Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Pink Cream 69: Headstrong (2017)

2017.10.28. 10:01 | garael | 1 komment

pc59_headstrong.jpg

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.pinkcream69.de

Kíváncsi voltam, hogy a fehér kígyó gyermekfogkrémmel fog-e fogat mosni – vagyis ezen buta metaforával élve Readman eluralkodó Whitesnake mániája – ami a metal zenei történetben először képes volt egy Deep Purple-copy csapatból Whitsnake copyt copyzni – rá tud telepedni a Pink Cream 69 egyébként markáns zenei világára is? A kérdés még akkor is releváns, ha a csapat mindig is inkább az amerikai vonalú, floridai metalt játszotta, de hát emlékezhetsz arra, hogy a Whitesnake-nek is voltak az amerikai piac meghódítására irányuló kísérletei.

Előre lelövöm a poént: a csapat maradt a megszokott stílusnál, sőt, talán története egyik legerősebb albumát szállította le. Ha gonosz lennék, akkor most azt mondanám, ez nem a minőségre, hanem a tempóra és a magával ragadó energiára értendő, de nem – a szerencsés konstelláció ezúttal nem a csillagokra, hanem a tetszési indexet megemelő együtthatókra vonatkozik.

Örülök, hogy a krémesek ennyi idő után is képesek meglepni, és a néha AOR felé kacsingató világuktól nemzetközi eleganciával búcsút inteni: ez bizony most a dinamizmus ideje és az ellágyulás és a könnyfakasztás ott maradt, ahol a KFC-s vásárlók könyve – bár ha mégis számon kérném, nem fogok a számon hirtelen szakadásokat észlelni... (Annak pedig örültem, mint gyerek a Gabi fogkrémnek, hogy végre egy Alessandro Del Vecchio és Magnus Karlsson-mentes Frontiers kiadványt hallok – igen, bevallom, e két név még a vitathatatlan tehetség ellenére is képes némi viszolygással eltölteni, köszönhetően a személyükhöz köthető kockázatmentesség és sablongyártás fogalmainak.)

De vissza az albumhoz! Nem volt pusztába kiáltott szó az az ígéret, miszerint visszalépnek a karcosabb megszólaláshoz, így a kezdő "We Bow to None" szinte a Deris-i Helloween keményebb etapjait idézve hoz olyan slágert, amilyet a Metal God is csak jókedvében teremt. Jó ötlet volt, hogy az albumon csak tíz szám szerepel, így nem jutott hely tölteléknek, és a zenei skálázásban olyan groove-bombák is helyet kapnak, mint az Acceptes riffelést az amerikai slágergyárosokkal ötvöző "Walls Come Down", vagy a "Bloodsucker", amire ha nem kezded el a fejedet ütemesen mozgatni, akkor vagy alszol, vagy nem szereted a metalt.

Readman persze Readman – hangja és a slágeres dallamokat igazán érző zenei énje nem változott, ráadásul a Woodoo Circle és az Almanac mellett képes a Pink Cream világát is azonnal felidéző, amerikai jellegű refrénekkel megbombázni a hallgatót, a prezentációval, az énekléssel pedig mondanom sem kell, ezúttal sincs gond, sőt!

Bár igazi gitárhős nincs a csapatban, Uwe Reitenauert és Alfred Koffnert muszáj megdicsérnem, mert ebben a típusú zenei stílusban hiába az énekes, ha társai nem villantják meg azokat a szükséges szólókat, melyekért a nyolcvanas években a sunset strip uralta a mainstream metalt, a Kostát felváltó Chris Schmidt pedig teszi a dolgát, ahogy kell.

Végezetül: a lemez záró száma, az egyedül a blues felé kikacsintó power-ballada – ami hangulatában a Bon Jovi-féle filmzenei albumot, a "Young Guns"- t idézi – máris olyan ragacsossággal tömi be a fülünket, ahogy az egy cukrászipari rózsaszín krémhez illik: csak győzzed lapátolni - befelé!

 Garael 

Mentés

Címkék: lemezkritika

Dreamgrave: MONUMENTS I. - The Anxious EP (2017)

2017.10.24. 18:34 | Dionysos | 6 komment

monuments.jpg

Honlapok:
www.dreamgrave.com
facebook.com/dreamgrave
dreamgrave.bandcamp.com

Új, a napokban megjelenő EP sorozatának első részéről olyan fennkölten fogalmaz a zenekari promó, hogy megkönnyeztem; "Feltöltés, transzformáció és feldolgozás alatt állunk mindannyian: a három kislemez az egyéniséget porlasztó egységesülésnek tendenciájáról szól, mely a megfelelés önként választott kényszerébe taszít minket, elkerülhetetlenül." No mármost, ha nem ismernénk a csapatot, és a zenéjüket valaki a fenti mondat zenei rokonságaként határozná meg, tulajdonképpen nagy segítség lenne, merthogy ennek elolvasása után senki nem a PICSA "Geciország"-ának kvintes punkjára hajazó produkcióra tippelne, abban egészen biztos vagyok. Tehát ezek szerint madarat tolláról, zenekart promójáról lehet megismerni.

A Dreamgrave már nem először jár nálunk. A "Presentiment" kapcsán a kulcsmondatom így hangzott: "Elidegenedett hangulatú, sötét tónusú progresszív metal muzsika, rengeteg érzelemmel, helyenként gyönyörű női énekkel, hörgéssel és tiszta énekhanggal, de még harcedzett fülnek (ide sorolom magam) is kevés kapaszkodóval. Utóbbi azért legalábbis megnehezíti a hallgatást. Rengeteg jó téma egymás után, de a tudatos szerkesztettség ellenére azt érzem, hogy kevésbé a külön daloknak van itt funkciója, sokkal inkább a lemez egészének." Nagyon nem lőttem mellé, ebben maga a zenekarvezető, Gyimesi Dömötör is megerősített.

Nem tudom, hogy ezúttal is hasonlóan gondoljuk-e, de az új, háromszámos EP engem meglepett. Nagyon. Nem, vagy csak nyomokban érzem azt az elidegenedést, amit az előző lemez idején. Hasonlóan maximalista és a zenei tökéletességre törekvő produktum a "Monuments" is, de itt egymástól hangulatilag is különböző három DALT hallok, ahol nemhogy csak több a zenei kapaszkodó, de a címadó tétel kimondottan játékos progressziójához hasonlóra én nem emlékszem a "Presentiment" esetében. Nekem ez jó hír, mert akármennyire is a minőséget és a lemez egészének zeneiségét dicsértem, a magamfajta földhözragadt rocker (zeneileg leginkább félúton a "Presentiment" és "Geciország" között) csak a dalokra esküszik. Ezért, bár el- és felismertem a lemez értékeit, nem hallgattam rongyosra. Most azonban ez a három tétel teljesen meggyőzött. Maradt minden a régiben, legalábbis az alapösszetevőket tekintve (bár a dalszerzésből ezúttal mindenki kivette a részét), de egy átlagos zenehallgatónak, sőt azt is megkockáztatom, hogy proggernek ez könnyebben megy le a torkán. Biztos, hogy van olyan, aki talán éppen ezt a "megközelíthetetlenséget" fogja majd számonkérni (pl. "régen jobbak voltak, a 'Grave is eladta magát, kommersz lett!"), de a többség ezt fejlődésként, sőt minőségi ugrásként fogja megélni, ahogy én is.

Az elsőként közzétett "Drop The Curtain" rögtön egy szép líra (eladták magukat, mondom én… :)))))), amit a már dicsért címadó, illetve a 10 perc feletti "Passing Faith In Others" követ. Leginkább ez a tétel rokonítható az előző lemez világával, de itt is jóval erősebb a dal-faktor. Mivel én a '80-as évek agyonvisszhangosított zenei közegében és a kazetta-világban szocializálódtam, nehéz nekem a hangzásra hivatkozva lehúzni egy produkciót, magyarul, penetránsan szarul kell szólnia, hogy szóvá tegyem, tehát én erre csak mérsékelten figyelek, a zene a lényeg. De ahogy most megszólalt a tökéletes basszusgitár sound rögtön az EP elején, az letaglózott. A Vári Gábor vezette Miracle Sound Stúdió elképesztően dinamikus, mégis természetes hangzást varázsolt a lemeznek.

Amikor hónapokkal ezelőtt olvastam, hogy Dömötörék basszusgitárost és dobost is keresnek, azt gondoltam, hogy kb. eddig tartott a Dreamgrave története, beleállnak a földbe, ahogy kell, mert szinte lehetetlen küldetés egy zenekart egyáltalán fenntartani, nemhogy ilyen vérveszteséget pótolni, de valahogy megcsinálták. Nem csak túléltek, de egy új szintet léptek. Nem semmi. Le a kalappal!

TúrisasMentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Címkék: lemezkritika

Slipknot: Day Of The Gusano - Live In Mexico DVD (2017)

2017.10.24. 16:19 | Dionysos | 2 komment

gusano.jpg

Kiadó:
Eagle Rock Entertainment

Honlapok:
www.slipknot1.com
facebook.com/slipknot

Aktuálisabbak, naprakészebbek aligha lehetnénk, a DVD két napja van a polcokon, amelyekből egyet már le is vettem magamnak. Afféle "must" volt nekem ez a megjelenés, hiszen, ha audio-formátumban nem vagyok egy kimondott Slipknot-gyűjtő, a vizuális anyagaik (koncertjeik) viszont nagy kedvencek. A "Disasterpiece" a maga nyomasztó zsigeri gonoszságával is egy nagy élmény, de tény, hogy ott azért nekem egy teljes koncert már kicsit sok a jóból, illetve a rosszból (az tényleg rombolja a lelkem, pedig…). A "(Sick)nesses" százezres nézőszámmal megtámogatott Download Fesztiválos előadása viszont tökéletes, köszönhetően annak, hogy az "All Hope Is Gone" dalainak dallamosabb megközelítése inkább nekem szóltak.

Most pedig tényleg csúcsra járatták a show-t, ennél sokkal többet nem nagyon adhat látványban egy koncert DVD. Mexikó, Knotfest, látványos színpadkép, fényekkel, piróval, brutális tömeg, és mint tudjuk, arrafelé nem csendben, fegyelmezetten, félmosollyal és karbafont kézzel, egyhelyben állva (mint én...) élvezik a koncerteket a rajongók, hanem a legteljesebb mértékben adják át magukat az élménynek. Végig megőrülés van.

A zenekarra sem lehet sok rosszat mondani. Mára a Slipknot egy tökéletes profi gépezet, egy személyes tragédiától sem mentes, de úgy tűnik, ezzel együtt is elpusztíthatatlan intézmény, ahol ugyan spontán kevés dolog történik a színpadon, de a pénzéért mindenkinek jár a jól megkoreografált, látványos színházi előadás, színpadképpel, kecskefejjel, ördögfejjel és a jól ismert szereplőkkel, akik mára lehet, hogy a könnyített uniformisoknak/maszkoknak köszönhetően nem a végkimerülés határán (lásd hányás – "Disastepiece" DVD) hagyják el a színpadot, de hogy részükről sincs elspórolva semmi, az egészen bizonyos. Egy színpad mögötti közös összeborulós ráhangolódás után kijönnek és az első perctől az utolsóig igyekeznek kitaposni a mexikói rajongók belét is, amúgy barátilag. Mindenki szem a láncban és ki-ki teszi a magáét, hergeli a közönséget, húzogatja a manócska-orrát, hajigálja a fémhordókat, stb., de Corey Taylor azért nem véletlen lett az egyik legjobb frontember a világon. Ha odaér a show, egyetlen gesztusára hallgatnak el, majd ordítanak, térdelnek és ugrálnak százezren.

Jó dalok nélkül persze aligha működhetne ez az egész. A Slipknot (a külsőségektől most kivételesen eltekintve) kitalált egy brutális, ipari groove-okon nyugvó saját hangzásvilágot, amit idővel dallamokkal, sőt szólókkal(!!!) némileg felpuhítottak, de sebaj, nálam és még sokmillió embernél betalált. Remek dalok ezek bizony még akkor is, ha unplugged formában nem csillognának igazán. Extra (a különbőző audio-opciókat leszámítva) az égvilágon semmi, de ez engem nem nagyon érdekel. Koncertfilmet vettem, annak meg 10/10.

Túrisas

Mentés

Mentés

Mentés

Címkék: dvd

Sorcerer: The Crowning Of The Fire King (2017)

2017.10.23. 10:06 | garael | 8 komment

crowning-of-the-fire-king_1000x000.jpg

Kiadó:
Metal Blade Records

Honlap:
www.sorcererdoom.com

A Sorcerer életre hívta a zenei matematika lehetetlen tételét: ugyanúgy origóvá vált az epikus doom metalban, mint az eredeti Candlemass – jóllehet a nálam értesültebb fanok most biztosan felhördülnek, és elkezdik sorolni azokat az old-school bandákat, melyeket a kutya sem ismer rajtuk kívül – no jó, esetleg a Saint Vitus –, eljutva azokig az együttesekig, melyek csak egy-két demót adtak ki pályafutásuk során, ami a true jelleg talán legfőbb princípiuma. Nos, nekik üzenem, hogy maga a banda 2010-ig hasonló státuszban leledzett, 1998-as megalakulásuk óta csak két-három demót kiadva őrizték doom méltóságukat, a munkatempót pedig ebben a műfajban senki sem kéri számon...

Minden adva van az összehasonlításhoz, még akkor is, ha a riffmester nem tud olyan klasszikussá válót alkotni, mint Edling: ám itt van a svéd csodafegyver, a számomra a Section A-ból ismert Anders Engberg, aki dallamaiban viszont többet képes adni, mint a példakép bármelyik énekese – ezt pedig kijelenteni nem kis szó, remélem, csak lassan vetettem el a súly-kot! – néha túl is mutatva a stílus keretein. Igen, meglepetésemre a megalakulástól tag Engberg jellemző zenei világa úgy ég bele a számokba, ahogy az Alien savas vére a bőr alá, csak nem fájdalmat, hanem gyönyört okozva – az epikus műjajok non plus ultrájára itt könnyedén rálelhetsz, ha lusta vagy keresgélni.

A Sorcerer tehát olyat vitt végbe, ami csak levés csapatnak sikerült: hivatkozási egységgé (etalonná) alakultak, amiben benne van ugyan a Candlemass stílusteremtő mesélős ereje, a Black Sabbath hegyeket mozgató hitvallása és az északi csapatok panteisztikussága, ám mindez olyan elegyben, ami védjeggyé tud válni, amolyan brand-dé, ami korunkban talán fontosabb is, mint maga a termék. Itt azonban szó sincs erről, mert a produkció a maga nemében jobb, mint elődje: úgy képes hangulatot alkotni, hogy abban otthon érezheti magát a heavy metalt szerető, harcos, indulós attitűddel rendelkező hallgató, de a hipnotikus, lüktető, pszichedéliában mártózó ősrocker is – még akkor is, ha a Sorcerer nem a hetvenes, hanem a fémes nyolcvanas évek oldaláról közelít a stílus felé.

Engberg pedig szinte Engberg-feletti dolgokra képes: elképesztő "vizualitással" énekel, amitől szinte színes-szélesvásznú moziként folynak a dalok szövegeiben leírt történések, ugyanakkor olyan fülberagadóan, hogy egy más hangszerelésben a divatos r'n'b előadók platinalemezek hegyeit tudnák összehordani velük. Ez azonban underground műfaj, ahol legfeljebb csak mi csodálkozhatunk rá a teljesítményre, amit olyan számok fémjeleznek, mint a "Ship Of Doom" természetközeli, ám a természeti elemekkel fogvicsorgatva dacoló ember küzdelmének zenei lenyomata, vagy a záró, "Unbearable Sorrow" témából eredő végtelen, hősi fájdalma.

S ha ennyit méltattam az énekest, itt az idő, hogy a gitárosokra is figyeljünk, hiszen az alapvető riffek mellett néha szinte neoklasszikus szólók színezik a szemlélődős, moralizáló, mesélős dallamokat, tökéletesen megtalálva azt az elemet, amit más, hasonló bandáknál még nem nagyon hallottam – így válik a doom a maga morózus jellege ellenére integráló stílussá, amit értő kezek kovácsolnak fémmé.

A lemezhez két bónuszt is csatoltak, ami világosan mutatja, mi a különbség a jó és a jobb között: a "Disciples Of The Dark" és a "Bringer Of Misery" – magukon viselve némi Therion hatást, ami a tagok múltja miatt nem meglepő – ugyan becsületes iparosmunkák, ám nem érnek fel a "törzsanyag" színvonalához.

A kákán is csomót keresők persze most vádolhatnak azzal, hogy hol maradnak a fogvacogtató, vagy a nyomorultságot vánszorgó zombi-ütemre bontó stílusjegyek: nekik ajánlom a doom szerteágazó világának egy más alstílusát, akik viszont túl tudnak lépni a rosszul értelmezett true szerepen, azok minden bizonnyal könnyen el tudnak varázsolódni a Sorcerer zenei birodalmában.

Garael

Mentés

Címkék: lemezkritika

Mobilmánia: Vándorvér (2017)

2017.10.18. 16:39 | garael | 3 komment

indemmmmx_php.jpg
Kiadó:

Hammer Records

Honlap:
mobilmania.rockband.hu

A legutóbbi Mobilmánia albumot azért dicsértem, mert a "mániákusok" mertek elszakadni a magyar hard rock kijátszott sémáitól, most azért dicsérem őket, mert kijátszották az összes olyan sémát, ami a műfajra jellemző. Hogy ellentmondok saját magamnak? Nem, mert a csapat amit tett, kiválóan tette, még akkor is, ha azokban a pillanatokban, amikor mertek kockáztatni, és kétlábdobos keménységgel ötvözték a lágyabb harmóniákat – lásd és halld nyitószám, vagy a "Rajtam csak a szeretet győz" –, olyat tettek, amit magyar hard rock csapat csak a hetvenes évek elején: utat törtek egy más stílus és attitűd felé.

Nem könnyű persze úgy sikert ismételni, hogy a környezet folyton alakul, ráadásul most azt az énekest – Molnár  Pétert – kellett pótolni, akiről nehezen hittem, hogy pótolható. Erre mit az ég, szinte onnan pottyant a frontemberi posztra Gamsz Árpád, aki – és most nem akarok a különböző tehetségkutatók eltúlzott megállapításainak bűnébe esni – szintén nemzetközi színvonalon képes a rábízott feladatot megoldani, ráadásul dalszerzőként is megmutatja, hogy úgy érzi a stílus lényegét, ahogy csak azok, akik lelkének részévé vált az egész hetvenes évek.

Friss, lendületes, de ha kell, érzelmekkel teli, egyszerre hagyománytisztelő, ugyanakkor néha kockáztat is – ezek a szavak jutnak eszembe, miközben az albumot hallgatom, és ha vannak is ismerős pillanatok, ráadásul nem is oly régről – az "Ez a nap másképp legyen" dallamaira az egész a "Simli-show"-t rá lehet énekelni –, nem gond, mert az idézetek pont ott vannak, ahol lenniük kell, szervesen integrálódva zenei környezetükbe.

Vikidál Gyula ismét tiszteletét teszi – leginkább a lírai pillanatokban – és bizonyítja, hogy azok bizonyítványába, akik szerint már nem képes a megfelelő teljesítményre, elégtelent kell befirkantani hallás tantárgyból. Apropó, az album lassabb, érzelmesebb számaiban némi Demjén jelleg is felfedezhető. Az "Egy új szerelmes dal" kimeríti a progresszivitás fogalmát, mert nem hiszem, hogy van olyan egykori fekete bárány, aki ilyet merészelne, mert azonnal kaptafára húznák...

Rendkívül örülök annak, hogy a csapat több számban is megidézi az "ősanyát", vagyis a blues-t: ilyenkor néha Hobo szelleme is kísért, érdekes módon zeneileg, és nem a szöveget tekintve, amit többségében ismételten Horvát Attila jegyez, de Vikidál Gyula is leszállította a maga részét – én nem igazán ismertem őt korábban erről az oldaláról, úgyhogy kellemes meglepetésben volt részem.

Az instrumentális oldallal könnyű a dolgom, mert ahol ennyit és ott szól a Hammond, ahol, nem lehet kérdés a gitárszólók relatív rövidsége sem: el kell fogadni, hogy a súlypont jelenleg a hangulaton, az érzelmeken, a lüktetésen és a sodró lendületen van (talán feltaláltam a stílus lényegét?) – ebben az érdemeket nem lehet elvitatni Donászy mestertől –, amit a hangszeresek úgy oldanak meg, ahogy az a tankönyvekben le van írva.

Tizennégy dal akár sok is lehetne, de egyszer sem érzem, hogy valamelyik felesleges lenne, ami két dolgot jelenthet: vagy szeretem a tölteléket, vagy úgy találták el az ízlésemnek megfelelő zenei világot, hogy abba egyetlen hiba sem csúszott. Kritikai ténykedésemben tudom, hogy megvesztegethető vagyok – aminek ára általában a stíluspreferenciámnak megfelelő dalcsokor –, nos, most akár ezt is bevállalom, valószínűleg rengeteg rajongó társaságában. A Mobilmánia ismét lekenyerezett, ráadásul ravasz módon, egy olyan produkció tálalásával, ahol szinte minden hard rock ízt ismerősként üdvözölsz, ám a tálaló edény kemény vasból készült, amibe sem a szakács, sem a pincér bizony nem roppant bele. Jó étvágyat!

Garael

Mentés

Címkék: lemezkritika

JACK ROSE: Cold Breeze (video)

2017.10.16. 12:53 | Dionysos | 6 komment

Maroknyi stábunk (egyik) jelesének új munkája. Bőven indokolt, hogy közzétesszük, ennél a nemzetközi instrumentális mezőnyben is vannak vérszegényebb produkciók. Gratulálunk és büszkék is vagyunk (legalábbis én egészen biztosan)!

Túrisas

Címkék: video

Clockwork Revolution: Clockwork Revolution (2017)

2017.10.14. 14:53 | Dionysos | Szólj hozzá!

clockworkrevolution.jpg

Kiadó:
Sonic Night Music Club

Honlap:
www.clockrev.com

Szupergrup az undergroundból? Vagy undergrup a szupergroundból? Lehetne akár nyelvtörő is, már ha értelme lenne, de a csapat esetében alapvetően egy "kisebbségi" műfaj (amerikai heavy metal) a megfejtés, ráadásul fejfelkapós arcokkal, még akkor is, ha a tagok a valamikori híres anyacsapat megteremtőinek pótlékai voltak. Patrik Johannson dobos (W.A.S.P., Yngwie Malmsteen, G3, Gus G., Lynch Mob), Wade Black énekes (Leatherwolf, Crimson Glory, Seven Witches, Leash Law, War Of Thrones), Dirk Van Tilborg bőgős (Alias, Attakk, Crimson Glory, Kamelot) és Dewayne Hart gitárosból (Kinlin) talán csak az utóbbi lehet itt, Európában viszonylag ismeretlen, de játéka azért komolyabb felkészültséget sejtet, mint apró, füstös pinceklubok próbatermi helységeit.

Bár a stílus megjelölésnél amerikai powert olvastam – ajánlom mindenkinek a Encyclopaedia Metallumot –, de a Metal Church epikus, nyugisabb, és a Savatage mesélő nyomvonalán haladó együttes csak a nyitószámban lép át a power zaklatottabb világába, egyébként igen dallamos, talán a Circel II Circle hozzáállásához hasonlatos, bár annál kissé komorabb játékban utazik. Nem, sajnos – sajnos? – semmi közük a valamikori Crimson Glory fémes, rideg, progresszív attitűdjéhez, ez bizony jó öreg dallamos heavy, amúgy amerikai módra.

A kérdőjelet nem véletlenül tettem az előbb, hiszen a prezentált stílusnak megvannak a maga előnyei, és ha Wade Black nem is ereszti ki úgy a hangját, ahogy az elvárható lenne – vagyis dobhártyahasogató élességgel –, koszos, kissé nazális orgánuma kiváló a különböző érzelmi árnyalatok kibontásához és a dallamok megfelelő ívű tolmácsolásához. S ha már dallamok: úgy érzem, ebben alkottak igazán nagyot a fiúk, mert az amerikai csapatoktól eltérően itt nem a riffeken és groove-okon van a hangsúly, ami akár kockázatos is lehetne, de ha már kocka, akkor az el van vetve: jól tette az együttes, hogy nem állt be a sorba a huszadik egyen-power bandának, még akkor is, ha szokás ezt a műfajt érdemein felül elbírálni.

Igazán egyetlen szerzeményt sem tudok kiemelni, vagy helyesebben mindet, ha az album világát akarom bemutatni, mert abszolút egységes színvonalról beszélünk, aminek egyetlen hátránya lehet, mégpedig az összefolyás jelensége, ez azonban a harmadik hallgatás után eltűnik, köszönhetően a remek melódiáknak. A hangszeres teljesítményt sajnos kissé elnyomja a szokásos, undergroundban tapasztalt rossz hangzás, de úgy érzem, itt teljes mértékben a csapatmunkán volt a hangsúly, és nem az egyéni akrobatikán.

Lehet, hogy nem váltja meg a világot debüt albumával a Clockwork Revolution, de akik szeretik ezt az elmélkedősebb, dallamaiban kissé könnyedebb amerikai metal-világot, amúgy Metal Church light módra, azok mindenképpen szánjanak a lemezre két-három hallgatást, megígérem, megéri. S ha úgy találjátok, mégsem, legyen ez a legnagyobb tévedésem!

Garael

Mentés

Címkék: lemezkritika

Angertea: Seeds Of Hell (video)

2017.10.13. 09:06 | Dionysos | Szólj hozzá!

Eddig is segítettük némi promócióval a szimpatikus mágocsi rockereket, ezúttal is megtesszük. A promóciós szöveg pedig imigyen szól:

A tavaly kiadott "Snakes in Blossom" lemezünk leginkább grunge-os dalához, a "Seeds of Hell"-hez készítettük el új klipünket. Ez a zenekar történetének első animációs klipje. A videót egy régi ismerősünk, Lóránt Demeter rendezte. Teljesen szabad kezet adtunk neki, és saját benyomásai, érzései alapján csinálta meg a videót. Demeter így nyilatkozik az anyagról:

– A dal címéből indultam ki, tetszett a "Seeds Of Hell" hangulata, ebből kiindulva lett az a koncepció, hogy van egy ciklus, aminek egy körbeérését láthatjuk a klipben. Az elején a magok megtermékenyítik a földet, növények és mindenféle lények kelnek életre, de hamar túlburjánzik a növekedés és káosszá válik, végül a magok visszaszívják az energiát, minden leépül és kezdődhet újra a ciklus. Technikailag kézi rajzos az alap, ez lett megmozgatva számítógéppel. Gyakorlatilag sík rétegek vannak egymáshoz képest eltolva térben, amitől 3D hatású lesz egy alapvetően 2D-s lapokból összerakott kép. Ja, és nagy élvezet volt dolgozni rajta :)

A videót a rendező több neves filmfesztiválra nevezte és már a hivatalos premier előtt beválogatták a Nottinghami Nemzetközi Microfilm Fesztiválra, és az októberben Kínában megrendezendő Ningbo Microfilm Fesztiválra! Mindkét helyen bemutatják a klipet, és indul a hivatalos versenyprogramban! Közben a zenekar már javában készíti a következő lemezét, egy akusztikus albumot, ami jövőre fog megjelenni. És emellett készülünk ebben az évben még egy klippel a Snakes lemezről, amit a "The Song For Vengeance" című dalunkra forgatunk.

 

Címkék: video

Jag Panzer: The Deviant Chord (2017)

2017.10.07. 09:20 | garael | 5 komment

jag_panzer.jpg
Kiadó:
Steamhammer

Honlap:
www.jagpanzer.com

True metal körökben szokás a Jag Panzert amolyan szent tehénként kezelni, nos, hasonlóan Moldovához – de hozzá nem felérhetően – tehenet fogok vágni: a kultikus státuszt még megértem, a feltétel nélküli, hibátlanná nyilvánított diszkográfiát nem. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne a többségnek lenne igaza – nem vagyok az a sofőr, aki szembe megy a forgalommal –, pusztán a szubjektum ilyenekre is képes: nagyobb gondot is okozott a történelemben az emberi tévedés, mint az én ebbéli botlásom.

Ami viszont tény: a csapat énekese és gitárosa a stílus megkerülhetetlen kiválóságai, még akkor is, ha jelen albumon – paradox módon – éppen  a technikai virtuozitás von le valamennyit az élvezeti értékből, de erről később. A Jag Panzer sosem tartozott a stílus thrashez közel álló képviselőihez, és jóllehet, a fanok fejében elsősorban az amerikai power klub illusztris tagjaként szerepel, igazából mindig is heavy metalt játszottak, jó adag európai ízzel, még akkor is, ha a dallam- és riffvilág egyértelműen érezteti, hogy Panzerék nevük ellenére az óvilágban jöttek le a futószalagról. Talán ezért is van az, hogy – a bevezető ellenére – a Savatage után, ami szintén komplexebb stílusmegjelölést igényel, talán a legkedveltebb US-power csapatom. Bárcsak a mi T-74-eseink lennének olyan kiváló állapotban, mint ezek a zenei harci szekerek, akiknek koruk ellenére nincs miért szégyenkezniük, már ami a csapásmérő képességet illeti – nem a thrash értelmében! (Bár az utóbbi években az illetékesek hol úgy döntöttek, kivonják a hadrendből, hol a maradás mellett tették le voksukat – szerencsénkre az utóbbi javára, így Briody-ék nagyon helyesen tovább zenélnek.)

Nem véletlenül írtam a jó formáról, mert talán az évtized legjobb Jag Panzer albuma született meg – és jöjjön ismét a szubjektív megállapítás! – köszönhetően a dallamok előretörésének és a hangnem változatosságának, amibe bőven belefér még a romantikus érzelgés is. Lehet, ha iszom még egy felest, azt a szót is leírom, hogy szinte kommersz megoldások is előkerültek – ami true birodalomban halálos bűn –, köszönhetően a kissé hatásvadász, ám megadallamos, egyébként parádésan átdolgozott ír folkdalnak, a "Foggy Dew"-nak, amit csak akkor lehetne überelni, ha a Falconer adná elő Mathias énekével: bár Harry Conklin rendkívüli énekes, neki elsősorban a fémes kiállások állnak jól, az ilyen jellegű érzelmi tolmácsolást kollégája, esetleg Patrik Johansson jobban meg tudná oldani. Az, hogy óvatosan bánjunk azért a "puha" jelzőkkel, mindenekelőtt a Tafolla-Briody gitárpárosnak köszönhető, akik nem hagyják feledni, hogy itt bizony metal-birodalomban járunk, és a szólók az átlagos középtempónak is megadják azt a lendületet, amit egy ilyen nagy rakás vastól elvár az ember. Ennek ellenére úgy gondolom, a szólógitáros bármennyire is virtuóz, egyszerűen szétvirgázza a dallamokat, melyek néha szinte könyörögnek a lineáris vonalvezetésért: a gitár ebben az esetben nem sír, hanem hisztérikusan zokog, kiabál, üvöltözik – ami lehet művészi, de legfeljebb egy hangszer-pszichiáter fogja élvezni, az is csak a szakmai szempontok miatt.

Szerény véleményem persze nem rettentsen el senkit az albumtól, amely – ismétlem –, a csapat egyik csúcsalkotása, és ez nagy szó, tekintve a most már énáltalam is megérdemeltnek tartott tehén-transzformációt.

 Garael

Mentés

Mentés

Címkék: lemezkritika

Revolution Saints: Light In The Dark (2017)

2017.10.04. 09:35 | Dionysos | 1 komment

y_123.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/RevolutionSaints

Azt szokták mondani, az internet nem felejt. Ehhez képest az emberek – úgy tűnik – elég gyorsan túlléptek Deen Castronovo kokaingőzös családi erőszakoskodásán. Amikor a 2015-ös bemutatkozó lemez végül csak fölküzdötte magát a 15-ös toplistám utolsó helyére, azt írtam: "Sajnos Deen Castronovo védhetetlen ámokfutása után aligha számíthatunk folytatásra." Szerencsére nem lett igazam: szerencsére, mert Castronovo bocsánatot kért, bevonult egy elvonóra és rendbe szedte az életét (ennek mementója a szentírási idézettel megfejelt "Freedom"), szerencsére, mert ezzel látványos példáját kaptuk a bűnbánat és a bűnbocsánat életformáló erejének, és nem utolsó sorban, szerencsére, mert így kezünkben tarthatjuk a második Revolution Saints albumot.

Azért mielőtt fenenagy keresztény érzelgéssel vádolnak meg, gyorsan megjegyzem: ha van egy kis vér a Shakra és az AFM kiadó pucájában, tuti beperlik a Forradalmi Szenteket Serafino Peruginóval és Alessandro Del Vecchióval együtt: az album borítója ugyanis ordas nagy lopás (csak meg kell nézni a Shakra tavalyi "High Noon" című lemezének borítóját)! Persze lehet, hogy a svájci rockerek és kiadójuk tudatosan nem csinálnak ebből ügyet, hiszen a végén még kapnának egy idézést a Rushtól, akik már 1975-ben előálltak ezzel a tematikával (Fly By Night). Nil sub sole novum – nincs új a nap alatt, idézhetnénk mi is a Szentírást (Préd 1,10).

Egyébként nem is a külcsínnel van gond elsősorban, hanem a belbeccsel. Az első album egy kellemes, dögös Journey utánérzés volt, bár talán már ott is több volt a lírai hangulat a kelleténél. A "Light In The Dark" még lassabbra sikeredett, a lemezt indító, klipes nótát leszámítva pedig az a jóleső Journey érzés is hiányzik. Ez a projekt is beállni látszik a Frontiers cizellált középszerének hosszú, tömött sorába. Innen (ahol mi állunk) már egész világosan látszik, hogy a házi zeneszerzők: Alessandro Del Vecchio, Erik Mårtensson és Magnus Karlsson nem mindenhatók – úgy látszik, Nápolyban ez még nem tűnt föl senkinek.

Már most látom, hogy ez a lemez – akárhogy is kapaszkodik – nem fog fölférni az idei toplistámra. Nem állítom, hogy nincsenek rajta szép pillanatok, elsősorban Doug Aldrich teljesítménye szenzációs, pedig ez nem is igazán az ő világa. Biztos akadnak majd olyanok, akik soraimat olvasva csak legyintenek, és azt mondják: mit kekeckedik ez a senkiházi, hiszen az RS éppen most kezd saját hangjára találni!? Lehet, hogy nekik van igazuk, csak éppen ez a "saját " hang engem erősen emlékeztet gyakorlatilag mindenre, amiben Del Vecchiónak dalszerzőként, producerként valaha is benne volt a keze.

Tartuffe

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Címkék: lemezkritika