Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Eric Johnson: Collage (2017)

2017.11.18. 12:02 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_126.jpg

Kiadó:
Vortexan Music

Honlapok:
www.ericjohnson.com
facebook.com/OfficialEricJohnson

Mike Varney és kiadója, a Shrapnel a '80-as években – hála Istennek! – gitárhősök egész hadát szabadította rá világra; olyan emberek forgolódtak a "mester" körül, mint Marty Friedman, Jason Becker, Vinnie Moore, Tony MacAlpine, Paul Gilbert, Joey Tafolla, Greg Howe és Richie Kotzen. A többi már rocktörténelem; a kiadó – ez esetben kivételesen jó értelemben – nem csak a közízlést, de általában véve a hangszeres játékot is bámulatos mértékben képes volt befolyásolni (meghatározni). Egy nagyszerű interjúban, amit Danev György készített a shockmagazinnak, Greg Howe vall arról, hogy milyen inspiráló környezet volt ez, ahol a gitáróriások is hétről hétre, szinte ugrásszerűen fejlődtek, csak mert ellesték egymástól a trükköket...

Hogy ennek mi köze Eric Johnsonhoz? Ház az, hogy Greg Howe szerint a világ öt legfontosabb gitárlemeze között ott van Eric Johnson "Ah Via Musicom..." című albuma (1990). Márpedig ha Greg Howe mondja, muszáj hinnünk neki! Bár Johnson nem tartozik a hiper-termékeny szerzők közé, szerencsére mostanában egyre többször hallunk róla. Ez többek között annak köszönhető, hogy a végtelenül szerény, halk szavú zseni manapság gyakorlatilag élőben, szinte első "take"-re (nekifutásra) rögzíti anyagait, hogy a muzsikusok közti kémia, az élő zene varázsa, spontaneitása ne vesszen el a hosszadalmas stúdiózás útvesztőjében.

Johnson utoljára 2010-ben jelentkezett önálló "villanyos" lemezzel (Up Close), 2014-ben közös albumot adott ki Mike Sternnel (Eclectic), majd meglepett minket egy "EJ" címet viselő, teljes egészében akusztikus anyaggal, amiről – letörölhetetlen szégyenfoltja ez blogunknak – annak idején nem tudósítottunk. Most viszont nem leszünk restek világgá kürtölni véleményünket a félig saját, félig földolgozás jellegű, sajnos mindössze 45 perces játékidőt ajánló "Gyűjtemény"-ről (Collage).

Johnson öt szívéhez közel álló dalt dolgozott most föl, szerencsére teljesen saját képére és hasonlatosságára faragva mások szerzeményeit. Nem szolgai másolatokról van tehát szó, hanem jó értelemben vett "elsajátításról", aminek az lett a vége, hogy egy-két nótát szinte föl sem lehet ismerni, pl. Jimi Hendrix "One Rainy Wish"-ének akusztikus-instrumentális verzióját. A többi földolgozás: Stevie Wondertől az "Up Tight (Everything’s Alright)", a Venturestől a "Pipeline", a Beatlestől a "We Can Work It Out", végül B.B. Kingtől a "Rock Me Baby".

Azt kell mondjam, hogy ezek a földolgozások a lemez legjobb pillanatai, pedig a saját szerzemények sem gyöngék. Az öt Johnson-dalból csak kettő instrumentális (Stratagem, To Whom It May Concern). Ez talán nem túl jó hír azoknak, akik nem kedvelik különösképpen Johnson vékonyka, bársonyos, már-már nőies hangszínét, de nekem nincs vele bajom, valahogy szervesen illeszkedik a művész teljesen egyéni, hasonlóképpen puha, simogató gitár soundjához.

A "Collage" nyilvánvalóan nem rocktörténelmi mérföldkő, mint az "Ah Via Musicom", de nagyon finom kis hallgatnivaló, amiben Johnson rajongói egészen biztosan nem fognak csalódni, kivéve akkor, amikor észreveszik, hogy alig 45 perc telt el, és máris véget ért az album...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Médianysos - 5.: Egy jenki Arthur király udvarában - 1889

2017.11.18. 09:59 | garael | Szólj hozzá!

egy_jenki_arthur_kiraly_udvaraban.jpg

Időutazásos fantasy. Nem, ez most nem a Terminátort a középkori keresztesek közé helyező, a kilencvenes években a szerzői jogra nagyot pottyantó magyar írók újabb szüleménye, sőt, nem is egy nagy sikert ígérő új filmsorozat – most azoknak van az idejük –, hanem egy irodalmi klasszikus, mégpedig az egyik legnagyobb amerikai mesélő, Mark Twain tollából. Arthur és korabeli társai mostanában újra reneszánszukat – bocsánat, egy VI. században élt mitikus alak esetében a reneszánszt csak félve merem említeni – élik, és ha Guy Ritchie csak negyedannyi iróniával lett volna képes megrendezni Arthur filmjét, mint amennyivel Twain rendelkezett, minden bizonnyal elkerülte volna a csúfos bukást.

A regény pedig a maga fantasztikus alapfelvetése ellenére szatíra, olyan humorral tálalva, amit a későbbi megfilmesítők vagy figyelmen kívül hagytak, vagy nem voltak képesek ábrázolni – persze az is lehet, hogy egyszerűen nem volt humorérzékük, esetleg a közönségről feltételezték azt, hogy jobban örül az izgalomnak, mint a harsány kacajnak. Én azonban egy másik dologra tippelek: a megjelenő irónia nem is Arthurt, és korát figurázza ki, hanem a regény születésekor burjánzó amerikai kapitalizmust, ráadásul teszi ezt olyan – ennek ellenére – optimista kicsengéssel, hogy azon még Uncle Sam is csak nevetni tudna.

A sztorit valószínűleg ismeri mindenki, bár a mai fiatalokról egyre kevésbé tudom elhinni, hogy Twain a kedvenc írójuk lenne, de a cím önmagáért beszél – mai szóval nagy spoiler. Egy fegyvergyárban dolgozó fiatal szakember szakmai vitába, vagyis verekedésbe keveredik egyik társával, aminek következtében olyan ütést kap, amitől szó szerint repül – vissza az időben. A civilizációs fölény hatalmas: hősünk évezredes előnyét és a technikai haladásból származó ismereteit kihasználva a király barátja lesz, és újításaival – melyek Twain korában valóban újdonságok voltak – sikerül megreformálnia az országot. Hiába azonban a jólét, az emberi lélekhez hozzátartozik a háború – és ezt jenki barátunk sem tagadhatja –, aminek következtében meghökkentő módon a műszaki haladás felett győz a regényben végig kifigurázott mágia, főhősünk pedig a varázslat következtében visszakerül jelenébe.

Nos, utoljára Ráth-Végh István regényeiben találkoztam a középkor furcsaságait, meghökkentő visszásságait, sőt, ideáljait ilyen részletesen és élvezetes módon tálaló, egyben maró gúnnyal kifigurázó stílussal – de hát Twainről tudjuk, hogy mekkora mesélő. A magát főnöknek szólíttató, csavaros eszű, a XIX. századi "bütykölős" és vállalkozásokba bátran belevágó amerikai archetípus mellett a középkor hősei gyermekként téblábolnak, akikből a naivitás mellett nem hiányoznak azok az örök emberi érzelmek sem, melyek mindig is mozgatták a világot. A humor és a történet fő hajtóereje természetesen a jenki sajátos világlátása, amiben nem tud elszakadni kora társadalmi viszonyaitól – főnöknek szólíttatja magát Arthur minden hívével –, és technológiai tudása, amivel a köztársaság bevezetését tűzi ki célul Arthur királyságában. Nem röhejes? Az, de mégsem groteszk: a jenki így válik ugyanolyan naiv hőssé, mint középkori társai, legfeljebb ő egy olyan eszmében hisz, ami "ki is lett próbálva", bár végeredményét még mi sem ismerjük. Furcsa párhuzam ez a társadalmi berendezkedések közötti hirtelen váltás tekintetében, ami sem Oroszországban, sem Afganisztánban – egyelőre – nem hozott eredményt, ráadásul vérrel és áldozattal jár(t).

Nincs ez másként Twain regényében sem: a fényes lovagi sereg pusztulása, ami a főhős elektromos áramal működő fegyverének köszönhető, 3D-s látványban, zenei aláfestéssel – csakis a Carmina Burana "O Fortuna" tételével – és szuper lassításban minden bizonnyal felemelő (lenne), így azonban csak egy olyan korszak erőszakos és tragikus bukása, amibe az eposzok és mondák szerint ma már visszavágyunk. Akárcsak hősünk, pedig ő nem írta, olvasta, hanem megélte (álmodta?) a történteket.

Garael

End Of Paradise: A kiválasztott (2017)

2017.11.11. 08:38 | garael | 2 komment

2017_kivalasztott.jpg
Kiadó:

Nail Records

Honlap:
www.endofparadise.hu

Ortodox magyar heavy metal. Tudom, hogy erre a stílus (és minőségi) jelölésre minimum két kollégám szemei alatt kezd rángani a bőr, de mit csináljak, ha – és ebbe valószínűleg belejátszik a "gondtalan ifjúkor" nosztalgiája is – még mindig el tudok vonatkoztatni azoktól a prozódiai és zenei hibáktól, melyek a "kifinomultabb" rajongói rétegből is kihozza troll-szörnyet.

Az End Of Paradise egyébként szorgalmasan recenzált csapat blogunk hasábjain, és jóllehet kaptak már hideget és meleget, én azok közé tartozom, akik fülében az eddigi erények felerősítő visszhangra találtak, és a kognitív disszonancia – ami úgy látszik, nem csak a politikai véleményalkotás fő formáló ereje Magyarországon – segítségével képes vagyok elegánsan átsiklani a hibákon: vagyis meg sem hallom őket. Ennek alapján ne várjon tőlem a kedves olvasó objektív, gúnyba torkolló kritikát, még ha az megérdemelt is lenne – nem az! –, pedig Isten látja lelkem, sokszor könnyebb epébe mártott tollal írni, mint az ezerszer ismételt dicsérő szavak helyett újakat találni.

Az együttes pedig konokul járja a saját útját, és mivel úgy látszik, ők sem hallják meg a kritikai szavakat, tulajdonképpen legyártották előző lemezük szerves folytatását, annak minden hibájával és erényével együtt. Ami biztos: az énekes, Feltein Attila dallamai jelenleg is szíven találtak, és még azok az elkoptatott szövegi panelek sem zavarnak, melyek a "Gladiátor"-ban tűnnek fel, a valamikori ős-Pokolgép témáinak újrahasznosításával. Bár kritikám elején könnyedén besoroltam őket abba a kényszerítő és merev keretbe, ami jelenleg – érdekes módon – az "őszinte kőkemény rock" ellentéteként a regresszió szinonimája lett, nem biztos, hogy egy külföldi hallgató is ugyanúgy érezne. A közösségi értékfoglalás ugyanis bőven képes torzítani, aminek hatása alól nehéz kibújni – bár most Túrisas kolléga biztos végtelenbe vesző mondatokkal képes szakmai indokokat sorolni, miért is NINCS igazam, már ami a torzítást jelenti – de hát vállalom, mert a zene olyan, mint a hatalom: ki tudja, kiből mit hoz ki. Nálam az End Of Paradise speciel azokat az érzéseket, melyekért a metalt kezdtem el hallgatni, és ha ezeknek az érzéseknek a kiváltó okai "nemesedtek", bővültek is az eltelt évek alatt, pavlovi reflexként épültek be értékelő tevékenységembe, aminek folyamodványaként már a nyitó, kettős szerzemény is aktivizálta agyam tetszést kiváltó részét – aztán ez a lemez végéig úgy is maradt.

Jönnek hát egymás után a jól bevált fordulatok, az ikergitáros, dallamos, ám egyben riffelős megoldások – és ha egyéniséget keresel ezekben, ha nagyon akarod, azt is megtalálod. Az End Of Paradise ugyanis rendelkezik azzal a markáns dallamvilággal, amire az énekes hangja rá is erősít, és ami rögtön felismerhetővé teszi az együttest, ráadásul mivel ez a jegy éppen a banda erősségei közé tartozik, szerencsésen ad kedvező összbenyomást is az albumról – már ha olyan beállítottságú vagy, mint én.

Nem várom persze, hogy kritikám hatására valaki rákattanjon a lemezre – mai világunk mindenbe csúfot beleverő attitűdjét tekintve inkább éppen az ellenkezőjét  –, de ha képes vagy a nyilvánvaló hibákon – melyeket már leírtunk a korábbi kritikákban is, úgyhogy nem ismételném meg őket – átugrani, akkor kellemes, hőskori utazásban lehet részed, persze mai hangzással és fel-felbukkanó szövegi témákkal.

Garael

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Címkék: lemezkritika

Shakra: Snakes & Ladders (2017)

2017.11.10. 17:34 | Dionysos | 8 komment

y_3.png

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.shakra.ch
facebook.com/ShakraBand

Előfordul, hogy olykor előny egy recenziónál, ha nem egy adott zenekar ősrajongója fogalmazza, a "fandom" ugyanis sok görbét egyenesít ki, sok szeplőt elrejt, sok maszatot kiélesít. Ha viszont pre-exisztens elköteleződés nélkül – fogalmazzunk úgy –, friss füllel, rózsaszín szemüveg nélkül vizsgálódunk, érzékenyebbek vagyunk arra, amit a filozófiai ismeretelmélet objektív valóságnak nevez. Persze vannak olyanok, akik nem hisznek abban, hogy az ember képes lenne az objektív valóság megismerésére (őket nevezzük szkeptikusoknak). Manapság azonban már olyanok is akadnak, akik – a ritka ronda "kreatív metafizikai antirealista" név mögé bújva – egyenesen az objektív valóság létét tagadják (na, őket nevezzük elmeháborodottnak).

Ami a Shakrát illeti, közel sem vagyok ősrajongó, bár néhány lemezüket mai napig rendszeresen és előszeretettel hallgatom – főleg a Prakesh-érából (ebből is látszik, hogy nem vagyok klasszikus fan). A Mark Fox visszatérését ünneplő, 2016-ban megjelent "High Noon" még kimondottan süti kis album lett, így nagy tétje volt a folytatásnak: sikerült-e rácuppanni valami kreatív ősforrásra, amiből az örökifjúság kimeríthetetlen tápfolyadéka csergedez, vagy úgy járnak, mint a szülinapi lufi, aminek gumifalán két nap alatt átdiffundál a hélium, hogy aztán bágyadtan, aszottan szédelegjen a konyhapadlón.

Sajnos kénytelen vagyok megállapítani, hogy a "Snakes & Ladders" kókadt héliumos lufi lett inkább, szintetikus hangzással, geil dallamokkal, biztonsági szólókkal, unásig ismételgetett, agyoncsépelt akkordmenetekkel. Az egészet valami áporodott rutinszag lengi be, egyedül az utolsó előtti "Fire In My Veins"-re mozdult meg bennem valami, mintha tényleg kezdett volna valami melengető szétáradni az ereimben.

Már magam is torkig vagyok azzal, hogy a Shakrát állandóan a Gotthardhoz hasonlítják (bár a dolog a nemzetiség és a stílus okán végül is kézenfekvő), most mégis azt kell mondanom, hogy a Shakra egyfajta gotthardosodáson ment keresztül: ott a kreatív motornak számító eredeti énekes elvesztése miatt, itt meg az eredeti énekes visszatérte ellenére. Erre varrjatok gombot!

Tartuffe

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Címkék: lemezkritika

Sweet & Lynch: Unified (2017)

2017.11.04. 09:31 | garael | 2 komment

sweetandlync_unified_800x800.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.facebook.com/SweetLynch

Remélem, nem fogtok meglincselni azért, ha azt mondom: nini, új George Lynch szóló született egy remek énekes közreműködésével! S hogy ne legyen pusztába kiáltott szó, amit itt harsogok bitekből vert betűkkel, hallgasd csak meg a…, ne a kezdő számot, mert ott még áll az egyensúly, sőt, a másodikban is inkább csak a vokálok idézik meg csíkosékat, hanem mondjuk a harmadikat, egészen a lemez záró számáig. Ráismersz a Stryper eksztatikus-fémes vonalára a sok girbe-gurba, lüktető, blues alapú riff között? Mert ha igen, akkor  Sweet nem hiába esdekel minden lemezen valamiféle csodáért, ím valóra vált, mert olyat is hallasz, ami nem létezik.

Bevallom, az első sztáros-páros lemez kissé elment mellettem, holott a két előadó kvalitásait még a Frontiers sem tudta átlagosra kalapálni, ráadásul szeretem is őket, ám úgy gondoltam, társaimnak talán több közük van hozzájuk, mint nekem, aztán lehet, hogy ők meg rám vártak – van ilyen az életben, még közmondás is született róla. Lényeg ami lényeg: a bemutatkozó produktum olyan volt, amilyet az ember elvár két ilyen tehetségtől, akik úgy tudták a Stryper bombasztikus, indulós, magasan szálló dallamait ötvözni az őket a földre lehúzó, blues alapú gitárszólamokkal, hogy abban hiba nem vétetett, s ha rosszindulattal is közelítetted meg az integrációs törekvéseket, azt neked is el kellett ismerni, hogy hőseink megcsinálták a fából vaskarikát. Szerves, egységes, sajátos, ám mégis közérthető zenei világot kaptunk, amiben jin és jangként kavarodott egymásba a két művész – zenei értelemben – elkülönülten eggyé olvadva abban a projekt-csodában.

De térjünk vissza jelen albumunkhoz, ahol, mint kezdő mondataimból sejtheted, nem egészen sikerült azt az egyensúlyt fenntartani, ami az elődöt jellemezte. Ennek ellenére mégsem érzek bukta illatot a levegőben: George Lynch egyébként is van olyan gitáros, hogy – ellentétben velünk, közemberekkel – azt is élvezhetjük, ha pusztán magát szórakoztatja. Gitárral. Sweet pedig Sweet – ő a legelkeseredettebb, szuttyos, blues riffre is képes olyan, odaillő dallamot kerekíteni, ami nevéből eredően mézként édesíti a lelket. Érdekes egyébként, hogy az énekes mennyire képes idomulni az őt körülvevő zenei környezethez – pedig eléggé határozott személyiségként ismeretes –, így pusztán hangjának jellegzetes orgánuma – és nem a közvetített dallamvilág – idézi fel anyacsapatának eksztatikus világát.

Ha egy szóval kellene jellemeznem az albumon szereplő dalok közvetítette érzést, akkor kissé ambivalens módon a puhaságot említeném. Na, nem olyan értelemben, ahogy a futballszurkolók biztatták Jenőt (Dalnoki Jenő klasszis futballistánkat – igen, akkoriban még volt ilyen is Magyarországon), s ne ijedjen meg az se, aki valami pop-rock lötyögésre gondol – nem: a dallamok és a ringató-örvénylő blues riffek úgy burkolják be a hallgatót, ahogy az anyaméh a magzatot, biztonságot, elégedettséget és lebegős kábulatot okozva. Érdekes dolog ez, hiszen nem mondanám az albumot kommersznek, sőt, pszichedelikusnak sem, talán azok az ős-groove-ok és harmóniák felelősek ezért, melyeket a blues tartalmaz, s melyeket a zenei evolúció formált az eredetileg nyugtató, sámánisztikus jellegből hajtóerővé, vagy szórakoztató életfaktorrá.

Tapasztald csak meg a "Make Your Mark" Hammonddal felvezetett, Zeppelinből származó megnyugtató ismertségét, a "Tried And Time" bársonyosan simogató táncba hívását, a "Unified" mesélős ringatását és remélhetőleg te is osztozni tudsz azokban az érzésekben, melyek engem öntenek el a dalok hallatán. Lehet ebben persze némi nosztalgia is, hiszen a blues alapsémái nem változnak, és nem nagyon van olyan pillanata a daloknak, amit másvalaki egy más környezetben, vagy hangvariációval ne játszott volna már el, de Lynch természetesen képes felruházni a HOGYAN kérdését némi szubjektivitással. Ez pedig nem más, mint sommás ítéletem – ím, a burjánzásra hajlamos blues-dzsungelt úgy képes megzabolázni, hogy abban ne az önmegvalósítás, hanem az értékelhető dallamvezetés legyen a fő kalauz. Így válik a gitáros igazi főszereplőjévé az albumnak, még akkor is, ha Sweet belead apait-anyait. Nincs sietség – bár ez nem egyenlő az erőtlenséggel –, nincs mindent megváltó reveláció, vagy progresszió – ám van a metal ősforrását felidéző környezet, a hangulatot parádésan formáló gitárjáték és az ehhez művészi alázattal idomuló, elsőrangú hang. Még akkor is, ha az előadóknál Sweet nevét leginkább zárójelbe kell(ene) tenni.

Garael

Mentés

Mentés

Címkék: lemezkritika

Kadinja: Ascendancy (2017)

2017.11.02. 08:58 | Dionysos | 15 komment

kadinja_jpg.jpg

Kiadó:
Klonosphere/Season Of Mist

Honlapok:
kadinja.bandcamp.com
facebook.com/KADINJA

Ritkán kerül az utamba mostanság olyan instrumentális anyag, ami érdemes lenne az elemzésre, emiatt ki kell mozduljak a komfort zónámból. Mondjuk ez így, ebben a formában nem teljesen igaz, hiszen Jason Richardson lemeze, körülbelül ugyanebbe a műfajba sorolható, így tehát írtam már hasonló stílusú lemezről nem is olyan régen. Ebből a rövid bevezetőből ki is derült, hogy itt bizony egy djent, ill. progresszív metál vegyületről lesz szó, ami volt annyira tetszetős a füleimnek, hogy cirka két hónapra benn ragadt az mp3 lejátszómban. Nyilván tisztában vagyok vele, hogy ez az irányvonal ritkán szerepel magazinunkban, így minden dicséretet tessék kétkedve fogadni. Aki eddig sem szerette az efféle modernkedést, az e lemez után sem fogja keblére emelni a "sokhúros" műfajokat.

Ha van egy olyan stílus, aminek a 90-95%-a totálisan érdektelen és minden egyediséget nélkülöző tucat produkció, akkor az a djent. Gombamód szaporodnak ezek a zenekarok, nyilván divatos is manapság a műfaj, szintén nagyon trendi a 7-8-9 húros gitárok használata is. Mindezzel nem is lenne gond, ha a produkciók minősége egyenesen arányosan nőne a húrok számával, ám sajnos ez nincs így. Ötlettelen klisé hegyek, "copy-paste" sablonok és mindenféle számítógépes trükközés jellemzi ezeket a bandákat.

Ezzel a kis felvezetővel meg is érkeztünk, ahhoz a ponthoz, hogy akkor miért és miben is különbözik a Kadinja a többitől. Az első és legfontosabb: piszok jó dalokat írnak, az albumon szereplő szerzemények között nincsen egyetlen gyenge sem, mindig felbukkan egy brutális riff, egy fantasztikus énektéma, vagy egy nagyon kellemes zongorás kiállás. A vokalista ügyesen vegyíti a screamet és a dallamos éneket, van olyan jó az orgánuma, mint Lukas Magyaré, akit agyondicsértem a Richardson lemez kapcsán. A két gitáros (Pierre Danel, Nicolas Horbacz) teljesen más dimenziót képviselnek, mint djentes kollégáik 95%-a, frissnek hatnak, látszik, hogy a death, hardcore, modern műfajok és djent vonal csínját-bínját elsajátították már. Technikailag bármit meg tudnak valósítani ritmus és szólójátékban egyaránt, az üveghangok és disszonáns hangzatok használatát új szintre emelték (szerintem). A dobos Morgan Berthet szintén emberfelettit teljesít, mind a tempót, mind a komplexitást tekintve. Mindenképpen pozitív az is, hogy nincsenek "agyon matekolva" a témák, végig groove-os, lendületes, húzós az anyag. Ennek köszönhetően klasszikus módon "headbangelhető" végig a majdnem 50 perces album.

Hab a tortán, hogy élőben is nagyon komoly módon adja elő a repertoárt a banda, szinte lemez minőségben; ha járnak Budapesten, biztosan elnézek rájuk. Nem csűröm-csavarom tovább, aki szereti a Periphery, Monuments és hasonló kortárs metál formációkat, annak nagyon be fog találni ez a francia csapat.

Jack Rose

Mentés

Mentés

Címkék: lemezkritika

Dirkschneider: Live – Back To The Roots – Accepted! CD/DVD (2017)

2017.10.30. 21:31 | Dionysos | 12 komment

dirkschneideracceptedcover.jpg

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.udo-online.com
facebook.com/DIRKSCHNEIDEROfficial

Mivel évekkel ezelőtt többet és szórakoztatóbban is írtam, mostanában minden új recenzióm alkalmával bemenekülök ide az archívumba, hogy magamtól idézzek valami frappánsat. Mivel UDO már sokszor volt terítéken, ráadásul koncertanyaggal, így ezúttal teljesen legitim is az újrafelhasznált mondat beillesztése, arról nem is beszélve, hogy a "leglényeget" érinti. Így szól: "Meg kell még jegyezzem, hogy az egykori Accept dobos Stefan Kaufmann, valamint a svájci Gianola (de csúnya, ő is!) gitárjátékánál hallottam már szilajabbat, ráadásul előbbinél még a fazon sincs meg, úgy néz ki, mint egy tartalékos Bundeswehr katona, aki éppen felvesz egy talált gitárt. Finoman szólva sem nő össze a két test."

Hát ehhez képest jó sokáig elvoltak mindketten az Öreggel, meg is fakultak rendesen, főleg a minden várakozást felülmúló Accept - comeback ragyogásához képest. De UDO is nyilván olvas bennünket rendszeresen, a kritikám pedig elültethette a bogarat a fülében (vagy nem), de lényeg, hogy a két derék fakezű helyett Andrey Smirnov és Kasperi Heikkinen (utóbbi azóta már el is ment) került a csapatba, amivel sikerült életet pumpálni a zenekarba. Nem is akármilyet. A két csóka, amellett, hogy jó fazonok, mindent tudnak a rockgitározásról.

Közmegegyezéses alapvetés most rockzenei körökben, hogy a veteránok közül jelenleg az Accept az egyik legjobb koncertzenekar, UDO-nak pedig kicsit savanyú a szőlő. De UDO mert nagyot álmodni, és a kissé halva született ötletét, hogy Dirkschneider néven kizárólag Accept-dalokkal, Accept-árnyékban turnézik, siker koronázta. Totálisan érdektelen voltam magam is, de egy YT videó megvetette velem a CD/DVD kombót, pedig sikerült olyan rajongóriasztó külcsínnel piacra dobni, hogy rettenet. Ez a név és ez a fej együtt, fekete alapon vörössel! Jézusom!!!

Az Accept új koncert DVD-jét és UDO anyagát összehasonlítva nekem egyértelmű a helyzet. Az Öreg vesztett helyzetből fingatta meg jócskán egykori társait. 26 (!!!), köztük néhány élőben kevesebbet játszott Accept-klasszikus a több mint kétórás, remekül vágott, szép képekkel, fényekkel, piróban bővelkedő koncerten. A gitárosok zseniálisak, látványosan, iszonyú döggel, de azért a régi dalokkal szembeni kötelező alázattal, modern felfogásban játszanak. Udo és "kisfia" a doboknál szintén hibátlanul teljesítenek, utóbbi különösen kellemes meglepetés volt nekem. Gőzmozdonnyá cseperedett. Az Accept koncertanyagán néha unatkoztam, jónak, profinak, de kissé gépiesnek éreztem, itt végigbangeltem és léggitároztam a két órát. Ennyi.

Túrisas

Mentés

Mentés

Címkék: dvd

Devoid: Cup Of Tears (2017)

2017.10.29. 19:55 | Dionysos | 1 komment

y_125.jpg

Kiadó:
MelodicRock Records

Honlap:
facebook.com/shadyon

Tagadhatatlan, hogy ezen az oldalon igazi csatornatöltelékek dolgoznak, akik a kibertér feneketlen ciszternáiból is képesek két kézzel kikaparni a lehető legobskúrusabb megjelenéseket. Ennek ellenére még bennünket is messze elkerült a francia prog-metál csapat, a Shadyon eddig megjelent két albuma. Ennek okán csak bambán néztem, amikor beleolvastam a Devoid bemutatkozó lemezének promóciós szövegébe. A Devoid ugyanis – úgy tűnik, ezt nekünk illett volna tudni – a Shadyon gitárosának, egy bizonyos Shad Maenek új formációja, ahol gall zenésztársai mellett Carsten "Lizard" Schulz (pl. Evidence One) vitézkedik egyedüli germánként (és a német-francia megbékélés jegyében) a mikrofon mögött.

Mostanában eléggé elfoglalt vagyok és zeneileg is egy markánsan jazz-orientált korszakomat élem, így valószínűleg esélyt sem adtam volna a Devoid "Cup Of Tears" című debütációjának, ha a promó anyagból nem derül ki az az egyáltalán nem jelentéktelen részlet, miszerint Shad Maenek olyan gitárosokat sikerült fölsorakoztatnia maga mellé, mint Mattias Ia Eklundh (Freak Kitchen), Daniel Palmqvist (Beyond The Katakomb), Magnus Karlsson (Primal Fear) és Henrik Danhage (Evergrey). Azért ez nem gyönge vendégsereg!

A Shadyon előéletéből és a kiadó címkéiből kiindulva azt hittem, hogy a "Könnyek serlege" progresszív metál muzsikát rejt, de amivel itt találkoztam az inkább a klasszikus értelemben vett európai power kategóriába sorolható, amihez jó megfejtésnek tűnik a német "Gyíkember" karcos orgánuma. Ha mindenképpen osztályoznom kellene a Devoidot, akkor a Masterplan és a Thunderstone francia megfelelőjeként írnám le őket. Az egyetlen (de nem elhanyagolható) különbség csak az, hogy ez itt a kitűnő hangszeres teljesítmények ellenére nem több erős középszernél.

Persze ha abból indulunk ki, hogy a francia nem éppen metál-nemzet, akkor ennek is örülni kell, és mindenképpen biztató, hogy ebben a stílusban, ilyen színvonalon is képesek letenni a névjegyüket.

Tartuffe

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Címkék: lemezkritika

IceFish: Human Hardware (2017)

2017.10.29. 19:11 | Dionysos | 4 komment

y_124.jpg

Honlapok:
www.icefishband.com
facebook.com/icefishband

Olyan nagy hírverés azért nem volt e kiadvány körül, pedig igazi A-kategóriás muzsikusok játszanak rajta. Tulajdonképpen egy Virgil Donati által összetrombitált progresszív metál projektről van szó, amihez a Pledgemusic oldalon "kuncsorogták" össze a szükséges anyagi alapot, így magánkiadásban és terjesztésben került piacra. A pénzgyűjtő kampány jól sikerült, amikor legutóbb csekkoltam, másfélszer annyi jött össze, mint amire föltétlenül szükség volt a megjelenéshez. Mivel Donati gyakorlatilag már majdnem mindenkivel játszott együtt, aki ebben a szakmában, műfajban számít, nem lehet olyan rettenetesen nehéz neki egy komoly, ütőképes csapat összeállítása.

Valamiért a megannyi rendelkezésre álló zenész közül három olasz fickóra esett a választása, akik egyenként és együttesen is abszolút garanciát jelentenek a minőségre. Marco Sfogli gitáros már úgy James LaBrie mellett, mint szólóban bebizonyította, hogy a prog-porond egyik leghitelesebb szereplője. Alex Argento billentyűs inkább jazz fusionban utazik, de abból a szempontból kézenfekvő választásnak tűnik, hogy Sfoglival jó megértik egymást, egymás lemezein rendszeresen szerepelnek. A bőgős-énekes Andrea Casali pedig a DGM-ből és az Astrából ismerős Emanuele Casali testvére, aki az Astra és a No Gravity soraiban szerzett magának nevet.

Minden együtt állt tehát ahhoz, hogy a valami igazán maradandót, emlékezeteset és sikereset alkossanak. Elvileg. A technikai fölkészültség, a kiemelkedő zenei kompetencia ugyanis önmagában még elégtelen, kell hozzá az a bizonyos sokat emlegetett kémia, egy cseppnyi varázslat, és a múzsa csókjaként ismert termékeny ihlet. Sajnos úgy érzem, hogy ezekből egyik sem igazán jellemzi a "Jéghalat". Nem akartam elsietni ezt a recenziót, ezért napok óta ülök az anyagon, többször megpróbáltam rácuppanni, de sehogy sem akar sikeredni. A sokadik nekifutás, figyelmes hallgatás után is pont úgy éreztem magam, mint a lemezborítón látható szegény fiatalember, akit nyilvánvalóan erősen nyomaszt az őt körülvevő gépi világ.

A "Human Hardware" egy elképesztően rideg, távolságtartó, szögletes, szúrós jelenség zeneileg. Túl kevés a "human" és túl sok a "hardware". Hiába a vitathatatlan hangszeres virtuozitás, az elismerésre méltó (sőt késztető!) szólók, az album mégsem akar összeállni egy szerethető egésszé. Donati még a szokásosnál is merevebben, szinte robotikusan dobol, Argento túl sok digitális hangzást alkalmaz, Casali pedig (ahogy ezt már a legutóbbi Astra lemezzel kapcsolatban is megjegyeztem) nem rossz vokalista, de frontembernek túlságosan színtelen, jellegtelen a hangja. A legkomolyabb kifogást mégis a dalokkal szemben vagyok kénytelen megfogalmazni. A zenészek ígéretének megfelelően tök dallamos az egész (carefully crafted power melodies)… Elvileg… De a dallamok valahogy lepattognak az emberről, képtelenek a bőrünk alá bújni, a szívünkbe férkőzni, hogy onnan dúdolás vagy fütty formájában spontán törjenek elő.

El tudom képzelni, hogy lesznek olyanok (valószínűleg a zeneileg képzettebbek, vagy a csavaros matematikai műveletek szerelmesei), akiknek bejön ez a muzsika, de nekem hiányzik belőle a lélek. Ennél egzaktabb módon nem tudom megfogalmazni, hogy miért tartom ezt az albumot kihagyott ziccernek.

Tartuffe

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Címkék: lemezkritika

Pink Cream 69: Headstrong (2017)

2017.10.28. 10:01 | garael | 1 komment

pc59_headstrong.jpg

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.pinkcream69.de

Kíváncsi voltam, hogy a fehér kígyó gyermekfogkrémmel fog-e fogat mosni – vagyis ezen buta metaforával élve Readman eluralkodó Whitesnake mániája – ami a metal zenei történetben először képes volt egy Deep Purple-copy csapatból Whitsnake copyt copyzni – rá tud telepedni a Pink Cream 69 egyébként markáns zenei világára is? A kérdés még akkor is releváns, ha a csapat mindig is inkább az amerikai vonalú, floridai metalt játszotta, de hát emlékezhetsz arra, hogy a Whitesnake-nek is voltak az amerikai piac meghódítására irányuló kísérletei.

Előre lelövöm a poént: a csapat maradt a megszokott stílusnál, sőt, talán története egyik legerősebb albumát szállította le. Ha gonosz lennék, akkor most azt mondanám, ez nem a minőségre, hanem a tempóra és a magával ragadó energiára értendő, de nem – a szerencsés konstelláció ezúttal nem a csillagokra, hanem a tetszési indexet megemelő együtthatókra vonatkozik.

Örülök, hogy a krémesek ennyi idő után is képesek meglepni, és a néha AOR felé kacsingató világuktól nemzetközi eleganciával búcsút inteni: ez bizony most a dinamizmus ideje és az ellágyulás és a könnyfakasztás ott maradt, ahol a KFC-s vásárlók könyve – bár ha mégis számon kérném, nem fogok a számon hirtelen szakadásokat észlelni... (Annak pedig örültem, mint gyerek a Gabi fogkrémnek, hogy végre egy Alessandro Del Vecchio és Magnus Karlsson-mentes Frontiers kiadványt hallok – igen, bevallom, e két név még a vitathatatlan tehetség ellenére is képes némi viszolygással eltölteni, köszönhetően a személyükhöz köthető kockázatmentesség és sablongyártás fogalmainak.)

De vissza az albumhoz! Nem volt pusztába kiáltott szó az az ígéret, miszerint visszalépnek a karcosabb megszólaláshoz, így a kezdő "We Bow to None" szinte a Deris-i Helloween keményebb etapjait idézve hoz olyan slágert, amilyet a Metal God is csak jókedvében teremt. Jó ötlet volt, hogy az albumon csak tíz szám szerepel, így nem jutott hely tölteléknek, és a zenei skálázásban olyan groove-bombák is helyet kapnak, mint az Acceptes riffelést az amerikai slágergyárosokkal ötvöző "Walls Come Down", vagy a "Bloodsucker", amire ha nem kezded el a fejedet ütemesen mozgatni, akkor vagy alszol, vagy nem szereted a metalt.

Readman persze Readman – hangja és a slágeres dallamokat igazán érző zenei énje nem változott, ráadásul a Woodoo Circle és az Almanac mellett képes a Pink Cream világát is azonnal felidéző, amerikai jellegű refrénekkel megbombázni a hallgatót, a prezentációval, az énekléssel pedig mondanom sem kell, ezúttal sincs gond, sőt!

Bár igazi gitárhős nincs a csapatban, Uwe Reitenauert és Alfred Koffnert muszáj megdicsérnem, mert ebben a típusú zenei stílusban hiába az énekes, ha társai nem villantják meg azokat a szükséges szólókat, melyekért a nyolcvanas években a sunset strip uralta a mainstream metalt, a Kostát felváltó Chris Schmidt pedig teszi a dolgát, ahogy kell.

Végezetül: a lemez záró száma, az egyedül a blues felé kikacsintó power-ballada – ami hangulatában a Bon Jovi-féle filmzenei albumot, a "Young Guns"- t idézi – máris olyan ragacsossággal tömi be a fülünket, ahogy az egy cukrászipari rózsaszín krémhez illik: csak győzzed lapátolni - befelé!

 Garael 

Mentés

Címkék: lemezkritika