiába él tovább Bumpo, a záródarabot jelentő "Préri"-ben már céljait és motiváltságát vesztett hős, aki "furcsa idegenként" bolyong a számára új értékeket hozó világban. És talán éppen ezért annyira emberközeli, aki bizony megérdemelné a halhatatlanságot. Mert a hősök sosem halnak meg.

Garael

Burnclear: Lost For Life (2017)

2017.01.23. 07:12 | Dionysos | 4 komment

cover_7.jpg

Honlap:
facebook.com/BurnclearOfficial

Nagyon kedvelem a finneket, pedig Túrisas kollégámmal ellentétben még nem sikerült eljutni hozzájuk; viszont itt, ahol most külhoni szolgálatomat teljesítem, minden koalíciós katonának ingyen rendelkezésre bocsátják a tábori szaunájukat. Igen, ezek a kedves fickók még a sivatagba sem utaznak szauna nélkül! De nem ezért szeretem őket igazán, hanem a '90-es évek óta megvalósított elképesztően sikeres zenei forradalmuk miatt! Ez a kis 5 milliós nemzet számolatlanul adja a világnak a kiváló hangszereseket, énekeseket, és az Encyclopaedia Metallum kimutatása szerint Európában magasan itt a legnagyobb az egymillió lakosra jutó átlag metál zenekarok száma: 630!!!. (Csak összehasonlításképpen nálunk ez a szám 105; tessék csak a térképet alaposan átböngészni!)

Nyilván ezek után már meg sem lepődöm, ha egy nevesincs fiatal finn zenekar váratlanul lecsap rám mint fuldokló a mentőövre. Ezek ott teremnek, vannak, alkotnak végtelen alázattal és rendíthetetlen küldetéstudattal... Ezt már megszoktam, csak az irigység keserű ízét nem a számban. Szóval a Burnclear is arrafelé szökött szárba, és 2013-ban jelentkeztek is egy négyszámos EP-vel (Eventide), amire még egy olyan sasszemű kukabányász sem figyelt föl, mint jómagam. Viszont a hiperérzékeny detektoromon most fönnakadt az első teljes stúdiólemez, amiben nem is csalódtam: hamisítatlan skandináv power metal cucc progresszív fölhangokkal.

Föltörekvő, fiatal formációról van szó, akik zeneileg még nem teljesen kiforrottak, és kiadói támogatás nélkül dolgoznak (ha van még olyan egyáltalán). Az albumot saját költségen rögzítették a Guru Recording Studiosban, egy bizonyos Rauno Paananennel a keverőpult mögött, a kiadás és terjesztés is "független", azaz: önfinanszírozott. Ez sajnos hallatszik is az anyagon, nekem különösen a dobhangzás (lábdob) tűnik javíthatónak, de a gitárhangzással sem vagyok maradéktalanul elégedett, bár hozzáteszem: nálunk csúcselőadók szólnak így lemezen.

Tony Turunen énekes nem a Russell Allen Ligában játszik ugyan, de legalább nem tucat-hang, a gitárosok: Karri Shemeikka és Tomi Virtanen viszont világszínvonalat képviselnek. Az együttes dallamérzéke figyelemreméltó, bár ebből a szempontból az anyag egy kicsit egyenetlen; látszik, hogy egy hosszabb időszak, kb. négy év termése lett ide besűrítve. Én nagyon szurkolok nekik, mert az a bizonyos x-faktor kétségkívül bennük van. Érdemes lesz rájuk odafigyelni a jövőben...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Grave Digger: Healed By Metal (2017)

2017.01.22. 11:40 | garael | 2 komment

gravediggerhealedbymetalcd.jpg

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.grave-digger-clan.com

A Grave Digger az amúgy is "kockásnak" tartott német heavy metalon belül sem a kifinomultság csúcsa, sőt, lehet, közepe sem, ráadásul úgy vonzzák a stílus sokak számára nevetséges és primitív külső és zenei paneljeit, ahogy kétnapos zebrahulla – lehet, hogy már félórás is – az éhenkórász keselyűket. Jómagam talán ezért is nem voltam soha a csapat lelkes híve – no nem a külsőségek, meg az egyéb vizuális hülyeségek miatt, mert azokra nagy ívben pottyantok: a kő egyszerűre vett dallamok és ritmusok annyira lecsupaszítva tálalják a heavy metalt, hogy már én szégyenlem magam, pedig egy nudistatelep kolóniája választott díszelnökéül. Egy azonban vitathatatlan, a Boldenthal vezette csapat mindig hű maradt szeretett stílusához, ráadásul mindezt olyan hitelességgel prezentálva, ami önkéntelenül is rokonszenvet ébreszt az emberben.

A csapatnak így megvan a markáns és hű  rajongótábora, ezért nincsenek rászorulva különböző stílusbeli kilengésekre, bár úgy érzem, Boltendahlt a rajongók hirtelen megcsappanása sem zavarná, annyira süt belőle az általa játszott zene lélekből jövő szeretete.

A fiúk tehát rendíthetetlenek, amit jelen album is bizonyít, és jóllehet kevesebb már a csikóévek speedes rohangálása, a megbízható, erőt sugárzó középtempóban így is született pár, az egész diszkográfiát tekintve is ütős himnusz. Ezt persze a csapat mércéjével kell érteni, mert a limitált énekhang, és az amúgy is szögletes zenei világ nem igazán kínál teret a rétegzett megoldásoknak, talán a gitáros, Axel "Ironfinger" Ritt – milyen jó, hogy vasujjú, és nem fakezű – szólói férnének el valami cizelláltabb stílust követő csapat zenei világában.

A sírásók a Saxonhoz hasonlóan tehát kiváló formában vannak, a hasonlóságra még a Biffék legutóbbi albumának igencsak pőrére vett koncepciója is ráerősít. Ez persze az én részemről nem igazán dicséretnek szánt megállapítás, de míg Saxonéknál hiányoltam a dallamokat, addig Boltendháléknál teljesnek érzem a teremtett zenei világot, kántálós, sulykolós énekhang ide, kétszavas, kiabálós refrének oda. A csapat munkásságában talán éppen ez a legcsodálatosabb: ennyi eszközzel is képesek a rajongóknál felszabadítani valami olyat, ami hosszú éveken keresztül fenntartja az érdeklődést – persze ez a harcos, közösségformálásra épített hatásmechanizmus más együtteseknél is működik, ám a Grave Diggernél mégis maradt valami egyedi aspektus, amit saját maguknak tudhatnak.

A fáradtság legapróbb jele nélküli, erőtől duzzadó albumot ástak elő fiúk a rutinos klánvezér vezetésével, aminek megvan a maga egyedi bája, talán az a rajongói hozzáállás, amit a felnőttek oly hamar képesek elfelejteni.  Ez pedig zenei világon átnyúlva is mindenképpen dicséretes.

Garael

Címkék: lemezkritika

Ügyeletes kedvenc 50. – Soulspell Metal Opera: We Got The Right (Helloween tribute)

2017.01.21. 11:28 | garael | 21 komment

A Soulspellről oldalunk hasábjain is több szó esett már, a Heleno Vale dobos által levezényelt három operából kettő csuklóból veri – van ilyen, nézz meg egy kínai kung-fu filmet – az Avantasia legutóbbi albumait. Most azonban tényleg nagy fába vágták a fejszéjüket, mert a "We Got The Right" a Helloween örökség és Kiske énekesi teljesítményének egyik csúcsalkotása, és már előre dörzsöltem a kezem Blaze Bayley kezdését látva, hogyan fog egy teljes brazil válogatott elbukni ismételten a németekkel szemben.

Aztán megszólalnak a többiek, én pedig csak ülök és bámulok, különösen a Daisa Munhoz nevű szőke hölgy teljesítményét hallván, aki ugyanúgy képes hangjával megborzongatni, mint az eredeti dalban Kiske. Azt egyébként nem értem, mit keres énekesként Lucassen a csapatban, de ezt borítsa a baráti összefonódások színes fátyla, a lényeg pedig az eredmény, ami önmagáért beszél, illetve énekel. Nem véletlenül hangoztatom, hogy a brazil színtér van olyan erős ebben a műfajban, mint a teljes európai. A kétkedőknek  itt a bizonyíték teljes "operai" formájában. (Aki többet is szeretne ebből a csodából, az meghallgathatja a Titanic c. film slágerének valós, izé Vale-es feldogozását is.)

Garael

Címkék: ügyeletes kedvenc

Firewind: Immortals (2017)

2017.01.19. 12:37 | Dionysos | 12 komment

y_85.jpg

Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.firewind.gr
facebook.com/firewindofficial

Többek között, mivel Gus G. bekerült Ozzy bandájába (és mert az utóbbi időben inkább szólólemezeire összpontosított), a Firewind hosszú ideje parkolópályára került. Az utolsó albumuk 2012-ben jelent meg (Few Against Many), azóta kilépett az énekes, Apollo Papanathasio, hogy (most csak találgatok) a Spiritual Beggersre és tanári karrierjére több időt szánhasson, valamint hogy kiadjon egy katasztrofálisan unalmas és ötlettelen szólólemezt (Waterdevils, 2016, Escape Music). Hatalmas öngól, szerencsétlen karrier húzás...

A Firewind eközben nem volt teljesen tétlen, hiszen játszottak néhány koncertet: először Kelly Sundown Carpenter segítette ki őket, majd valamiért Henning Basséra (Metalium, Sons Of Seasons) esett a választás. Már most mondom, hogy – jóllehet Apollo az utóbbi időben nem volt csúcsformában – Basse képtelen maradéktalanul kitölteni az általa hagyott űrt. Lehet, hogy Apollo nem volt tökéletes, de volt egy azonnal fölismerhető, jellegzetes karaktere, míg Basse amolyan 12-egy-tucat power metal énekes színtelen, kaparós hanggal. Van egy kézenfekvő hasonlatom: a Firewind pont úgy járt, mint annak idején a finn Thunderstone, amikor a karizmatikus Pasi Rantanen helyett Rick "Jolly Joker" Altzit igazolták egy album erejéig (Dirt Metal, 2009). Ők magukhoz tértek, vajon mi lesz a Firewinddel?

A másik alapvető változás az együttes háza táján, hogy eddig Gus G. mellett leginkább Apollo segítgetett be a dalszerzésbe, most azonban a hangmérnök-producerként is tevékenykedő Dennis Wardot (Pink Cream 69, Unisonic, Place Vendome) kérték föl társzerzőnek. Basse mellett valószínűleg ennek tudható be, hogy a Firewind érezhetően elment erősen datált, tucat euro-power irányba. Hatalmas öngól, szerencsétlen karrier húzás... Se Apollo, se a Firewind nem járt jól az események ilyetén alakulásával.

Most először a banda egy történelmi eseménysorozat köré építette föl a teljes albumot, nevezetesen a második görög-perzsa háború (Kr.e. 480), közelebbről a thermopylai és a salamisi csaták történetét dolgozták föl, de úgy, hogy a végeredmény nem lett igazán koncept-albumos; a nóták különösebb összefüggés nélkül, önmagukban is megállják a helyüket. A Gus G. és Bob Katsionis páros szólókban most is káprázatos, de a dalok szerintem nem jobbak közepesnél; bár biztos akad majd olyan rajongó, aki megvédi őket...

A sommás ítéletem az, hogy ez bizony nem jó kezdés a 2017-es évnek, de főleg nem a Firewindnek. Továbbra is az "Allegiance" és a "The Premonition" maradnak az etalon, mert ez a "Halhatatlanok" bizony – címe ellenére – tünékeny jelenség. A tűzszél most olyan sebességgel száguldott el mellettem, hogy még csak meg sem érintett a melege... Tartok tőle, hogy a budapesti, Brainstormmal közös koncertre sem fogok elmenni (A38, február 26.), és ezzel sokan lesznek így. Ne legyen igazam, de alighanem gyéren látogatott hangversenynek fog bizonyulni (hacsak a Brainstorm szuper-lojális közönsége nem menti meg a helyzetet)...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika